Mengelének csak a cipőjét láttam, nem voltam képes a szemébe nézni, mondja Eva Erbenová holokauszttúlélő

Amikor Eva Erbenová tízéves volt, a családjával együtt elhurcolták a terezíni koncentrációs táborba. Elmondása szerint Auschwitzhoz képest ott valamivel jobb körülmények voltak. Túlélte a halálmenetet, melynek során megszökött a nácik elől.

Három évvel később újra menekülnie kellett – akkor a kommunisták elől. A férjével, aki szintén zsidó származású, Izraelben telepedtek le, ahol ápolónőként dolgozott. Életének nagy részét az izraeli Ashkelonban töltötte.

Évtizedekig képtelen volt a holokausztról beszélni, később azonban elkezdett iskolákat látogatni, ahol elmeséli a történetét. Például németországi gyerekeknek.

Az interjúból kiderül:

• milyen volt a gyerekkora, és miért beszél úgy magáról mint egy elkényeztetett kislányról,
• mivel biztatta az anyja a koncentrációs táborban, hogy képes legyen túlélni,
• miért nem nézett Mengele szemébe,
• milyen véletlenek mentették meg az életét,
• hogyan békéltek meg szerinte a németek a náci múltjukkal,
• mi késztette arra, hogy könyvet írjon az auschwitzi emlékeiről

Az Út elnevezésű könyvében arról ír, hogy a holokauszt nemcsak a hatmillió meggyilkolt zsidót érintette, hanem hogy mögöttük egyéni életek és családok történetei állnak… Ez az oka annak, amiért elkezdett beszélni a történetéről évtizedek eltelte után?

Tudja, amikor bevándorlóként Izraelbe jöttünk, sokan mondták nekünk: „Úgy mentetek a vágóhídra, mint a juhok, és leölettétek magatokat. Veletek ellentétben mi itt megnyertük a háborút.” Fogalmuk sem volt arról, hogy milyen volt akkoriban a politikai helyzet. És zavar, hogy amikor Izraelben a koncentrációs táborokban meggyilkolt emberekről beszélnek, mindig lenézik őket. Kit érdekel, hogy milyen emberek voltak valójában? Csakhogy Terezín egy olyan hely volt, ahol lenni bizonyos megtiszteltetésnek számított. Még ha ennek drága ára is volt.

Azt mondja, hogy Terezín önnek kitartást, akaratot és tiszteletet adott az élet iránt. Ki tudná ezt fejteni?

Nekünk, akik ott éltünk, először az otthonunkat vették el, majd a hazánkat. Azt mondtuk magunknak, hogy ez semmiség, mert jövőre visszajövünk és dolgozni fogunk. Megvesszük, amire szükségünk van. Egyikünknek sem volt fogalma arról, hogy mi vár ránk. Nem tudtuk, hogy Terezín valójában a halál váróterme.

Ott sokkal kényelmesebb volt, mint Varsóban, úgy vezették, hogy a gyerekek legalább egy ideig jobban érezték magukat, igyekeztek gondoskodni rólunk, festettünk, énekeltünk, játszottunk…

Titokban tanították önöket. 

És titokban tanítottak minket. Mária Teréziáról is beszéltek nekünk….

Azt viszont sejtette, hogy a Terezín afféle díszletként működik?

Igen. A Vöröskereszt meglátogatott minket. Emiatt pedig lefestették az utakat, minden beteget és csúnyát elszállítottak, és fogalmunk sem volt, hogy hová mennek a transzportok. Egész Terezín azt hitte, hogy hazatérünk és folytatjuk ott, ahol abbahagytuk. Volt egy Terezín-himnusz is, amely arról szólt, hogyha megfogjuk egymás kezét, nevetünk a gettó romjain. Csakhogy mi nem nagyon nevettünk.

Térjünk vissza a kilencéves kislányhoz, aki elment a cukrászdába, ahová szüleivel minden vasárnap járt. És hirtelen ott volt egy tábla: „Zsidóknak és kutyáknak tilos a belépés.” Valószínűleg ez volt az első találkozás a valósággal az ön számára.

Ez Strašnice villanegyedében volt. Vasárnaponként egyedül mentem oda egy termosszal fagylaltért. Az egyik alkalommal szintén így mentem a fagyiért, és fogalmam sem volt, hogy milyen táblával fogok találkozni. 1938 volt, és nemcsak apám, hanem az egész generációja sztoikusan optimista volt. Azon vitatkoztak, hogy meddig tart még ki az a szörnyeteg Hitler, és meg voltak győződve arról, hogy a csehek nem fogják hagyni magukat.

Addig nagyon szépen éltek. Még elkényeztetett kislánynak is nevezte magát a könyvben.

Határozottan. Csodálatos gyermekkorom volt. A gyerekkorom kirándulásokból, síelésből állt… A szüleim nagyszerű emberek voltak. A könyvtárunkban Goethe-, Schiller-könyvek voltak. Tudtam németül és csehül, apám vegyész volt, és mindig felfedezett új dolgokat. Emlékszem az örökös karbolsavszagra.

Anyámnak két testvére volt, ők árja nőkkel házasodtak össze. Az életünk emiatt változatos volt. Volt karácsony, hanuka, Jézus, Mózes… Mindannyian együtt voltunk, és mindannyian szerettük egymást. Nem voltunk vallásosak, sonkát ettünk. Amit Masaryk mondott a cseh zsidókról, az igaz. Azaz, hogy ők a zsidóság elitje, és hogy a gyerekek mindig olyanok, mint a nemzet. A nagyszüleim Heřmanův Městecből származtak. Azt sem tudom, honnan jöttek…

Ott élt Vlasta nénikéje, akihez a háború után került nem egészen önként, és köszönete sem volt benne. De térjünk vissza Terezínhez. 

Amikor megkaptuk a behívót Terezínbe, anyám elkezdett csomagolni. A ruháimat és játékaimat az ágyra tette, és azt mondta: „Válaszd ki, ami befér, aztán meglátjuk, mit vihetünk magunkkal.” Ötven kilót engedélyeztek nekünk. Nagyon felpakoltak.

Milyen volt az utolsó éjszaka?

Szörnyű. A Polák család lakott felettünk. A férfi zsidó volt és sofőrként dolgozott. Vegyes házasság volt, az ő Haničkájuk még csecsemő volt. Náluk töltöttem az éjszakát, és reggel el kellett mennünk otthonról.

Először három napot töltöttünk a Kereskedelmi palotában. Őrült körülmények voltak. A padlón aludtunk, amin a latrinákból származó szennyvíz folyt végig. Fogalmunk sem volt, meddig fog ez tartani. Mindannyiunknak át kellett adnunk a kulcsainkat, nem tarthattunk meg sem pénzt, sem gyűrűt, semmit. Terezínbe személyvonattal mentünk. Egészen Bohušovicéig. Terezínben akkor még nem volt állomás. Bohušovicéből három kilométert gyalog tettünk meg a hóban. Gyerekek, öregasszonyok, mindenki.

Hogyan álltak ehhez a gyerekek? Biztosan felfoghatatlan sokk lehetett számukra. Nem tudom elképzelni, hogy csak mentek, csendben, és semmit sem kérdeztek.

Fáztunk, és nem kérdeztünk semmit, mert egyértelmű volt. Mindig is voltak valamilyen pogromok a zsidók ellen. Halottaskocsik kísértek bennünket, kellett lennie valami segítségnek. Nem tudtam egy ötven kilós bőröndöt cipelni. A részletekre azonban nem emlékszem pontosan.

Eljutottunk a drezdai laktanyáig. Ott bevezettek minket az udvarra, és azt mondták: „A férfiak jobbra, a nők balra.” Apámnak a velünk ellentétes oldalra kellett mennie, és ez szörnyű volt. Körülöttünk mindenütt értelmiségiek voltak, olyan emberek, akik nem csak Csehországban voltak ismertek. Orvosok, filozófusok, Franz Kafka nővére… A németek mindannyiunkat közszemlére akartak tenni.

Mi, gyerekek igazán kiváltságosok voltunk Terezínben. Terezínt fal vette körül, és mi kerteket csináltunk ott. Így jutottunk ki. Mindig húsz-harminc gyerekből álló csoport voltunk, és mindig volt velünk valaki idősebb, aki vigyázott ránk.

Az ön csoportjára pedig Petr, a későbbi férje vigyázott. A könyvben azt írja, hogy ő a hátán vitt néhány cseresznyét a táborba az édesanyjának, de azok összenyomódtak, és úgy nézett ki, mintha vérzett volna. Szerencsére nem vették észre.

Igen, ez az én Petrem és a cseresznyéi. Egyébként nézze, milyen paradicsomunk van most itt. Még mindig a Terezín melletti Trávčicét juttatják eszembe, mert otthon nem volt ilyen szép paradicsomunk.

Mondhatjuk azt, hogy a Terezínben még nem félt?

Soha nem féltem, mert félelemmel nem lehet élni. A félelem csak elgyengít, és semmit sem nyerünk belőle.

Eldöntheti ezt így egy gyerek?

Mi abban a pillanatban megszűntünk gyerekek lenni, amikor elhagytuk az állomást, és Terezín felé vettük az irányt. Azon az úton a gyermekkorunk a hóba hullott. Saját szemünkkel láttuk, hogy szüleink milyen tehetetlenek voltak. Tudtuk, hogy nem tudnak rajtunk segíteni. Terezínben aztán összezsúfoltak minket néhány szobába, az egyik szobában húsz ember volt. Húsz ember állt egymás mellett, az egyik köhögött, a másik sírt, a harmadik nagyon bűzlött…

Auschwitzban azonban idézőjelben véve jó helyként utalt erre.

Terezínben, a laktanyákon kívül, helybeliek is éltek. Azt hiszem, 1942-ben lakoltatták ki őket. A házaikat, az üres telkeket és a fészereket nekünk, foglyoknak adták. Mindenki igyekezett Terezínben maradni, nekünk többé-kevésbé az volt az otthonunk. Kicsit előkelő helyen voltunk, mert apám volt a magdeburgi kaszárnyák élelmezési igazgatója, és ő gondoskodott arról, hogy legyen kenyér a kaszárnyában. Terezínben tehát még nem éheztem. És ahogy már említettem, jó családokból származó, tehetséges gyerekek voltunk, és lelki szempontból csodálatosan gondoskodtak rólunk.

Emlékszem, havonta egyszer még egy pici margarint is kaptunk, egy apró kockát. És egy teáskanál cukrot. Mert mi gyerekek állandóan betegek voltunk, vitaminhiányban szenvedtünk, sárgaságunk volt, és szinte mindenkinek volt valami baja a tüdejével. És egyszer csak egy kocka margarin és egy kanál cukor! Nyalogattuk, és úgy tettünk, mintha fagylalt lett volna.

Emlékszem, hogy Věra Steinová barátnőm egyszer azt mondta nekem: „Senki sem fog hinni nekünk, ha egyszer erről beszélünk.” Věra egy nagyon híres orvos lánya volt, egyikük sem élte túl. És mindig ő jut eszembe a margarinról és a cukorról.

Milyen volt a helyzet a vallással a Terezínben?

Mindig is volt egy kis Úristenünk, minden nap imádkoztunk. De tudja, végül mindennel felhagytunk.  Azt mondtuk, ha Isten lát minket, miért nem tesz értünk valamit?

Talán azt, hogy a szüleivel élhetett egy kis terezíni viskóban…

Igen, ez sikerült. Szinte családként éltünk ott. Még ágyunk is volt. De csak egy ideig. Abban az időben apám és anyám is a táborban dolgozott, én a kertben voltam, és esténként mindannyian egy ágyban aludtunk. Nem egy tipikus koncentrációs tábor volt, ott tényleg túl lehetett élni. Hacsak éppen nem lőttek le vagy akasztottak fel. És ez sokszor megtörtént ott.

Hogyan alkalmazkodik ehhez egy gyermek?

Ki lehet bírni. Például a születésnapi tortákat kenyérből készítettük. Fogtuk a maradék kenyeret, egy kis vizet, és egy kis golyót gyúrtunk belőle. Ez volt a mi tortánk.

A barátságok Terezínben nagyon értékesek voltak. A barátnők és a kis szerelmek, ezek tartottak bennünket életben. Természetesen akkor már a fiúk is érdekeltek minket. Sétálni jártunk velük a kaszárnyák mögött. Még egy lopott csók is elcsattant. Azonban gyerekek voltunk, semmi több nem történt.

Ön is így élte meg az első szerelmet?

Igen.

Beszéltünk arról, hogy titokban a felnőttek tanították önöket, minden gyerek vágyott az oktatásra?

Igen, mindenre szomjaztunk. De ez egy furcsa tanulás volt. Se papír, se ceruza. Igazából csak beszélgetés volt. De csodálatosan érdekes. Valaki mesél Napóleonról, és megtudja, hogy a végén ő is vesztett. Vagy arról, hogyan veszekedtek, szeretkeztek és ármánykodtak az istenek az Olümposzon. Ilyet nem tanulnánk egyetlen iskolában sem. A mai napig hálás vagyok mindazoknak, akik törődtek velünk. Fiatal, húsz-huszonöt éves emberek voltak.

Mennyi ideig volt a Terezínben?

1944 októberéig. Aztán kitört a tífusz, és továbbálltunk. A németek kijelentették, hogy Terezín kicsi, és új gettót kell csinálni. És minden 18 és 50 év közötti férfi elment, hogy megépítse.

És akkor látta utoljára az apját. 

Igen. Néhány nappal ezután a németek bejelentették, hogy aki akar, önként jelentkezhet, és mehet az új gettóba. Így hát mi azonnal jelentkeztünk. Reméltük, hogy újra láthatjuk apát. Normális vonattal mentünk. Bár tele volt, és az ablakok be voltak deszkázva, a deszkák között voltak rések, és azokon keresztül néztünk ki.

Ez volt az az út, amely során az anyja megtanította önt a csillagokra és a csillagképekre a deszkák között?

Igen. Volt mit nézni. Nehéz elmagyarázni, hogyan lehetett ez az utazás pihentető, hiszen egy zsúfolt vonaton voltunk, nem volt mit ennünk… De igen, tényleg pihentető volt. Megtanultam, hogy mi az a Nagy Göncöl és a Kis Göncöl. Bár nem mindent lehetett jól látni, anyámnak volt fantáziája.

Megérkeztünk Auschwitzba, anyám kikukucskált egy résen és azt mondta: „Hát, itt nem maradunk, úgy néz ki, mint egy börtön. Csupa kutya.” És hirtelen kinyílt az ajtó, és a kutyák berohantak. Az őrök azt kiabálták, hogy „raus, raus, mindenki kifelé”. Őrült sokk volt.

Ezt követően történt hogy, megmentette az életét, mert úgy tett, mintha már tizennyolc éves lenne.

Igen, Julča Beková hozzám fordult, és ezt tanácsolta. Egyáltalán nem értettem, hogy mit akar tőlem, és miért mondjam ezt. Azonban megtettem, és ennek köszönhetően túléltem. Beálltam a sorba, ahová küldtek minket, és Mengele ott állt a tetején. Akkor még nem tudtuk, hogy ki ő. Ő döntött arról, hogy ki megy jobbra és ki balra.

Őrült jelenetek voltak, anyák voltak ott, akiknek az őrök kitépték a karjukból a csecsemőjüket, és azt mondták nekik, hogy a bölcsődében lesznek, hogy az anyák dolgozhassanak. Szörnyű volt. Azok a nők, akik nem tűntek fiatalnak, a gázkamrába kerültek. Például a későbbi férjem édesanyja is. Negyvenöt éves volt, de ősz haja volt. Így ő is egyenesen a gázkamrába került.

Senki, aki nem élte át, nem értheti meg, milyen szörnyű lehetett.

Az volt. Tudja, amikor ma erre gondolok, eszembe jut, hogy teljesen tehetetlenek voltunk. Az ember nem tehet semmit, nem mehet ki, nem bújhat el, nem tudja, mi történik vele. Csak azt tudja, hogy valahogy túl kell élnie. Akkoriban úgy éreztem, mintha altatásban lennék. Csak azt tudom, hogy jól aludtam. Minden éjjel azt álmodtam, hogy otthon vagyok.

Alvás közben nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is meg kellett pihennie.

Igen, azt hiszem, volt benne valami lelki dolog. Ez határozottan valamiféle önfenntartási ösztön volt a részemről. Aki lehetővé tette ezt a valóságot… Tényleg egy halálgyár volt.

Olyan dolgokról mesél a könyvben, amelyek olvasása során azt mondtam, hogy csak egy nagyon életképes ember nem őrül meg. Például amikor azt írja, hogy reggelente a hideg miatt ébredt fel. Bár az anyja egyik oldalról melegítette, a másik oldalról érezte a hideget. Aztán rájött, hogy a nő, aki este még a másik oldalról melegítette önt, az éjszaka folyamán meghalt. Vagy leírja, hogyan mászott át egy halom holttesten a vécére éjszaka. Hogyan dolgozza fel az agy az ilyen embertelen helyzeteket?

Egyszerűen nem fogadja el ezt a valóságot. Olyan érzés, mintha egy redőnyt húztak volna le a fejében, és nem látja mögötte a legrosszabb dolgokat.

Ez azt jelenti, hogy intuitív módon valahová a tudatalattiba rejti őket, és aztán csak valamikor az élet során bukkannak elő?

Igen. Nálam ez úgy nyilvánult meg, hogy amikor Izraelben megszültem az első gyermekemet, éjjelente félelemmel ébredtem fel. Petrnek mindig oda kellett szaladnia a kiságyhoz, és elhozni a kisfiamat, hogy megmutassa nekem, hogy meggyőzzön arról, hogy Mengele nem vitte el.

Mengelének csak a cipőjét látta. 

Igen. Nem bírtam ránézni. Már csak a háború után láttam képeken, hogyan is nézett ki valójában.

Nem szeretném gyötörni, de mi volt ön számára a legrosszabb? Az a pillanat, amikor visszatekintve tudatosította azt a percet, amikor utoljára látta az apját, anélkül, hogy sejtette volna? Vagy amikor a halálmenetben ön mellett halt meg az anyja?

A legrosszabbak azok a kémények voltak. Először azt hittük, hogy egy gyár kéményei, ahol a férfiak dolgoznak. Aztán már csak úgy beszéltek róluk, hogy ez az egyedüli út, ami kivezet Auschwitzból. Csak később jöttem rá, hogy mindannyiuknak kidülledt szemei voltak, mintha Graves-Basedow-kórunk lett volna, amikor rosszul működik a pajzsmirigy. Erről nem sokat beszélnek. Szörnyű volt.

Mesélhetnék sok mindenről. Arról, hogyan kezdtünk el dolgozni, és én két bal lábra való cipőt kaptam…

Amikor pedig megpróbálta kicserélni, az őr úgy fejbe rúgta, hogy kiütötte az első két fogát. 

Igen. És a halálmenet egy külön fejezet volt. Január 27-én kezdődött, amit persze csak a háború után tudtam meg. Auschwitzban fogalmunk sem volt, hogy milyen nap vagy hónap van. Közeledett a háború vége, és anyám jól volt. Minden nap huszonöt-harminc kilométert gyalogoltunk. A hóban, fagyban. Őrült dolog volt.

A halálmenet kezdetén az apja már legalább két hete halott volt. Anélkül, hogy tudott volna róla. 

Igen, apám január 17-én halt meg. Megmondom magának: negyven évig hallgattam. Nem beszéltem semmiről, mert egyszerűen lehetetlen volt. Most, az én koromban az élet véget ér, és végre képes vagyok arról beszélni, ami történt velünk.

Csodálom önt. Nem mindenkinek sikerül erről beszélnie, aki ilyen szörnyűségeket élt át. 

Valóban csak kevesek képesek rá.

Mi vitte rá erre? Ha jól emlékszem, először 1982-ben kezdett el erről beszélni az iskolákban.