Egy Ukrajnában harcoló szlovák férfi: Fagyoskodom egy lyukban, azt figyelem, jönnek-e az oroszok, bujkálok a drónok és a bombák elől

Robert Lesný rögtön az ukrajnai háború kitörésének második napján úgy döntött, hogy harcolni akar az orosz hadsereg ellen. „Otthon természetesen őrültnek tartottak” – mondja az interjúban.

46 éves, az alap katonai szolgálaton kívül nincs semmilyen harcászati tapasztalata, és saját magát pacifistának tartja. Szakmája szerint programozó. Kelet-Szlovákiából származik,  életének legnagyobb részét Pozsonyban töltötte, majd nem sokkal a háború kitörése előtt a barátnőjével úgy döntöttek, hogy vidékre költöznek.

A családja és a hozzátartozói biztonsága érdekében nem tesszük közzé a valódi nevét, a Robert Lesný álnevet ő maga választotta. A harkivi ukrán aktivisták által léptünk kapcsolatba Kelet-Ukrajnában még a frontról készített riportunk alatt. Az interjút azonban már Szlovákiából vettük fel vele.

Az interjúban arról kérdezzük:

• miért döntött úgy pacifistaként, hogy fegyvert fog,
• hogyan nézett ki az Ukrajnába vezető útja,
• hogy akarta-e kérvényezni az elnöki engedélyt,
• hogyan néz ki egy napja a lövészárokban, és milyen közel volt az oroszokhoz,
• és a legrosszabb pillanatokról is, amiket átélt.

Mikor és miért döntött úgy, hogy harcolni indul Ukrajna oldalán Oroszország ellen?

Február 25-én hoztam meg ezt a döntést. Mondhatjuk úgy is, hogy akkor telt be nálam a pohár. Már régóta figyelemmel kísértem az eseményeket, és csodálkoztam azon, hogy miért nem akarjuk, hogy a szomszédunk, Ukrajna jobban az európai életünk része legyen. Hogy jobban igyekezzünk és többet beszéljünk erről. Aztán eljött a 2014-es év, és nagyon meglepődtem azon, milyen taktikát választott az EU a németekkel az élén.

Miben látott problémát?

Abban, hogy próbálták fenntartani az Oroszországgal való normális üzleti kapcsolatokat, és azt gondolták, hogy ez működni fog. És amikor eljött 2022. február 24-e, nekem már teljesen elegem lett, hogy már semmi mást nem lehet tenni. Ha nem akarunk odamenni mi, a hadseregeink, a szlovák, az európai, a NATO, és ha nem megy oda az USA és Nagy-Britannia sem, akik aláírták a Budapesti memorandumot (Ukrajna területi szuverenitását, amit Oroszország is aláírt – a szerk. megj.), akkor azt mondtam, hogy az őrülteknek kell. Úgyhogy fogtam magam és elmentem. A munkahelyemen nem tudtam összpontosítani. Állandóan ez a katasztrófa járt a fejemben, és láttam, hogy nem muszáj, hogy Ukrajna legyen a végállomás. Az orosz kijelentésekből azt hallhattuk, hogy vissza kell állítani egész Európában azt az állapotot, ami valamikor 1991 előtt volt. És főleg Közép-Európában. Ez az ötlet egyáltalán nem tetszett nekem, mivel azt jelentette volna, hogy mi lettünk volna az ütközőzóna.

Hogyan reagált erre a környezete, a családja, az ismerősei?

A szüleim azt mondták, hogy őrült vagyok. A barátnőm megértett, mert aktivistaként próbáltunk segíteni itthon is. Bekapcsolódtunk különböző petíciókba és más tevékenységekbe a munkánk mellett. Azt is mondta, hogy eljönne velem, a hadseregbe, azonban valószínűleg nem vennék fel, és otthon macskáink vannak. Csak nem sokkal ezelőtt költöztünk vidékre és kezdtünk új életet. Állandóan arra gondolok, hogy egyedül hagytam otthon, amiért természetesen bűntudatot érzek. Nagyra értékelem, hogy van nekem. Támogat, minden nap beszélünk. A fiúk közül sokakat elhagyott a barátnőjük, én nagyon hálás vagyok az enyémért, és nagyon várom már a háború végét, hogy végre hazatérhessek hozzá.

Ukrajnában elnöki engedély nélkül 

Járt valaha a háború előtt Ukrajnában?

Soha életemben nem voltam Ukrajnában, ennek ellenére mindig azt éreztem, mintha lenne hozzá valamilyen közöm.

Szerzett elnöki engedélyt arra, hogy idegen hadseregben harcolhasson? Enélkül ez ugyanis büntetendő dolog Szlovákiában. 

Ez egy nagyon hosszú és bürokratikus folyamatot jelentett volna, és a belügyminisztériumnak és a védelmi minisztériumnak kellett volna mérlegelnie, ezért nem tettem meg. A folyamat 90 napot vesz igénybe. Hogy ki csinálta így és miért, azt nem értem. Úgy teszünk, mintha segíteni akarnánk Ukrajnának, de mindent megteszünk annak érdekében, hogy ez ne történjen meg. A MiG-eknek is már régen ott kellett volna lenniük, és ezeket a mulasztásokat Jaroslav Naď védelmi miniszternek tulajdonítom. Nem akartam ilyen sokáig várni, és nem bíztam a minisztériumok jelenlegi vezetésében sem. Állítólag már többen is végigcsináltak a hivatalos eljárást. Először elvitték a jelölteket a gyakorlótérre, és ott kiszűrték őket. Valahogy átvilágították és ellenőrizték, hogy nem szélsőségesek-e, a listáról kihúztak néhány embert szakmai szempontok miatt is, és végül hetet ajánlottak. (Tavaly júliusban a köztársasági elnök négy szlovák állampolgárnak engedélyezte, hogy az ukrán hadseregben szolgáljon – a szerk.) Április 17-én érkeztem Ukrajnába. Nincs engedélyem. Még mindig itt vagyok. Segítek, csak nem beszélek róla.

Nem jelentett problémát, hogy a hazatérése után büntetés várja?

Azt hiszem, 4-8 év büntetésre számíthatok. (Engedély nélkül ez bűncselekménynek számít, és 2-8 évig terjedő börtönbüntetés járhat érte – a szerk. megj.) Természetesen ezt nincs kedvem leülni. Kegyelmet, azt hiszem, nem fogok kérni, mert akkor meg kellene bánnom, amit tettem. És nem bánom. Elfogadtam az itteni helyzetet, és megtiszteltetés lesz számomra az ukrán útlevél megszerzése, illetve a szlovák állampolgárságról való lemondás, ha nem lesz más út. Megnyerjük a háborút, Ukrajna csatlakozik az EU-hoz, és aztán minden megint rendben lesz. Nemsokára.

Volt valamilyen tapasztalata korábban a hadsereggel?

25 évvel ezelőtt egy évig voltam alap katonai szolgálatban. Tulajdonképpen véletlenül kerültem oda. Civilbe akartam menni. Hosszú göndör hajam volt, és egy Lennon-szemüveg az orromon, az orvosok eredményei szerint akár kék könyvem is lehetett volna. De amikor a hivatalnok rám nézett, csak elmosolyodott, és elvitt. Harminc napom volt, hogy a civil szolgálatot elintézzem, de nem érkeztem.

Milyen volt a katonaság?

Érdekes volt. Egy egész könyvet tudnék róla írni. A tisztek ki nem állhattak, de a tenyeremből ettek, mert hét embert helyett állítottam ki dokumentumokat. Egyszer ki is dobtak az irodából, aztán három nap múlva jött a parancs, hogy menjek vissza. De felhagytak a sorkatonák konzervjeinek ellopásával és a csomagjaik átkutatásával, mert létrehoztam egy olyan rendszert, hogy ne férjenek hozzájuk.

Hova osztották be?

A gyalogsághoz, a tüzérségi szakaszhoz. Tarackokkal dolgoztunk, 122 mm kaliberűekkel. A szemüvegem miatt kinevettek, amikor beléptem a laktanyába. A dioptriáim miatt nem kellett volna besorozniuk, és hirtelen tüzérnek osztottak be.

Hány dioptriás szemüveget hord?

Most már hat-hét dioptriását, az olvasáshoz nyolcat. Akkor négy és felest hordtam. Nem sok hiányzott, hogy megszerezzem a kék könyvet.

Mit tanult meg a katonaság alatt?

Az ágyúval való célzás egész egyszerű volt. A matematika sosem okozott nekem gondot, így az ágyúparancsnok helyett is számolhattam, használhattam mindkét kezemet a célzásnál – egyszerre a horizontális és a verikális sem nagy dolog. Egy géppisztoly szétszedését még egy majom is megtudja tanulni. Csehszlovák géppisztolyaink voltak, amiket a kalasnyikovok mintájára készítettek.

És mivel foglalkozott a katonaság után?

Aztán folytattam azt a pacifista életmódot, amit addig is éltem.

Megérkezés Ukrajnába és az első háborús élmények

Ezt az oroszok Ukrajna elleni háborúja változtatta meg. Hogyan csatlakozott az ukrán sereghez?

Február 25-e után megpróbáltam kapcsolatba lépni a nemzetközi légióval – a fight for UA kezdeményezéssel. Volt ott egy elérhetőség a nagykövetségre, de az teljesen használhatatlan volt, úgy tűnt, hogy feltörték az oldalukat. Nem tudtam őket elérni, és ha mégis, senki sem válaszolt. Végül közvetlenül a nagykövetségre mentem. További részletekről nem szeretnék beszélni.

Aztán az ukrán határon találta magát. Mi történt ezután?

A határon nem volt egyszerű a helyzet. Egy ideig azt hittem, hogy vissza fognak fordítani, de végül adtak egy pecsétet, és megmutatták, merre menjek tovább. Ott már mindenki kedves volt velem.

Találkozott más önkéntesekkel is?

Igen, kolumbiaiakkal, lengyelekkel.

Hogyan fogadták?

Azt mondtam nekik, hogy pacifista vagyok, vegetáriánus és LMBT+-aktivista és Ukrajnáért fogok harcolni. (Nevet) Azt mondtam nekik, hogy a saját módszeremmel megyek diplomáciát csinálni. Azon az egyetlen módon, amiből az oroszok értenek. Úgy gondolom, hogy nem lehet semmi mást tenni – ezért vagyok most Kelet-Ukrajnában. Vegetáriánusként most húst eszek,  „ekoterroristaként” pedig műanyagot égetek.

Volt kiképzésen?

Természetesen. Körülbelül három hétig tartott. Megmutatták nekünk az alapvető fegyverhasználatot, a csoporttaktikát és a sátoréletet. Gyalogsági kiképzés volt ez az osztagon belül. Sok olyan emberrel találkoztam ott, akik szinte olyanok voltak, mint Chuck Norris. Sokan kitalálgattak történeteket arról, mi mindent éltek át. Én senkit sem akartam elhülyíteni. Nem az a célom, hogy hős legyek, hanem segíteni akarok. Amikor az interjúkon megkérdezték tőlem, hogy miért nem jelentkeztem önkéntesnek, azt mondtam, hogy a dobozok cipelése értelmetlen lenne. Attól még az is hatékonyabb lenne, ha Szlovákiában programoznék, és pénzt küldenék Ukrajnába. Van ehhez elég emberük. Elmagyaráztam nekik, mit gondolok. Amit itt csinálok, az nem csak Ukrajnáról szól, hanem Szlovákiáról és Európáról is. Nem akarom megvárni, amíg egész Ukrajnát felszántják, és utána megtámadnak minket. Hálás vagyok az ukránoknak, hogy nem adják fel, és így segítenek abban, hogy biztonságban legyünk otthon.

Mikor került Ukrajna keleti részére?

Kevesebb mint egy hónap után keletre küldtek minket. Egy Harkiv környéki faluban voltunk, ahol még mindig voltak olyan lakosok, akik nem voltak hajlandók elmenni, a Sziverszki Donyec folyó túloldalán pedig már oroszok voltak. Minden nap lőttek minket. A mi feladatunk az volt, hogy megfigyeljük őket, hogy nem kelnek-e át a folyón.

Hogyan néz ki ez a gyakorlatban? Kijött a bázisról, és utána mi történt?