Amikor díjjal alázzák a kisebbségi kultúrát
Köszönjük, hogy olvasod a cikkeinket. A Napunk csak úgy tud fennmaradni, ha az olvasói előfizetik. Kérjük, támogasd a szerkesztőség munkáját. További cikkeinkért, illetve rövidhírekért látogass el a főoldalunkra is.
A rendszerváltás után sokáig az volt a jogos panasz határon túlról: a magyar állam bár támogatja, de nem ismeri el a határon túli kultúrát. Sok minden megfogalmazódott azokban az években. El kellene érni, hogy valahogy kialakuljon a közös kulturális tér, ne legyen a határon túli másodosztályú, vagy éppen ne földrajzi-társadalmi helyzete, hanem teljesítménye miatt értékeljék.
Nagyon sokszor ismétlődött az a kérés, hogy figyelembe kellene venni azokat a hátrányokat, konfliktusokat, amelyekkel a kisebbségi magyar kulturális közösségek küzdenek, a nemzetállamok diszkriminációját, a hétköznapok nacionalista konfliktusait, a strukturális megbélyegzettséget. Mindezekért cserébe, az egyetemes magyar kultúra érdekében, pozitív diszkriminációt érdemelnek, akik ilyen helyzetben vannak, Magyarország határain kívül élnek és alkotnak. Akkor is, ha a színvonal nem kifogástalan.
Ezek voltak a kilencvenes évek versengő elképzelései. Tulajdonképpen egyik sem valósult meg maradéktalanul. Ami pedig megvalósult, az több bajt szült, mint amennyi hasznot hozott. Volt határon túli klientúraépítés, és voltak, akiket épp azért mellőztek, mert nem Magyarországon éltek, alkottak. Kinek hogy volt szerencséje, legfőképpen lobbiereje, érdekérvényesítő szándéka. A nagy közös kulturális tér kialakítása sem jött össze, bár sok kísérlet történt. Alkotók ide-oda települtek, a könyvkiadás-lapkiadás megpróbálta átlépni a határokat. De azért a jelző mindig külön tartalmakat hordozott: erdélyi, vajdasági, felvidéki alkotó.
A támogatás, de el nem ismerés egyik leglátványosabb jele, hogy ki kapott vagy nem kapott Kossuth-díjat az elmúlt évtizedekben. A kilencvenes évek legelején, rögtön a marosvásárhelyi összecsapások után (amikor minden szem erre a térségre szegeződött, rettegve a következő etnikai konfliktustól) díjazták Sütő Andrást – 1992-ben. Grendel Lajos felvidéki íróként 1999-ben kapott díjat, az első Fidesz-kormány második hivatali évében. Végel László azonban, aki hét évvel korábban született, mint Grendel, csak tíz évvel később, az akkori MSZP–SZDSZ kormány idején lett díjazott. Rögtön a kormányváltás után kapott Kossuth-díjat Kovács András Ferenc 2010-ben, Szőcs Gézát öt évvel később érte ugyanez a megtiszteltetés.
Politikai erő
Kínos, de nem lehet megkerülni a tényt, hogy jelentősége van annak, milyen politikai erő van kormányon, amikor a díjazás történik. Korszaktól függően változik a politikai nyomás és kontroll, de valamennyi mindig érzékelhető. És az olvasható ki ezekből a díjazásokból, hogy a kulturális elismerés szelektív és korlátos. Pofára megy, hogy ki kap Kossuth-díjat – ez volt a reakció, amikor a jelölés mechanizmusát, illetve a díjazás történetét követő újságírókat kérdeztem. Bizonyos értelemben igaz ez. A rendszerváltás után azok a határon túliak kerültek fel a kitüntetettek listájára, akik jelen voltak a magyarországi köz- és kulturális életben. Látszottak.
Jellemző, hogy a teljes magyar színjátszás szempontjából fontos, korszakos Lohinszky Loránd, a marosvásárhelyi Nemzeti Színház művésze díj nélkül hunyt el. Csiky András, az egyik legmeghatározóbb színésze a mai magyar színháztörténetnek 91 évesen lett Kossuth-díjas. Holott hosszú évtizedek nagyon kemény munkája, nemzetközi színvonalú teljesítménye van a hátuk mögött, ami nélkül nem lenne az a mai (erdélyi) magyar kultúra, ami. A hasonló léptékű alkotók listája hosszú, de a Magyarország határain kívül élők többsége már megszokta és elfogadta: a magyar állam figyelme, elismerése szelektív.
Válság
Az ezredforduló után a magyarországi kultúra is átalakult, válságba került. A kétezres évek első évtizedeiben problémát jelentett a színtársulatok fenn- és megtartása, a könyvkiadók működése, mérhetően csökkent a kulturális fogyasztás. A boldog békeidők kérdésévé minősült át, hogy jut-e elég figyelem a határon túlra ahhoz a dilemmához képest, lesz-e még magyar sajtó, jelennek-e még meg magyar nyelven könyvek, maradnak-e még generációk, akik irodalmat olvasnak magyarul, vagy felnőnek-e úgy nemzedékek, hogy nem tudják, mi az a színház?
A tízes évek sajátos fordulatot hozott: a kulturális romlás kiteljesedett, ugyanakkor megszületett az a politikai stratégia, amely kulturális nemzetegyesítést, irodalomnépszerűsítést ígért. És a kultúrán belül is (jobboldali) elitváltást.
Ez sem történt meg, a húszas évek elejére befulladtak ezek a kezdeményezések, a legutóbbi és leglátványosabb az Előretolt helyőrség leépítése-megszüntetése volt. Erre a stratégiai szintű bukásra éppúgy nem volt érdemi reakció, mint ahogy a legutóbbi csődről sem alakult ki vita. Már nincs olyan állapotban a magyar kulturális élet, társadalmi tudat, hogy ezeket a folyamatokat érzékelje és meg tudja vitatni.
Kossuth-díj
És ez után a bukás után a kulturális stratégák, ideológusok kiemelt alakját, a kulturális térfoglalás vezérfiguráját, Orbán János Dénest idén tavasszal Kossuth-díjjal tüntették ki. Úgy, hogy nem csupán a saját maga által gründolt irodalmi intézményháló omlott össze, nem csupán az (átgondolatlan, megalapozatlan, kudarcra ítélt) ígéreteit szegte meg, de
