Napunk

A tökéletességre törekszünk az Instagramon vagy a Goodreadsen. Az életünknek nem kell a képernyőn lennie, mondja a pszichoterapeuta

Fotó N - Tomáš Benedikovič
Fotó N – Tomáš Benedikovič

Fizess elő a Napunkra, és nemcsak ezt a cikket olvashatod végig, hanem további cikkeink ezreiből válogathatsz!

Az úgynevezett „to-do listek” a legtöbb ember telefonjában reggeltől estig csipognak. Az alkalmazások manapság teljes átláthatóságot kínálnak – mérik a fizikai aktivitásunkat, a megtett lépések vagy bevitt kalóriák számát. Szinte már minden tevékenységnél figyelhetjük, mennyire vagyunk sikeresek, az alvástól kezdve az elolvasott könyvek számán át egészen addig, hogy mennyit spórolunk meg vagy költünk. Aztán pedig el kell dicsekednünk az eredményekkel a közösségi oldalakon.

Miért érezzük annak szükségét, hogy mérjük a szabadidőnket és versenyezzünk? Segít-e ez fenntartani a motivációnkat, vagy éppen ellenkezőleg, egy ostorról van szó, ami mindig csökkenti az önbizalmunkat? Létezik az a tökéletes élet, ami után vágyódunk?

Magdaléna Frecer pszichoterapeuta szerint a társadalom teljesítményalapú. Az ember igyekszik száz százalékra teljesíteni, mintha attól függne az értéke. „Azért igyekszünk tökéletesnek lenni, hogy elűzzük a szorongás és kételkedés érzetét, amit gyakran tapasztalunk. Ha csak ebben a nullák és egyesek bináris rendszerében élünk, akkor garantáltan sikertelennek fogjuk magunkat érezni.”

Használ valamilyen alkalmazást, amivel a tevékenységeit méri?

Nem, ezen a téren le vagyok maradva. A fiammal használjuk a Duolingo alkalmazást, ahol az iskolában szerzett franciatudásomat kellene felfrissítenem, de nagyon gyenge eredményeket érek el. Úgy hiszem, van bennem valami, ami miatt ezek az alkalmazások nálam nem működnek.

Mire gondol?

Amikor valaki fölöttem áll és ellenőrizget, elveszi a kedvem attól a tevékenységtől. Nem szeretem, ha erős irányítás van fölöttem, ha megfigyelnek. Ha lenne öt alkalmazásom, amiben minden nap bele kellene írnom valamit, például hogy érzem magam, mit ettem, mennyit mozogtam – korlátozva érezném magam. Megfeledkeznék róla. Viszont számos embert ismerek, barátokat és pácienseket is, akik használják ezeket. Figyelik a különböző paramétereket, ez pedig segítségükre van abban, hogy megtartsák a napi ritmust. Például olyan embereknek segít, akik nagyon kaotikusak és igénylik a dolgok rendszerezését.

Például?

Figyelik az alvási ritmust, és megfigyelhetik azt is, milyen hatással van rájuk, ha az elmúlt három éjjel nem aludtak eleget. Könnyebb visszaemlékezniük a korábbi tevékenységekre, mert erre nem tudnak mindig maguktól visszaemlékezni. Segít nekik a dolgok összekötésében, hogy elmélyíthessék a tudatosságukat. Nagyon gyors életet élünk. Ha ez egy pillanatra megállít bennünket, és magunkra figyelünk, az csak egy jó dolog.

Ön nem használja ezeket az alkalmazásokat. Azt jelenti ez, hogy képes fejben tartani a múltbeli tevékenységeket?

Általában igen, de inkább, hagyom, hogy intuitívan folyjanak a dolgok. Inkább azzal van problémám, hogy számomra egy nap túlságosan rövid ahhoz, hogy mindent érkezzek megtenni, amit szeretnék. Először ki kell választanom, mivel fogok foglalkozni, máskülönben úgy érzem, hogy nem bírok versenyt futni az idővel. Úgy vélem, az emberek tudják, miről beszélek – találkozni akarunk a barátainkkal, a családdal akarunk lenni, megsétáltatni a kutyát, edzeni, utazni, könyvet olvasni, filmet nézni, zenét hallgatni, a partnerünkkel lenni és dolgozni is… Hogyan zsúfolhatjuk mindezt bele 24 órába?

Azt hiszem, ezzel sokan vagyunk így. Mit tehetünk azzal az érzéssel, hogy sok mindent szeretnénk megtenni?

El kell fogadnunk, hogy erre egyszerűen nincs mód. Valamit győzünk, valamit nem. Reálisan kell látnunk az elvárásokat, és el kell fogadnunk. Mindannyian másképpen működünk, és nagyon nehéz egyetlenegy mintasémát vagy normát találni. Ezek az alkalmazások azt hitethetik el velünk, hogy létezik egy helyes módszer. Ha az ember figyelemmel kíséri, hogyan eszik, hogyan edz, milyen az alvási ritmusa, akkor eléri az ideális állapotot. Az élet viszont dinamikus és sokat változik. Csak keveseknek van olyan sztereotip napi ritmusuk, hogy győznek mindent megtenni, amit elterveztek, és ez így van rendjén. Fontos azonban megjegyezni, hogy a tervezésnek fontos helye van az életben, de rugalmasnak kell lennünk.

Kifejtené bővebben, milyen normára gondol?

Hogy hallgassunk a saját testünkre, és ne kövessünk vakon mindenféle tanácsokat. Ha valaki azt mondja nekünk, hogy egészséges a napi 30-40 aerob mozgás, ez lehet, hogy csak a WHO által kiszámított norma, de nem jelenti azt, hogy mindenkinek képesnek kell lennie rá. Egy nyugdíjasnak vagy betegségből felépülő embernek ez csak 15 percnyi sétát jelent. Ezzel pedig nincs semmi gond. Nem jelenti azt, hogy ezért rosszul kellene éreznie magát. A normák nem az adott ember egyéni helyzetét írják le, hanem valami általános dolgot. Hasznosak, ha iránymutatásként vagy segítségként tekintünk rájuk, ám nem szabad, hogy dogmaként tekintsünk rájuk.

Találkozik a páciensek körében ilyen és ehhez hasonló problémákkal?

Igen, de nem negatív értelemben véve. Néhány emberrel beszélgettem arról, hogyan segít nekik, ha figyelemmel kísérik a tevékenységüket. Ez lehet például egy edzésterv, egy alvási rendszer, amire pénzt költenek. Számukra ez egy segédeszköz, ami abban segíti őket, hogy odafigyeljenek az életük fontos részeire, amiket másképpen nem követnének. És a motiváció fenntartásában is segíti őket. Egy alkalmazás egy bizonyos fokig egy barát szerepét is betöltheti, aki eljön velünk edzeni, vagy az edzőét, aki motivál bennünket. Azonban megeshet az is, hogy nem érjük el a kívánt hatást, ha túlságosan sokat foglalkozunk velük.

Úgy tűnik nekem, hogy az alkalmazás letöltésénél először éppen az motivál minket, amit említett, hogy a nap túl rövid mindenhez, amit meg akarunk tenni. Ha azonban minden tevékenységre letoltok egy alkalmazást vagy mindent figyelemmel kísérek egy tervező alkalmazásban, akkor az az érzésem, hogy mindent el tudok végezni. 

Mindent az ellenőrzésünk alatt akarunk tartani. Mintha létezne egy tökéletes állapot, amit talán elérhetünk. Nem gondolom, hogy ilyesmi létezik. Az egész társadalom hajlamos idealizálni a valóságot, saját magunkat és a céljainkat. Sokszor nem tudatosítjuk, hogyan változtat az élet a terveinken, ezt a tényezőt sem vesszük számításba. Elveszhetünk, ha csak terveket teljesítünk, és megyünk a célunk után anélkül, hogy az út során újraterveznénk. Az alapvető kérdés az, hogy szabad vagyok-e még ebben a dologban?

Ezt hogy érti?

Rugalmas tudok lenni? Képes vagyok arra, hogy kedves legyek önmagamhoz, amikor valami nem jön össze? Elviselem-e, és tudom azt mondani magamnak, hogy ez nem baj? Eltervezhetem, hogy egy hónap alatt elolvasok X darab könyvet vagy, hogy jobb kondim lesz. Azonban ha nem sikerül, nem dől össze a világ, vagy nem olyan kudarcként tekintek rá, ami miatt szégyellni fogom magam a barátaim előtt, akik figyelnek. Máskülönben az életünk egy állandó kihívássá változik. Aztán elkezdünk saját magunkkal versenyezni, ami támogatja azt a szerencsétlen tulajdonságunkat, hogy másokhoz hasonlítjuk magunkat és rosszabbnak érezzük magunkat, ha nem sikerül elérni azt, amit kitűztünk magunk elé.

Mi a baj ezzel?

Az, hogy emiatt a saját értékünket az alapján határozzunk meg, hogy mire vagyunk képesek, és nem az alapján, hogy kik vagyunk. Ebben nagyon könnyen elveszhetünk.

Említette, hogy ez a probléma a perfekcionizmussal is összefüggésben áll, amikor tökéletes kapcsolatot, karriert és szabadidőt akarunk, másképp nem érünk semmit sem. Miért akarunk tökéletesek lenni?

Mert létrehozzuk annak az illúzióját, hogy ez megvalósítható. Ezt az egész társadalom támogatja. Ha megnézzük azokat az értékeket, amiket magunkénak vallunk, nagy részben a teljesítményről szólnak. Mire vagyunk képesek, milyen funkciókat töltünk be, mennyi hatalmunk van, milyen sikeresek vagyunk, hogy a helyes közösségbe tartozunk-e, hogy stílusosan nézünk-e ki, hogy van-e diplománk, műveltségünk, munkánk. Ez azt az érzést kelti bennünk, hogy valamit állandóan kergetünk és állandóan tökéletesítenünk kell magunkat. Csak nagyon ritkán mondjuk azt magunknak, hogy „elégedett vagyok azzal, amim van, és hálás vagyok érte.” Ezek pedig valójában pszichológiailag egészséges mondatok.

Ez pszichológiailag egészséges?

Sok szó esik manapság arról, milyen fontos hálásnak lenni, azért, amink van. A kis dolgokra összpontosítani, a mindennapi sikerekre, amikért értékelni tudjuk magunkat. Azzal az ostorral szemben, ami arra kényszerít, hogy minél jobbak legyünk, ez már szinte alig jelenik meg.

Csakhogy ha mindezt – a képességeinket, a munkánkat, a sikereinket – figyelmen kívül hagyjuk, mi alapján ítéljük meg hát magunkat? Mi másból fakad az ember értéke, ha nem a másokhoz való hasonlításból?

Ez belülről fakad. Minden, amiről beszélünk önmagában nem rossz dolog. Problémamentesen használhatnánk abban az esetben, ha össze lennénk kapcsolódva saját magunkkal. Ha az alkalmazásban egy belső késztetés miatt kísérjük figyelemmel az elolvasott könyvek számát, az rendben van. Ha érezzük, hogy segít és van értelme, hogy ez egy útmutatás számunkra az egészséges működés szempontjából. Más, ha azért csináljuk, hogy valamit elérjünk, például egy illúziót. A tökéletesség nem létezik, az csak egy mesterségesen létrehozott érték.

Ezt hogy érti?

Senki sem tökéletes, mindannyian egyediek és mások vagyunk. A perfekcionizmus egy tulajdonságunk, ami az egzisztenciális szorongást fejezi ki. Azért szeretnénk tökéletesek lenni, hogy elűzzük a szorongás és a kétségek érzetét, amit gyakran tapasztalunk. Éppen amiatt, hogy száz százalékra akarunk teljesíteni. Ez néha összejön, de nagyon sokszor nem. Ha csak ebben a nullák és egyesek bináris rendszerében élünk, akkor tálcán kínáljuk magunkat a sikertelenség érzetét. Megint csak amiatt, hogy nem vagyunk elég jók. Arról van szó, hogy mindig elég jónak tartsuk magunkat. Úgy is, hogy néha elérjük az alkalmazásokban beállított célokat és néha pedig nem.

Tehát, hogy úgy csináljuk ezt, hogy az alkalmazás eredményeitől ne függjön semmi – sem a hangulatom, és végképp nem a saját értékem.

Pontosan, főleg a saját értékem. Szuper, ha az alkalmazások segédeszközként szolgálnak számunkra a napi tevékenységünk figyelemmel követésében, mert egy nap alatt nagyon sok minden történik. Ebben a nagy információ túltengésben valamikor még arra sincs időnk, hogy visszagondoljunk arra, mit tettünk és mi történt. Hasznos, ha megnézhetjük egy alkalmazásban, hogy mit csináltunk előző nap, mennyit fizettünk, hogy érkeztünk-e edzeni. Ez lehet számunkra egy kapaszkodó. Már a múltban is használtunk emiatt naptárakat, ahova beírtuk, hogy mikor mit fogunk csinálni. Az alkalmazásokkal nincs gond, de minden attól függ, milyen célra használjuk őket.

A munkahelyen ezt már megszoktuk. Az ember kap néhány feladatot, amit teljesítenie kell. Legyen az ügyfélfogadás, találkozók lebonyolítása, e-mailek írása vagy táblázatok kitöltése… Miért döntöttünk úgy, hogy ezt a mintát a szabadidőnkben is alkalmazzuk?

Ezt innét is levezethetjük. A lakosság nagy része a munkahelyi rezsim szerint él, ahol hozzá vagyunk szokva az értékelésekhez – értékeljük a teljesítményünket, a feletteseinket és a beosztottjainkat, számos kiértékelés történik, amiktől függ a jövőnk. Lehetséges, hogy az emberek ezt már annyira megszokták, hogy már a szabadidejükben is ezek szerint élnek. Elkezdjük összeszámolni is kiértékelni az életünk további paramétereit is, hogy hány lépést tettünk meg, milyen a szívfrekvenciánk, hogy mit ettünk… Nekem ez úgy tűnik, mintha egy kognitív feladat dogmája lenne, ahol elveszítjük a saját testünkkel, érzéseinkkel való kapcsolatot. Úgy tűnik, hogy az egészséges életmód kezd nagyobb értékké válni, mint amilyen a múltban volt, de ez egy csapda is lehet.

Miért? 

Ha túlságosan hajszolnunk kell ezt az értéket, az korlátok közé szorít minket. Újra azt az elképzelést keltheti bennünk, hogy létezik valamilyen ideális, egészséges életmód, amit elérhetünk. Csakhogy sok út vezet Rómába. Valaki meditálni akar, valaki sportolni, mások a művészetekben, a kapcsolatokban vagy a munkában keresik az önkiteljesedést. Ez mindenkinél máshogy alakul. Az viszont közös, hogy azután az illúzió után futunk, hogy egy út létezik az egészséges élethez. Hogy el kell olvasnunk az összes pszichológia témájú könyvet, mély beszélgetéseket folytatni, terápiára járni, de konditerembe is. A sikernek számos fokmérője van az életben, és ezek közé tartozik minden, ami mérhető.

Mekkora szerepük van ebben a közösségi oldalaknak? Ha látom, hogy az Instagramon egy influenszer elolvasott egy pszichológia témájú könyvet, akkor azonnal megveszem, mert így közelebb kerülök az egészséges élethez. Aztán öt perc múlva meglátom a Straván, hogy a barátnőm lefutott 10 kilométert, és rögtön eszembe jut, hogy csak akkor leszek egészséges, ha lefogyok. 

Hatalmas szerepük van. Ha csak inspirációként működnének, az szuper lenne. Viszont hajlamosak vagyunk másokhoz hasonlítani magunkat. Ha valaki sikeres és jól néz ki, akkor hol vagyok én hozzá képest? Nem csak pozitív hatásai vannak. Képes arra, hogy teljesen elveszítsük az önbizalmunkat. Ezt a kutatások is bizonyítják, hogy azok az emberek, akik régebb óta figyelik a közösségi médiát, hajlamosabbak a szorongásra és a depresszióra. Hangulatzavarokra és hangulatvesztésre. Az ember ott mindig valami elérhetetlent kerget, a tökéletes élet illúzióját.

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Egészség

Mentális egészség

Pszichológia

Interjúk és podcastok

Jelenleg a legolvasottabbak