Nem feltétlenül kell könnyálló smink A Pál utcai fiúkhoz. Bemutatták az ünnepi évad közönségmágnesét a Jókai Színházban

A Pál utcai fiúk egy viszonylag friss darab, az ősbemutatóra 2016 végén került sor a budapesti Vígszínházban, bő tíz évvel a Dés László–Geszti Péter szerzőpáros első slágermusicaljének, A dzsungel könyvének a premierje után. Azóta is töretlen sikerrel játsszák, és a vidéki színházak is előszeretettel alkalmazzák közönségcsalogatóként.

Azt hiszem, már az elején illendő leszögeznem, hogy nem rajongok a musicalekért, legyen szó akár színházról, akár moziról (az egyetlen kivétel a Kaliforniai álom), és nem tudom megítélni, mennyire volt átlagon felüli a koreográfia (Gyergye Krisztián munkája), vagy egy-egy színész ének- és táncteljesítménye. Az összkép szerintem rendben volt, minden, amit egy jó, alapjában véve ifjúsági musicaltől elvárhat az átlagnéző – fülbemászó slágereket, lelkesítő dalszövegeket, látványos együttmozgást, fergeteges humort, hősiességet és katartikus befejezést – együtt volt a színpadon, megfelelő arányban adagolva és sikeresen elkerülve az üresjáratokat, de a modorosságot, a hollywoodi giccset is.

Mindehhez Szőke Anita háttérvetítésekkel grandiózussá növesztett, egyszerű elemekből álló díszlete társul, amelynek eredetisége a dinamikusságában rejlik: az egész színpad tulajdonképpen egyetlen nagy játszótér, amelyet a gyerekek kedvükre rendeznek át, vagyis ők alkotják és alakítják a saját világukat. „Nagyon fontos ebben a történetben a gyerekvilág, amit szeretnénk a színpadon megteremteni. A díszlet- és a jelmeztervekkel is ebbe az irányba haladtunk, hogy minden olyan legyen, mintha a néző is gyerekszemmel nézné a grundot. Nem a zord valóságot teremtettük meg, hanem azt, ahogy a gyerekek elképzelik ezt a teret” – nyilatkozta a színpadkép kapcsán a rendező, Rédli Károly.

A szereplőgárda minden szempontból üdítően sokszínű. Játszanak az előadásban gyerekszínészek (a legfiatalabb szereplő 14 éves), a pozsonyi és a budapesti színművészeti egyetem hallgatói, a Jókai Színház fiatalabb és idősebb színészei, valamint további vendégművészek is.

Nemecsek Ernőből Komáromba kettő is jutott, több más karakter mellett ezt a szerepet is két színész között „osztották el”. Az egyik változatban Rákos Olivér, a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéves hallgatója, a másikban a 26 éves, szabadúszó színész, Papp Csaba formálja meg a vézna, alázatos, érzékeny, de talpig becsületes és a látszatnál sokkal bátrabb kisgyerek, vagyis az önfeláldozó kisember mindenkori megtestesítőjének alakját.

Ugyanarra a szerepre két nagyon eltérő habitusú színészt válogattak ki, de a rendező szerint a fiúk kölcsönösen kiegészítették, segítették egymást a próbafolyamat során, és az együttműködésnek hála még gazdagabbá, teljesebbé vált Nemecsek karaktere. Hogy erről megbizonyosodhassunk, még áprilisig várni kell, a főpróbák után ugyanis akkor fogják először bemutatni a közönségnek a másik szereposztással készült változatot.

A további szereplők közül a figyelmemet leginkább az Áts Ferit alakító Matusek Attila keltette fel, akinek meglepően jól fekszenek az efféle, tekintélyt parancsoló szerepek. A vörösingesek vezére a darab első harmadában csak fantomként tűnik fel, és a híre megelőzi őt, ettől pedig még félelmetesebbnek tűnik – egészen addig, amíg ki nem derül róla, hogy a musicalirodalom talán legtisztességesebb és sportszerűbb „rosszfiújáról” van szó. A fiatal színművész egyformán hitelesen alakítja a tesztoszterontól duzzadó, rettegett bandavezért és a hősies ellenfél előtt térdet hajtó, a gyengébbek bántását büntető, igazságos vezetőt.

Ettől az összetett figurától – és magától a darabtól is – meglehetősen idegen az 1950-es évek úttörőindulóit idéző „vörösinges” himnusz, melyet Áts Feri és a bandája vörös zászlót lobogtatva harsognak a nézők arcába.