Kertnapló, 1. bejegyzés – Égbe törő magaságyások
„Minden egyes kudarc, minden kiszáradt vagy kirohadt palánta, minden csigák által megzabált eper, minden megfeketedett dió után újra felkel majd a nap.” Valahogy így hangozhatna egy puhány városi bölcsész jelmondata, aki a zöld hullámot meglovagolva, kertészkedésre adja a fejét.
Fizess elő a Napunkra, és nemcsak ezt a cikket olvashatod végig, hanem további cikkeink ezreiből válogathatsz!
Első nekifutásra legyen is elég ennyi kifacsart Coelho-bölcselet, inkább lássuk, mit tud kezdeni egy magamfajta, majdnem teljesen dilettáns, de annál lelkesebb hobbikertész egy olyan terepen, amibe talán még Monty Don kapája is beletörne.
Nagyjából három éve megvan a telkünk, szóval amikor idén először közelítette meg a hőmérséklet a 20 fokot (mikor is, újév napján?), azt gondoltam, talán tényleg itt az ideje, hogy kezdjek végre valamit ezzel a nem is olyan kis földdarabbal, azon túl, hogy két-háromhetente lekaszálom a gazt.
Igen ám, de teljességgel laikus vagyok, afféle városi gyerek, és ugyan kertes házban nőttem fel, a fűnyíráson, a gazoláson meg a termények begyűjtésén kívül semmi olyat nem csináltam ezekben az években, amiből bármit is megtanulhattam volna a növénytermesztésről vagy a kertépítésről. A rám osztott kerti munkákat egyébként is jobbára csak kényszerből végeztem el.
Legyen valódi kert
Most viszont, hogy egyre többet foglalkozom a környezet- és tájvédelemmel, kedvet kaptam hozzá, hogy saját veteményesem, később pedig saját biokertem legyen, sok-sok fával, cserjével, virággal, gyógynövénnyel. A távlati cél tehát nem a divatos, kertépítő cégek által futószalagon gyártott szabványkert (térkő-kavicságy-gyeptégla-dísztuja-medence kombó), hanem egy valódi kert, ahol a rovarok, énekesmadarak, sünök reményeim szerint nem csupán szívesen látott vendégek lesznek, hanem akár otthonra is találhatnak majd.
Ahhoz sajnos nincs igazán türelmem, hogy kertészkedés témában napokig böngésszem a könyvtárnyi szakirodalmat, blogbejegyzést és audiovizuális tartalmat, szóval sok mindent a saját fejem szerint csinálok, és valószínűleg rosszul. Itt emelném ki, hogy kommentben, e-mailben szívesen fogadok bárminemű kertészeti tippet és jó tanácsot (de azt sajnos nem tudom garantálni, hogy mindegyiket meg is fogadom).
Magaságyás a jó kompromisszum
A végleges tereprendezés és -szintezés még a jövő zenéje nálunk (bár a térkövet már lefoglalóztuk, hiszen ennek is hétről hétre emelkedik az ára), ezért a kertprojektünk idén valószínűleg még megreked a magaságyások szintjén. A talajunk az építkezés után rossz minőségű, törmelékes, kavicsos, tele gazzal. A későbbiekben (ha már meglesz a térkő szintje), termőfölddel fogjuk betakarni, addig is marad a susnyás, a benzines fűkasza, meg a magaságyás.
Ez utóbbinak állítólag számtalan előnye van a klasszikus, „földhözragadt” ágyásokhoz képest. Kevesebb kártevő, kevesebb gaz, kevesebb hajlongás, jobb fagytűrőképesség, ilyesmik. És persze nem túrja szét a kisvakond – ha teszel az aljára vakondhálót.
Én csak sima, nagylyukú drótkerítést találtam itthon, úgyhogy azt fektettem le a földre dupla rétegben. Ha vakond pajtás átfér rajta, és képes lesz átverekedni magát a további akadályokon, akkor nem fogom sajnálni tőle azt a kis túrást. Alább részletezem a magaságyás rétegeit, ki fog derülni, miről beszélek.
A kertépítéssel egyébként óvatos duhajként, fontolva haladok. Tavaly még csak cserepes eprünk volt (ezen vagy öt-hat szem eper is megtermett, és csak kb. a felét zabálták le a csigák vagy más miniszörnyek), idén már magaságyásunk is van. Sőt, a hétvégén kiültettem a nőnapra vásárolt nárcisz hagymáit. Ha magához tér, ez lehet az első saját ültetésű virágunk az udvaron!
Levendulakaland
Mondjuk ez csak félig igaz, mert tavaly megpróbálkoztam néhány levendulapalántácska kiültetésével. Mondanom sem kell, gyászos vége lett a projektnek – még az ősz beállta előtt kiveszett az összes. Az vezetett-e ehhez a tragikus végkifejlethez, hogy akciós, a Lidlben aprópénzért vesztegetett palántákkal kísérleteztem, vagy pedig az, hogy az örök (fél)árnyék birodalmába száműztem őket, és szerencsétleneknek itt kellett tengetniük rövidke, fotoszintézis-mentes életüket, már sosem derül ki.
Azt viszont egy életre megtanultam, hogy levendulát csak a lehető legnaposabb helyre érdemes ültetni. Ezt mondjuk már tavaly is sejtettem, mert rágugliztam a levendulatermesztés fortélyaira, de teljesen önös érdekből figyelmen kívül hagytam minden Bálint gazda köpönyegéből előbújt netkertész jótanácsát. Azt akartam ugyanis, hogy a diófa árnyékában felállított hintaágyunk közvetlen közelében legyen jó illat. Hogy oda történetesen szinte soha sem süt a nap? Hát istenem, majd csak megoldják valahogy, szívósak ezek a növénykék. Nem jött be, a természet törvényei megint felülkerekedtek.
A keretezés
Vissza a magaságyáshoz. Én a fakeretet készen vettem az egyik barkácsáruházban, de utólag már bánom,
