Ha szoptatás közben is mobilozunk, a gyerek is mobilozni akar majd, mondja a generációkutató

Még mindig azt hisszük, hogy mi használjuk az eszközt, és nem az eszköz minket – véli Bernschütz Mária digitális függőséggel foglalkozó generációkutató. A Z generáció azonban mintha kezdene rájönni, hogy az emberi kapcsolat is fontos, nem csak a digitális világ – és nem lehet mindent kütyün keresztül fogyasztani.

Beszélgetésünkből kiderül:

• miért fontos, hogy az emberek tudatosítsák a digitális függést,
• milyen hatással van a gyermekre, ha az anya szoptatás közben is mobilozik,
• miért tartják unalmasnak a fiatalok az offline életet,
• és lehetnek-e majd hikikomorik Közép-Európában is.

---

Mennyire természetes az, hogy a kommunikációs bumm, a közösségi oldalak és a digitális világ átvette a hatalmat a mindennapjaink felett?

Eszembe jut egy mém, amely tulajdonképpen arról szól, hogy míg a mobiltelefon korábban csupán egy eszköz volt, amit használtunk, eljutottunk odáig, hogy ma már szinte mindent ezen csinálunk, és az eszköz használ minket. Ez azért egy érdekes dolog, mert az emberiség erre nincs felkészülve.

Úgy fogyasztunk tartalmakat, hogy magunk sem tudjuk, milyen tartalom lesz a következő, nem tudjuk, hogy egy hír álhír-e vagy sem. Ez pedig a digitális bevándorlók, az idősebb generációk számára egyáltalán nem természetes, hiszen az idősebb generációk a tévé, a rádió, az újság professzionális, szerkesztett tartalmain nőtt fel, hitt az ő munkájukban, ma mi irányítjuk a fogyasztásunkat, és többnyire nem professzionális tartalmat fogyasztunk, így nőtt a szakadék, és így vált veszélyessé főképp idősebbek számára a „szörfözés”.

Milyen ez a tartalomfogyasztás?

Az emberek 4–6 órát töltenek naponta a mobiljukkal. Építő tartalmat is fogyaszthatnak, de leépítőt is. És a digitális bennszülötteknél, a fiatalabb generációknál ott merül fel a probléma, hogy a szocializációjuk horizontális formát vehet fel, tehát egymást tanítják. S nem tudják, mi az építő és mi a leépítő tartalom, csak azt, mi épp a menő.

A gyerekek nagyon korán találkoznak a képi, videós online tartalmakkal, még ha közvetetten is. Akár már akkor is, mikor szoptatják őket, és az anya közben mobilozik. Piaget szerint a  gyerekek sémákban gondolkodnak, ezek alapján építik fel a világukat. S ha már mondjuk három hónapos korukban azt látják, hogy az édesanyjuk mobiltelefont használ, és szeretetkapcsolatot ápol vele, ők is szeretnének egy ilyen szeretetkapcsolatot.

Ha azt látják, hogy az apuka egy monitor előtt ül, és láthatóan élvezi, ő is ezt szeretné tenni. Nem azért, mert tudják, mi történik a monitoron, hanem azért, mert azt látják, hogy az apukákat ez foglalkoztatja. Arról, hogy a gyermekek függővé válnak, jórészt a felnőttek tehetnek.

Lehet ezt kontroll alatt tartani?

Ott csúszik el a dolog, hogy a szülő nem tudja felvenni a versenyt a gyerekével. Kevesebb időt tölt online, hiszen a való világban is vannak kötelezettségei: dolgoznia kell, háztartást vezetni, bevásárolni. A gyerekek pedig egyedül maradnak a digitális térben, és azt csinálnak, amit akarnak. Nem vagyunk tisztában azzal, milyen tartalmat fogyasztanak a gyerekeink a táblagépen.

Olvassa el

A digitális világban csak illúzió a valódi emberi kapcsolat, mégsem tudunk kitörni belőle

Melyik korosztály a legveszélyeztetettebb?

Ezt nehéz megmondani: a neurológiai kutatások még nem tartanak ott, hogy lássuk a pontos hatásmechanizmust. Arra azonban mindenképp figyelni kell, mi van a gyermek látóterében. A józan paraszti ész diktálja, hogy vegyük ki magunkat a „játéktérből”. Csukjuk be az ajtót, ha a billentyűzetet püföljük, ne legyünk feltétlenül szem előtt.

Az agykutatók azonban egy dologban biztosak. Két év alatti gyermeknek egyáltalán nem szabadna képernyővel, vibráló, gyorsan változó képekkel találkoznia, mert megterheli az idegrendszerét, túl sok az inger. Ezek a gyermekek húsz percnyi videós tartalmat másfél napig dolgoznak fel. Az „adagot” fokozatosan lehet növelni, de vannak más tényezők is, hiszen nem minden gyermek egyforma: vannak később érő gyerekek is, akiknek esetleg az adott életkorban még a finommotorikáját kellene fejleszteni.

Nemrégiben volt egy közös előadásom egy óvópedagógussal, aki azt mondta, egyre több gyereket visznek például logopédushoz, mert nem beszélnek, hanem kütyüznek. Egyre több gyerek tartja unalmasnak az offline életet, mert egyszerűen lassúnak találják – és ez például a Z generációs fiataloknál is jelentkezik, beletekernek az influenszerek videóiba, mert unják, sőt Netflixet is gyorsítva fogyasztják. Az offline életbe azonban nem lehet beletekerni. S ha felgyorsítjuk a gyerek életét, hozzászoktatjuk az agyukat ehhez a tempóhoz, akkor egyre nehezebb lesz velük dolgozni.

S még egy példa a Z generációból: egy 21 éves diákom mondta egyszer, hogy óvodás kora óta videójátékozik. Ez alsó hangon is 15 év függőséget jelent, ezzel indítja az életét a gyermek. Ezért ki vállal felelősséget?

Kinek kellene?

Nem akarok pálcát törni egyetlen szülő felett sem, kutatóként nem ez a feladatom. De azt látni kell, hogy a digitális függőség nem különbözik más függőségektől, legyen az alkohol, kábítószer vagy cigi. S ezt így is kéne kezelni, mert nem különbözik ezektől.

De a felnőttek önmaguk sem veszik észre, hogy függők. Mikor a digitális önszabályozással kezdtem foglalkozni, csináltam egy kutatást, ahol felnőtteket kérdeztem,