Krekó Péter: Kifejleszthető a „védőoltás” a dezinformációk ellen

Krekó Péter, az ELTE docense három kollégájával, Faragó Laurával (ELTE), Orosz Gáborral (Artios Egyetem) és Paskuj Benedekkel (UCL) vágott bele egy kutatássorozatba, melynek célja az volt, hogy megvizsgálják, rá lehet-e venni hatékonyan az embereket arra, hogy odafigyeljenek, és kiszűrjék az álhíreket a már létező stratégiák segítségével.

Két csoportra osztották a részt vevő fiatal felnőtteket. Az első csoportban a kérésük az volt, hogy olvassanak el néhány stratégiát az álhírek kiszűrésével kapcsolatban, majd levélben magyarázzák el a tanácsokat idősebb rokonaiknak. A második, kontrollcsoportban is hasonló volt a feladat, ám itt álhírkiszűrési stratégiák helyett az online világ íratlan szabályait kellett elmagyarázni.

Az eredmények szerint mind közvetlenül a beavatkozás után, mind egy hónappal később kimutatható, hogy a kísérleti csoport tagjai kevésbé észlelték pontosnak az álhíreket a kontrollcsoporthoz képest, és ehhez még emlékeztetőt sem kellett alkalmazniuk a kutatóknak.

Krekó Péterrel arról beszélgettünk,

• mikor tud hatékony lenni az álhírekkel kapcsolatos fellépés,
• lehet-e álhírek nélkül választást nyerni,
• mi a kollektív hiedelmek veszélye,
• s hogy miért jobb kompetenciákkal felruházni az embereket kioktatás helyett.

---

A dezinformációk és álhírek lassan egy évtizede tartoznak a médiafogyasztás legforróbb témái közé. Rengeteg stratégia létezik, hogyan harcoljunk ellenük, de látszik, hogy ezek többségének hatása elmarad a várttól – pláne annak fényében, mi zajlott a Covid időszaka alatt, és mi zajlik most, az orosz invázió idején. Hogyan látja ezt?

Többet beszélünk a jelenségről, és több tudásunk van róla, ám nem látszik, hogy jobban tudnánk fellépni ellene – ez egy releváns felvetés. Ám ha kicsit közelebbről nézzük a nagy képet, láthatjuk, hogy azokban az országokban, ahol a politikai elit és a média erősebben beleállt például az orosz dezinformációk cáfolatába, és nem volt olyan politikai szereplő, amely felkapta volna azokat, sokkal kevésbé tudtak elterjedni.

És hogy egy kicsit az optimista oldalt is erősítsem, a Covid kapcsán is érdekes jelenségnek voltunk tanúi. Láthattuk, kezdetben milyen ellenkezés volt a vakcinákkal szemben, a nyugati lakosság 60–70 százaléka azt mondta, hogy nem akarja magát beoltatni. Most pedig ott tartunk, hogy például Portugáliában a lakosság 83 százaléka, az egész EU-ban pedig a lakosság 73 százaléka oltott.

Persze Közép-Kelet-Európában ez azért nincs így, Magyarországon 62, Szlovákiában viszont jóval alacsonyabb, 46 százalék az arány – de ezen országokban is láthatjuk, hogy sokkal jobb a helyzet, mint ahonnan indultunk. Ennek az egyik oka pedig éppen az oltások melletti kampány, a másik persze a társas nyomás.

Mit jelent itt a hatékonyság?

Akkor tud hatékony lenni az álhírekkel és dezinformációkkal kapcsolatos fellépés, ha különböző szintek összhangban működnek. A legjobb, ha a politika, az oktatás, és a mainstream sajtó egy irányba mutat, és legalább azzal kapcsolatban konszenzus van, hogy ez a jelenség problémát jelent. Ha van viszonylagos konszenzus, arra érdemi ellenstratégiákat lehet építeni. A lényeg az, hogy a társadalom különböző szereplői körében egyaránt megjelenjen az igény arra, hogy tegyenek ez ellen valamit a saját eszközeikkel.

Mi például kutatásunkban – melyről beszélgetni fogunk – olyan intervenciót alkalmaztunk, amelyet adott esetben az oktatásban, civil foglalkozásokon vagy bármilyen médiatudatossággal kapcsolatos foglalkozáson lehet alkalmazni.

A legkomolyabb probléma manapság az, hogy a sajtó vagy a politika részéről nem az az igény merül fel, hogy tegyünk a jelenség ellen, hanem az ebben rejlő lehetőségeket próbálják kiaknázni.

Szlovákiában a napi politikában is megmutatkozik ez a jelenség, például az orosz propagandával kapcsolatban – és aki ebből tőkét kovácsol, az most vezeti a felméréseket. Aki így áll hozzá, az automatikusan lépéselőnybe kerül a többiekkel szemben?

Ez fontos felvetés: a nyugati világban részben azért terjed a dezinformáció, mert sokan próbálnak ebből politikai tőkét kovácsolni, és egy olyan korszakban élünk, melyben sok sikeres politikai projekt mögött dezinformációs kampányok vannak. Persze el kell kerülni, hogy a dezinformáció kifejezést az általunk nem kedvelt politikai vélemény szinonimájaként használjuk – de ha megnézzük Donald Trump 2016-os elnökválasztási kampányát, azt láthatjuk, mekkorát ment a Pizzagate-teória, melyben a republikánusok csaknem fele hitt. De a brexit-kampányban is elhangzottak olyan állítások, hogy Törökország azonnal csatlakozni fog az EU-hoz, és „muszlim migránsok” fogják elárasztani az EU területét. Ehhez képest a helyzet az, hogy Törökország azóta sem akar csatlakozni az EU-hoz, és az EU sem akarja, hogy csatlakozzon.

Terjed egy olyan politikai tanácsadói alapbölcsesség, mely arról szól, hogy álhírek nélkül nem lehet választást nyerni. De én nem gondolom, hogy ez igaz lenne. Vannak olyan politikai kampányok, ahol láthatjuk, hogy a polarizációra, a megosztásra és a törzsi mítoszokra épülő politika nem mindig sikeres, vegyük csak a 2022-es francia, vagy a 2020-as amerikai elnökválasztási kampányt.

Az azonban igaz, hogy még mindig inkább a „post-truth” kommunikációs modell terjed. És nem csak az egyik oldalon. Hagyományosan a nacionalista, populista jobboldal sikeresebb a törzsi mítoszok alkalmazásában, de válaszreakcióként sokan gondolják a másik oldalon is, hogy kutyaharapást szőrével kell gyógyítani. Azt gondolják, hogy ha a jobboldal használja, akkor nekik is használniuk kell, különben lépéskényszerbe kerülnek, bár nem sok példa van arra, hogy ez sikeres volt. De természetesen nem csak a jobboldal akar hasznot húzni a post-truth jelenségvilágból.

Ahhoz, hogy ez kikopjon, sok olyan tapasztalatra van szükség a politikában, amely arról szól, hogy a dezinformációra épülő kampányok nem működnek. Az utóbbi években pedig volt erre példa, ilyen volt Jair Bolsonaro brazil elnök veresége is. Ez részben egy politikai termék, van életciklusa. S talán reménykedhetünk abban, hogy ha ez az eszköz nem tűnik mindenhatónak, viszont az alkalmazójának komoly morális problémát okozhat, akkor a dezinformáció némileg visszaszorulhat a politikában.

Ott is, ahol ez bizonyos szempontból már a fősodor?

Magyarországon ma egyértelműen azt láthatjuk, hogy gyakorlatilag fősodorrá vált a dezinformáció. Valamennyire láthatjuk ezt Szlovákiában is (bár nem állami szereplők részéről), de pártpolitikai szempontból az Egyesült Államok sem kivétel, hiszen ott a republikánusok jobbszárnyán nagyon hasonló narratívákat terjesztenek a „békével” kapcsolatban, mint nálunk, és népszerű például a QAnon-teória is. De ha szétnézünk a régiónkban, egy kicsit azért lehetünk optimisták: a legutóbbi cseh elnökválasztási kampányban Andrej Babiš bizonyos vonatkozásban nagyon hasonló üzenetekkel dolgozott, mint Orbán Viktor és Robert Fico – de nem vitte sikerre a dolgot, Petr Pavel pedig földcsuszamlásszerű győzelmet aratott.

Az orosz invázióval kapcsolatos dezinformációk, és az ön által említett „békenarratívák” az emberek természetes ösztöneire hatnak. Mintha arra sarkallnák az embert, hogy zárkózzon be, és támadjon vissza. Az emberek mintha a saját félelmeik megerősítése miatt el is akarnák hinni a dezinformációkat. Jó helyen tapogatózom?

Ezek kollektív hiedelmek. Az ember társas lény, és ha társas mezőben hatékonyan akar érvényesülni, és jó pontokat akar szerezni, akkor magáévá kell tennie azokat a kollektív hiedelmeket, melyeket a körülötte lévők magukénak vallanak. Az emberek számára a hiedelmek sokszor inkább a társakhoz való alkalmazkodás, mint a valóság megismerésének eszközei. Ha az a dilemma, hogy az ember egyedül marad tényszerű tudásával, és kiközösítik, vagy a társas kapcsolatait próbálja megerősíteni a hiedelmein keresztül, akkor egyértelműbb, hogy melyik a nagyobb kockázat.

Az elszigetelődés sokkal nagyobb veszély az egyén számára, mint az, hogy egy-két kérdésben engedjen