Egy Ukrajnában harcoló szlovák férfi: Fagyoskodom egy lyukban, azt figyelem, jönnek-e az oroszok, bujkálok a drónok és a bombák elől

Robert Lesný rögtön az ukrajnai háború kitörésének második napján úgy döntött, hogy harcolni akar az orosz hadsereg ellen. „Otthon természetesen őrültnek tartottak” – mondja az interjúban.

46 éves, az alap katonai szolgálaton kívül nincs semmilyen harcászati tapasztalata, és saját magát pacifistának tartja. Szakmája szerint programozó. Kelet-Szlovákiából származik,  életének legnagyobb részét Pozsonyban töltötte, majd nem sokkal a háború kitörése előtt a barátnőjével úgy döntöttek, hogy vidékre költöznek.

A családja és a hozzátartozói biztonsága érdekében nem tesszük közzé a valódi nevét, a Robert Lesný álnevet ő maga választotta. A harkivi ukrán aktivisták által léptünk kapcsolatba Kelet-Ukrajnában még a frontról készített riportunk alatt. Az interjút azonban már Szlovákiából vettük fel vele.

Az interjúban arról kérdezzük:

• miért döntött úgy pacifistaként, hogy fegyvert fog,
• hogyan nézett ki az Ukrajnába vezető útja,
• hogy akarta-e kérvényezni az elnöki engedélyt,
• hogyan néz ki egy napja a lövészárokban, és milyen közel volt az oroszokhoz,
• és a legrosszabb pillanatokról is, amiket átélt.

Mikor és miért döntött úgy, hogy harcolni indul Ukrajna oldalán Oroszország ellen?

Február 25-én hoztam meg ezt a döntést. Mondhatjuk úgy is, hogy akkor telt be nálam a pohár. Már régóta figyelemmel kísértem az eseményeket, és csodálkoztam azon, hogy miért nem akarjuk, hogy a szomszédunk, Ukrajna jobban az európai életünk része legyen. Hogy jobban igyekezzünk és többet beszéljünk erről. Aztán eljött a 2014-es év, és nagyon meglepődtem azon, milyen taktikát választott az EU a németekkel az élén.

Miben látott problémát?

Abban, hogy próbálták fenntartani az Oroszországgal való normális üzleti kapcsolatokat, és azt gondolták, hogy ez működni fog. És amikor eljött 2022. február 24-e, nekem már teljesen elegem lett, hogy már semmi mást nem lehet tenni. Ha nem akarunk odamenni mi, a hadseregeink, a szlovák, az európai, a NATO, és ha nem megy oda az USA és Nagy-Britannia sem, akik aláírták a Budapesti memorandumot (Ukrajna területi szuverenitását, amit Oroszország is aláírt – a szerk. megj.), akkor azt mondtam, hogy az őrülteknek kell. Úgyhogy fogtam magam és elmentem. A munkahelyemen nem tudtam összpontosítani. Állandóan ez a katasztrófa járt a fejemben, és láttam, hogy nem muszáj, hogy Ukrajna legyen a végállomás. Az orosz kijelentésekből azt hallhattuk, hogy vissza kell állítani egész Európában azt az állapotot, ami valamikor 1991 előtt volt. És főleg Közép-Európában. Ez az ötlet egyáltalán nem tetszett nekem, mivel azt jelentette volna, hogy mi lettünk volna az ütközőzóna.

Hogyan reagált erre a környezete, a családja, az ismerősei?

A szüleim azt mondták, hogy őrült vagyok. A barátnőm megértett, mert aktivistaként próbáltunk segíteni itthon is. Bekapcsolódtunk különböző petíciókba és más tevékenységekbe a munkánk mellett. Azt is mondta, hogy eljönne velem, a hadseregbe, azonban valószínűleg nem vennék fel, és otthon macskáink vannak. Csak nem sokkal ezelőtt költöztünk vidékre és kezdtünk új életet. Állandóan arra gondolok, hogy egyedül hagytam otthon, amiért természetesen bűntudatot érzek. Nagyra értékelem, hogy van nekem. Támogat, minden nap beszélünk. A fiúk közül sokakat elhagyott a barátnőjük, én nagyon hálás vagyok az enyémért, és nagyon várom már a háború végét, hogy végre hazatérhessek hozzá.

Ukrajnában elnöki engedély nélkül 

Járt valaha a háború előtt Ukrajnában?

Soha életemben nem voltam Ukrajnában, ennek ellenére mindig azt éreztem, mintha lenne hozzá valamilyen közöm.

Szerzett elnöki engedélyt arra, hogy idegen hadseregben harcolhasson? Enélkül ez ugyanis büntetendő dolog Szlovákiában. 

Ez egy nagyon hosszú és bürokratikus folyamatot jelentett volna, és a belügyminisztériumnak és a védelmi minisztériumnak kellett volna mérlegelnie, ezért nem tettem meg. A folyamat 90 napot vesz igénybe. Hogy ki csinálta így és miért, azt nem értem. Úgy teszünk, mintha segíteni akarnánk Ukrajnának, de mindent megteszünk annak érdekében, hogy ez ne történjen meg. A MiG-eknek is már régen ott kellett volna lenniük, és ezeket a mulasztásokat Jaroslav Naď védelmi miniszternek tulajdonítom. Nem akartam ilyen sokáig várni, és nem bíztam a minisztériumok jelenlegi vezetésében sem. Állítólag már többen is végigcsináltak a hivatalos eljárást. Először elvitték a jelölteket a gyakorlótérre, és ott kiszűrték őket. Valahogy átvilágították és ellenőrizték, hogy nem szélsőségesek-e, a listáról kihúztak néhány embert szakmai szempontok miatt is, és végül hetet ajánlottak. (Tavaly júliusban a köztársasági elnök négy szlovák állampolgárnak engedélyezte, hogy az ukrán hadseregben szolgáljon – a szerk.) Április 17-én érkeztem Ukrajnába. Nincs engedélyem. Még mindig itt vagyok. Segítek, csak nem beszélek róla.

Nem jelentett problémát, hogy a hazatérése után büntetés várja?

Azt hiszem, 4-8 év büntetésre számíthatok. (Engedély nélkül ez bűncselekménynek számít, és 2-8 évig terjedő börtönbüntetés járhat érte – a szerk. megj.) Természetesen ezt nincs kedvem leülni. Kegyelmet, azt hiszem, nem fogok kérni, mert akkor meg kellene bánnom, amit tettem. És nem bánom. Elfogadtam az itteni helyzetet, és megtiszteltetés lesz számomra az ukrán útlevél megszerzése, illetve a szlovák állampolgárságról való lemondás, ha nem lesz más út. Megnyerjük a háborút, Ukrajna csatlakozik az EU-hoz, és aztán minden megint rendben lesz. Nemsokára.

Volt valamilyen tapasztalata korábban a hadsereggel?

25 évvel ezelőtt egy évig voltam alap katonai szolgálatban. Tulajdonképpen véletlenül kerültem oda. Civilbe akartam menni. Hosszú göndör hajam volt, és egy Lennon-szemüveg az orromon, az orvosok eredményei szerint akár kék könyvem is lehetett volna. De amikor a hivatalnok rám nézett, csak elmosolyodott, és elvitt. Harminc napom volt, hogy a civil szolgálatot elintézzem, de nem érkeztem.

Milyen volt a katonaság?

Érdekes volt. Egy egész könyvet tudnék róla írni. A tisztek ki nem állhattak, de a tenyeremből ettek, mert hét embert helyett állítottam ki dokumentumokat. Egyszer ki is dobtak az irodából, aztán három nap múlva jött a parancs, hogy menjek vissza. De felhagytak a sorkatonák konzervjeinek ellopásával és a csomagjaik átkutatásával, mert létrehoztam egy olyan rendszert, hogy ne férjenek hozzájuk.

Hova osztották be?

A gyalogsághoz, a tüzérségi szakaszhoz. Tarackokkal dolgoztunk, 122 mm kaliberűekkel. A szemüvegem miatt kinevettek, amikor beléptem a laktanyába. A dioptriáim miatt nem kellett volna besorozniuk, és hirtelen tüzérnek osztottak be.

Hány dioptriás szemüveget hord?

Most már hat-hét dioptriását, az olvasáshoz nyolcat. Akkor négy és felest hordtam. Nem sok hiányzott, hogy megszerezzem a kék könyvet.

Mit tanult meg a katonaság alatt?

Az ágyúval való célzás egész egyszerű volt. A matematika sosem okozott nekem gondot, így az ágyúparancsnok helyett is számolhattam, használhattam mindkét kezemet a célzásnál – egyszerre a horizontális és a verikális sem nagy dolog. Egy géppisztoly szétszedését még egy majom is megtudja tanulni. Csehszlovák géppisztolyaink voltak, amiket a kalasnyikovok mintájára készítettek.

És mivel foglalkozott a katonaság után?

Aztán folytattam azt a pacifista életmódot, amit addig is éltem.

Megérkezés Ukrajnába és az első háborús élmények

Ezt az oroszok Ukrajna elleni háborúja változtatta meg. Hogyan csatlakozott az ukrán sereghez?

Február 25-e után megpróbáltam kapcsolatba lépni a nemzetközi légióval – a fight for UA kezdeményezéssel. Volt ott egy elérhetőség a nagykövetségre, de az teljesen használhatatlan volt, úgy tűnt, hogy feltörték az oldalukat. Nem tudtam őket elérni, és ha mégis, senki sem válaszolt. Végül közvetlenül a nagykövetségre mentem. További részletekről nem szeretnék beszélni.

Aztán az ukrán határon találta magát. Mi történt ezután?

A határon nem volt egyszerű a helyzet. Egy ideig azt hittem, hogy vissza fognak fordítani, de végül adtak egy pecsétet, és megmutatták, merre menjek tovább. Ott már mindenki kedves volt velem.

Találkozott más önkéntesekkel is?

Igen, kolumbiaiakkal, lengyelekkel.

Hogyan fogadták?

Azt mondtam nekik, hogy pacifista vagyok, vegetáriánus és LMBT+-aktivista és Ukrajnáért fogok harcolni. (Nevet) Azt mondtam nekik, hogy a saját módszeremmel megyek diplomáciát csinálni. Azon az egyetlen módon, amiből az oroszok értenek. Úgy gondolom, hogy nem lehet semmi mást tenni – ezért vagyok most Kelet-Ukrajnában. Vegetáriánusként most húst eszek,  „ekoterroristaként” pedig műanyagot égetek.

Volt kiképzésen?

Természetesen. Körülbelül három hétig tartott. Megmutatták nekünk az alapvető fegyverhasználatot, a csoporttaktikát és a sátoréletet. Gyalogsági kiképzés volt ez az osztagon belül. Sok olyan emberrel találkoztam ott, akik szinte olyanok voltak, mint Chuck Norris. Sokan kitalálgattak történeteket arról, mi mindent éltek át. Én senkit sem akartam elhülyíteni. Nem az a célom, hogy hős legyek, hanem segíteni akarok. Amikor az interjúkon megkérdezték tőlem, hogy miért nem jelentkeztem önkéntesnek, azt mondtam, hogy a dobozok cipelése értelmetlen lenne. Attól még az is hatékonyabb lenne, ha Szlovákiában programoznék, és pénzt küldenék Ukrajnába. Van ehhez elég emberük. Elmagyaráztam nekik, mit gondolok. Amit itt csinálok, az nem csak Ukrajnáról szól, hanem Szlovákiáról és Európáról is. Nem akarom megvárni, amíg egész Ukrajnát felszántják, és utána megtámadnak minket. Hálás vagyok az ukránoknak, hogy nem adják fel, és így segítenek abban, hogy biztonságban legyünk otthon.

Mikor került Ukrajna keleti részére?

Kevesebb mint egy hónap után keletre küldtek minket. Egy Harkiv környéki faluban voltunk, ahol még mindig voltak olyan lakosok, akik nem voltak hajlandók elmenni, a Sziverszki Donyec folyó túloldalán pedig már oroszok voltak. Minden nap lőttek minket. A mi feladatunk az volt, hogy megfigyeljük őket, hogy nem kelnek-e át a folyón.

Hogyan néz ki ez a gyakorlatban? Kijött a bázisról, és utána mi történt?

Néhány kilométert gyalogolunk az erdőn keresztül a folyóhoz, ahol van egy bunker, amit közösen ástunk, és abban figyeljük, mi történik. Ha az oroszok átkelnek a folyón, azt jelentettük volna a rádión. Alapvetően mi voltunk azok, akik azt kiálthattuk volna, „Már jönnek!” – és megpróbáltunk volna harcolni ellenük. Végül úgy döntöttek, nem kelnek át a folyón.

Használtak közben drónokat?

Nem, csak szemmel figyeltük őket. Nem voltak drónjaink. Nincs olyan jó felszerelésünk.

Miből áll a felszerelése? Mire lenne szüksége?

Az olyan alapfelszerelésektől kezdve, mint a minőségi bakancsok és egyenruhák, egészen a speciális felszerelésekig, mint a rádiók, éjjellátó, hőkamerák, drónok, terepjárók.

Segítettek az önkéntesek?

Minden nap segítenek. Önkéntesek nélkül el sem tudom képzelni, milyen lenne itt.

Találkozott Ukrajnában korrupcióval?

A felszerelésemre nézve annak következményeit látom. Ukrajna nemcsak az orosz agresszorral harcol ebben a háborúban, hanem saját magával is. Számomra ez nem újdonság, hiszen Szlovákiából származom.

Milyen fegyvert hord magánál általában?

Géppisztolyt. Valamikor RPG-t (kézi páncéltörő fegyver – a szerk. megj.) és géppuskát is.

Emlékszik arra a pillanatra, amikor először használt fegyvert?

Egy dologra még a nagyapám tanított meg, miközben a második világháborús élményeiről mesélt. A fegyver használatáról nem nyilatkozom. Nem lehet mindent megmagyarázni egy olyan embernek, aki nem volt ott abban a helyzetben.

Már az a Harkivi régióban eltöltött első két hét drámai lehetett…

Éjjel-nappal tüzérek lőttek minket. Pincékben és különféle lyukakban bujkáltunk, amelyeket büszkén bunkernek neveznek. Kegyetlen volt. Volt, hogy leégett a ház, ahol voltunk, volt, hogy valaki megsebesült, volt, hogy meghalt. Gyakran kell bújkálnunk a drónok elől. A faluban lévő bázison rendbe szedjük magunkat és a holminkat, hogy aztán 24 vagy 48 órára újra hadműveletre mehessünk. Azt ledolgozzuk és újra elbújunk a drónok elől, és újabb tapasztalatokat szerzünk.

Milyen emberek között találta magát?

Először egy lengyel csapatban voltunk, akik nagyon vidám srácok voltak, nagyon rossz humorral. De azok a lengyelek mind újra itt vannak – visszatértek. Azok közül, akik a csapatot alkották, már csak hárman maradtunk, akik nem mentünk szabadságra, hacsak nem számítjuk a sérülések miatti szünetet. Találkoztam itt kanadaiakkal, amerikaiakkal, franciákkal, britekkel, csehekkel és dél-amerikaiakkal. Egyszer találkoztam egy szlovákkal is.

Hogyan működik ez?

Ukránok parancsolnak nekünk, akik a piramis tetején állnak. Én magam egy napig voltam parancsnok. A parancsnokot kellett helyettesítenem, de a harc után sokáig nem tértek vissza, ezért néhány hétig én maradtam a parancsnok. Elég sok munkámba telt, hogy valahogyan működjenek a dolgok.

Mit kellett tennie?

Ruhát és cipőt kérvényeztem. Azzal is foglalkoztam, hogy legyen ételünk és vizünk. És természetesen azzal a munkával is törődnöm kellett, ami tulajdonképpen a dolgunk volt. Ennek egyik fele papírmunka volt, a másik pedig a hadműveletek végrehajtása. Ez egy olyan időszak volt, amikor úgymond a tüzérséget védtük.

Megsérült?

Hét hétig lábadoztam egy tüzérségi támadást követő agyrázkódásból. Eltört közben az arccsontom. A kórházban nagyszerű ellátást kaptam.

Hogyan beszélnek egymással – angolul vagy oroszul?

Leginkább angolul. A koromnak köszönhetően már gyerekkorom óta tudok oroszul, az ukrán nyelvet pedig a duolingo (nyelvtanuló alkalmazás) segítségével próbálom minél jobban elsajátítani. Az értéssel nincs gondom, de ukránul beszélnem nehezebb, ezért a saját „surzsikomat” használom (ukrán és orosz keveréke – a szerk. megjegyzése). Néha tolmácsként tevékenykedem, de igyekszem elérni, hogy mindenki tanuljon meg ukránul.

Egy katona tipikus napja és a legnehezebb pillanatok

Hogyan telnek mostanában a napjai?

Alapvetően arról gondoskodom, hogy legyen fűtés a házban. Fát vágok és ügyelek rá, hogy a nap 24 órájában égjen a tűz. Egy ukrán férfival élek ott. Nagyon jól megértjük egymást. Két nap után elmegyek a pozícióba, és 24 órán keresztül ott vagyok, néha csak száz méterre az oroszoktól. Valami lyukban fagyoskodom, ahol vagy fagyott a föld, vagy víz és sár van. Ott megint bujkálok a drónok elől, és amikor a tüzérek lőnek ránk, megpróbálom őket az elmémmel meggyőzni arról, hogy nincs ott senki, és ezért nincs értelme, hogy rám lőjenek. Felváltva figyelünk, és mindenre készen állunk.

Van olyan kollégája, aki már nem él?

Igen.

Van önök mellett pszichológus, aki segít feldolgozni a nehéz pillanatokat?

Nem, nincs. Mi vagyunk itt egymásnak, és az a lényeg, hogy beszélni kell ezekről a dolgokról.

A keleten szolgáló ukrán katonák azt mondták nekünk, hogy nagyon kevés idejük van a pihenésre és a regenerációra. Ön hogyan látja ezt?

Amikor visszatérünk a pozícióból, nem sokat pihenünk. Arról szól az egész, hogy fát vágunk, dobáljuk a kemencébe, megszárítjuk a holmijainkat és felkészülünk a következő küldetésre, megtisztítjuk a fegyvereket, megpróbálunk vizet szerezni és hozni. Aztán egyszer csak este kilenckor felhívnak, hogy éjszaka indulunk.

Mi volt a legrosszabb?

A legrosszabb része a sérülésből való felépülés volt, amikor 30 napra hazaküldtek. Megígértem, hogy visszajövök. A barátnőmmel voltam. És amikor eljöttek az utolsó napok, nagyon nehéz volt elbúcsúzni. Nem azért, mert nem akartam visszamenni és befejezni a munkát, amit elkezdtem. Meggyőződésem, hogy be akarom fejezni – megfürödni Szevasztopolban, majd hazamenni. De egyszerűen csak nehéz volt elmenni a barátnőmtől abba az őrületbe, ahol tudatosítja az ember, hogy néhányan már meghaltak, és, hogy ő maga is meghalhat.

Nagyon nehéz volt a tavaly július, amiről az oroszok propagandavideót is készítettek, amiben úgy szétszedtek minket, hogy leégett a házunk, és leölték az embereinket. Egy parancsnokunk és a helyettese is megsebesültek. Hét órán keresztül könyörtelenül bombáztak bennünket. Egy rövid szünet alatt megpróbáltuk eloltani a tüzet és kihúzni két embert a pincéből, de már nem sikerült megmenteni őket. Megégett egy brazil medikus is, aki előző nap gyulladáscsökkentő kenőcsöt adott nekem. Még mindig eszembe jut.

Mi segít önnek a félelem legyőzésében?

A cinizmus sokat segít. Ez mutat valós képet arról, ami ott történik. Ha valakit be akarnánk ebbe avatni, hogy miben is veszünk részt, akkor azt mondanánk neki, hogy úgy járunk munkába, mint egy darab hús. Ez őrültség, de működik. Kézifegyevereket használunk és vigyázunk magunkra, emlékszünk a jelszóra, hogy itt nem mennek át, használhatjuk a rádiót és a fegyvert, és közben reménykedhetünk, hogy valahogyan majd alakul.

Hogyan tekint az orosz katonákra?

Az ukránok gyakran nevezik őket „fajtalankodóknak, pidereknek”. Ez nem helyes, de az ukránok így veszik őket. Nem tudják undorítóbb módon nevezni őket. Meg sem próbálom elmagyarázni nekik, hogy az én világomban ez valami elfogadhatatlan dolog, mert tudom, hogy értik. Nem valamilyen szexuális devianciára vagy orientációra való utalásként. A legundorítóbb szót próbálják megtalálni rájuk. Számomra ők megszállók, akiket el kell tüntetnünk innen.

Mi értelme van a Bahmutért folytatott végeláthatatlan harcnak?

Egyrészt tetszik Zelenszkij álláspontja, hogy nem azért harcolunk itt, hogy aztán területet engedjünk át, és megértem azt a logikai érvet, hogy valamiféle 1:7 arány van a halottak között. Munka, hús, 1:7. Megértem azt az érvet, hogy nem fogunk elfutni azért, mert lőnek ránk. Ha mégis megtennénk, hol állnánk meg? Másrészt lehet, hogy ez egy nagy csapda, és az ukránok valami nagy dologra készülnek. Nehéz megmondani, én csak hús vagyok itt.

Milyen hangulat uralkodik az ukrán katonák között?

Azokon a műveleteken, ahová megyünk, ukránokkal együtt harcolunk. Feltöltjük a csapataikat, hogy pihenhessenek. Amikor beszélek velük, nem látok különbséget az ő és az én felfogásom között. Gyakran kíváncsiak arra, hogy én hogyan látom ezt. Egyetértünk abban, hogy azért vagyunk itt, hogy kiűzzük őket. Ha ez menne lövés nélkül is, akkor az nekünk megfelel. Ha nem tudjuk másképp csinálni, akkor így kell csinálnunk. Ha bántanak vagy megölnek minket, tudjuk, hogy otthon vannak családjaink, akik közelébe nem akarjuk őket engedni. Nem akarunk otthon egy második Bucsát. Kegyetlen, amikor aztán egy héttel később megtudjuk, hogy a srác, akivel beszéltünk, halott.

Figyelemmel kíséri a szlovákiai oroszpárti hangulatot és az ún. békemeneteket?

Sajnálom őket. Nem látok semmilyen reális lehetőséget arra, hogy mihez kezdhetnénk velük. Ez a probléma már régóta fennáll. Valószínűleg mindannyian átmentünk már egy olyan szakaszon, amikor összezavartak minket az információk és a dezinformációk. Ha a szlovák nácikat nézem – először a csehek ellen harcoltak, aztán a magyarok ellen, most pedig összefogtak velük, és képesek felvonulni, orosz zászlót lengetni és azt kiabálni, hogy az ukránok fasiszták. Számukra minden rossz, égjen el minden, és csak akkor lesz jó, gondolom, így láthatják a világot. Sajnálom ezeket az egyszerű manipulált embereket. Néhány politikust és a főügyészt elnézvén pedig mindannyiunkat sajnálom.

Filip Orsolya fordítása