A három hónapos távkapcsolatból végül majdnem egy egész év lett. Katarína és a partnere megbirkózott a helyzettel, ma házaspárként élnek

Katarína így kezdi a távkapcsolat terén szerzett tapasztalatok elbeszélését: „Ivánnal, aki ma már a férjem, pár évvel ezelőtt küzdöttünk meg a távkapcsolat nehézségeivel. Azért mondom, hogy küzdöttünk, mert nem egy magától értetődő dolog volt, és máig becsüljük és tiszteljük egymást ezért.”

A pár egy internetes fórumon ismerkedett meg. Később véletlenül egymásba botlottak Pozsonyban. „25 éves voltam, és éppen akkor költöztem a fővárosba Kassáról. Egy nap észrevett a Kő téren, felismert a képek alapján. Idővel rájöttünk, hogy olyan gyakran találkozunk, hogy azt már talán kapcsolatnak is lehet nevezni” – meséli nevetve Katarína.

Körülbelül egy év elteltével össze is költöztek, noha Ivan akkor Izraelbe készült, ahol posztdoktori ösztöndíjat kapott. „A környezetünknek megvolt a véleménye az összeköltözésünkről, azt mondták, hogy ez egy biztosíték, hogy ne felejtsem olyan könnyen el, és hogy ne legyen olyan egyszerű a kapcsolatnak véget vetni.”

Katarína néhány év elteltével hozzáteszi, hogy lehet, hogy valóban biztosíték volt. „Már akkor is úgy láttam, hogy lehet abban valami igazság, de annak sem volt számomra értelme, hogy egy üres szobáért fizessen, amíg távol van. Inkább elmentünk egy egyszobás lakásba jó pénzért, hogy az akkori lakótársainknak is nyugtuk lehessen tőlünk. Gyakran aludtunk egymásnál, és egyáltalán nem kellemes, amikor az albérletben többen laknak együtt.”

A terv az volt, hogy Ivan csak három hónapra megy Izraelbe. A tudományos projekt, amin dolgozott azonban egyre inkább elhúzódott, és az eredeti negyedévből tizenegy hónap lett. „Kérdéses, hogyan álltunk volna a kapcsolathoz, ha előre tudtuk volna, hogy gyakorlatilag egy évig távol leszünk egymástól. Mindketten a húszas éveinkben jártunk, és nem döntöttük el, hogy a kapcsolatunk komoly vagy tartós” – meséli Katarína.

Az internetes kvízek is a segítségükre voltak

Az arról szóló üzeneteket, hogy Ivan még hosszabb ideig lesz külföldön, nem fogadta könnyen. „Nem egyszerű leírni azt az érzést. Az ember nagyon elszomorodik, aztán elkezd gondolkodni azon, mennyi ideig lesz képes működni ilyen módon.” A partnerének azonban nem rótt fel semmit, a helyében ő sem hagyott volna ki egy ilyen lehetőséget. „Nem valamilyen gyanús okból ment el. Egyértelmű volt, hogy miért van ott, és pénzt is szeretett volna keresni.”

A pár a távolság ellenére intenzíven tartotta egymással a kapcsolatot. „Napközben az apró élményekről, benyomásainkról, érzéseinkről írtunk egymásnak, esténként pedig videócseteltünk. Csak elalvás előtt búcsúztunk el egymástól, annak ellenére, hogy egyikünk sem szeret telefonálni” – magyarázza Katarína. Amint elmondja, megnyugtató érzés volt látniuk egymást.

Ebben a szakaszban nem beszéltek a kapcsolatuk jövőjéről. „Inkább arra a helyzetre összpontosítottunk, amelyben voltunk. Magunkkal sem foglalkoztunk annyira, inkább csak beszélgettünk. A párbeszédeknek nem volt nagy súlyuk. Én néha kibeszéltem a kollégáimat, ő pedig elmondta, mi történt náluk. Ha elfogytak a témák, buta internetes kvízek kitöltésével múlattuk az időt, mint például olyanokkal, hogy mit árul el rólad a kedvenc reggelid.”

Katarína elismeri, hogy ez viccesen hangzik, de nem tartja időpocsékolásnak. „A nem mindennapi kérdéseken keresztül jobban megismertük egymást. Kitöltöttük a híres 30 kérdésből álló szerelmet illető kvízt is, és lehet, hogy éppen akkor erősítette meg a kapcsolatunkat, amikor a legnagyobb szükségünk volt rá.”

Az elején attól félt, hogy Ivánt magával ragadja az új ország, és ott akar majd maradni. „Természetesen, amikor Izraelbe érkezett, meg akarta mutatni nekem, hol él. A képek nézegetése közben belém hasított egy gondolat: Mi lesz, ha nagyon megtetszik neki az ország és gyorsan mindent átértékel? Végül is nem ficánkolt ott, így megnyugodtam.”

A legrosszabbak az üres lakásban töltött hétvégék voltak

Katarína csak egyszer volt féltékeny, amikor Ivan emlegetni kezdte a szomszédjában lakó nőt, aki csatlakozott hozzá és a lakótársához a kirándulásokon. „Az, ahogyan beszélt róla, azonban nem aggasztott, így a féltékenység hamar elmúlt. Hogy ő is féltékeny volt-e, azt nem tudom, nem éreztette velem, hogy az lett volna.”

Azonban szemmel láthatólag csalódott volt, amikor Katarína több alkalommal nem ért haza este időben a megbeszélt videóhívásukra. „Ezt ma már nagyon érzéketlen viselkedésnek tartom a részemről. A kapcsolat néhány éretlen húzásom ellenére fontos volt számomra, sok estét átsírtam, és attól féltem, hogy ez az egész szenvedés a végén a semmiért lesz.”

A legrosszabbak az üres lakásban eltöltött hétvégék voltak. „Volt, hogy teljesen passzív voltam, egyszerűen nem éreztem semmit.” Például nem volt kedve sétálni, megnézni egy filmet vagy főzni magának. „A munka is nehéz volt, a város is idegen volt számomra… Csak ültem és sajnáltattam magam.”

Eredetileg pedig várták ezt az időszakot a legjobb barátnőjével. „Ő akkor szingli volt, tervezgette, mi mindent fogunk együtt csinálni, hogyan fogunk szórakozni. Természetesen, két hét sem telt bele, és megismerte a mostani férjét. Ez mintha direkt történt volna.” Hétvégén ezért ritkán találkoztak, a többi ismerőse pedig szintén arra használta ki a szabadidejét, hogy a partnerükkel és a családjukkal legyen.

A tizenegy hónapos különlét alatt körülbelül hétszer utaztak el egymáshoz.