Ukrán menekült: A Csallóközben nem csak az ajtóikat, a szívüket is kinyitották előttünk

Natalia Cserkasina egy éve él a Csallóközben, 2022. február 28-án érkezett Nagyabonyba mérnök férjéhez. Oleh a háború kitörése előtt három évvel kezdett a helyi Kovoflex cégben dolgozni. Idősebb fiuk, Jevgeni a pozsonyi STU diákja volt már akkor is. Az ukrajnai Poltavából tízéves fiával a háború harmadik napján menekültek el.

Mielőtt az oroszok megtámadták Ukrajnát, családjuk egyik fele tehát már Szlovákiában tartózkodott, ennek ellenére nyitott kérdés volt a hogyan tovább. Natalia nem tudta rászánni magát arra, hogy mindenüket hátra hagyva a férje után jöjjön. Azt mondja, 44 évesen nagyon nehéz meghozni egy ilyen döntést, fiatalon nyilván könnyebb új életet kezdeni egy másik országban. Végül a háború „segített” meghozni ezt a döntést.

Ukrajnában bútorok készítésével foglalkozó cége volt a férjének, de egy tűz következtében odaveszett a műhelyük. Nem volt pénzük arra, hogy mindent újrakezdjenek. Natalia szerint ott sokkal nehezebb boldogulni, ismeretség és kapcsolatok nélkül lehetetlen bármit is elérni, és gondot jelent a korrupció is. Poltavában a nagyabonyi Kovoflex cég vezetője toborzott embereket munkára, Natalia férje akkor írt alá munkaszerződést a céggel, és Szlovákiába jött dolgozni.

Natalia azt mondja, két táskával hagyta el az otthonukat, de a helyiektől rengeteg segítséget kaptak, ruhát, élelmiszert, mindent, amire egy háztartásban csak szükség lehet. Akkor is segítették őket, amikor a fia iskolába kezdett járni.

„Ukrajnában nem sírtam, tartottam magam, erősnek kellett lennem, Szlovákiában viszont mindig sírok. Először akkor, amikor végre újra együtt voltunk a férjemmel, sírok, amikor a jó szándékú emberek önzetlenül segítenek nekünk, amikor ruhát, élelmet és egyéb dolgokat kaptunk. Sírtam, ha féltem, ha bántott valami, és sírtam örömömben is” – mondta Natalia Cserkasina.

Hogyan emlékszik vissza arra a napra, amikor az oroszok megtámadták Ukrajnát?

A barátnőm ébresztett fel azon a reggelen, aki egy másik városban élt, levegő után kapkodott és kiabált a telefonba, nem lehetett érteni, mit mond. Azt kérdezte, mi is halljuk-e a rakétákat, a robbanásokat, mert ő hallotta a fegyverek hangját. Erre én azt mondtam neki, nyugodjon meg és ne higgye el, hogy kitört a háború. Én sem akartam elhinni, hogy valóban megtámadták Ukrajnát.

Bekapcsoltam a tévét, és hallgattuk Volodimir Zelenszkijt, meredten néztünk rá. Nem tudtam mit tegyünk, hogy mit csinálhatunk és mit nem. Vigyem a fiam iskolába vagy ne, menjek dolgozni vagy ne? Szünetet adtak az iskolák, a gyerekek otthon maradtak, én is otthon maradhattam, mivel a tízéves fiam nem maradhatott egyedül. Nem tudtuk, hogy nem kezdik-e el bombázni Poltavát is órákkal később, ezért nem maradhatott egyedül a lakásban. Csütörtökön és pénteken is otthon maradtunk.

Gondolom, azonnal felhívta a férjét, és megbeszélték, hogy utána jönnek Szlovákiába.

Nem tudtam őt felhívni, munkaidő alatt nem használhatja a telefont, SMS üzenetet küldtem neki. Ő sem akarta elhinni, hogy kitört a háború. Aznap a barátnőmmel elmentünk vért adni. Vért akartam adni, de nem tudtam, mert rengetegen, mintegy kétszázan várakoztunk véradásra, később már kérték az embereket, hogy ne egyszerre, hanem fokozatosan menjünk a transzfúziós állomásra.

Mi győzte meg, hogy elhagyja Ukrajnát?

Állandóan azon gondolkodtam, hogyan tovább? Mit csináljak? Végül egy tíz éve Franciaországban élő barátnőm, a volt osztálytársam győzött meg arról, hogy el kell jönnöm Ukrajnából. Veszekedett velem, azt kérdezte, miért ülsz otthon? Miért bénultál le? „Meg kell mentened a fiad!” – mondta és arról beszélt, hogy nem tudhatjuk, mi fog történni. Azt kérdezte, mit fogok csinálni, ha Poltavába érnek az oroszok? Mit fogok csinálni, ha elvágják az oroszok a várost Ukrajnától, hiszen nincs messze a határ? Mit fogok csinálni egyedül, ha lezárják az utakat, és nem lehet majd utazni?

Poltavában egyedül voltam, rokonaink nem éltek a városban. A nővérem a határ közelében élt, a háború kezdetén folyamatosan bombázták őket, súlyos lelki traumával küzdött ő is és a családja is. Tíz nap után elmenekültek és apánkhoz költöztek a Poltavai járás egyik községébe. Poltava Kijev és Harkiv között található, a háború előtt 330 ezer ember élt a városban, az orosz invázió elől a határ menti területekről rengetegen érkeztek Poltavába, most mintegy 500 ezer ember él a városban, de több ezren találtak menedéket a város környéki falvakban is.

A barátnőm nyitotta fel a szemem, ő győzött meg. Nagyon féltem attól, hogy egyedül maradok a városban. Kétségbe voltam esve, hogy a családunk kettészakad. Csak arra tudtam gondolni, hogy menteni kell az életünket.

A férje nem győzködte, hogy hagyja el a várost és jöjjön utána Szlovákiába?

Dehogynem, a férjem is azt mondta, hogy el kell jönnöm Poltavából, de ő nagyon félt attól, hogy képes leszek-e egyedül végigcsinálni az utat. Azt gondolta, segítség nélkül nem fogok boldogulni.

Vissza tud emlékezni arra a pillanatra, amikor eldöntötte, hogy a fiával együtt Szlovákiába jönnek, és elkezdett csomagolni? Hogyan és mit készített össze?

Azon gondolkodtam, hogy mit pakoljak be elsőnek, hiszen úgy gondoltam, soha többet nem térünk vissza az otthonunkba, már soha többet nem fogom látni a lakásunkat. Ráadásul volt egy macskám, nagyon-nagyon szerettem, de nem hozhattam magammal, egy barátnőm vigyázott rá. Nyáron hazalátogattam, akkor már magammal hozhattam.

Hogyan reagált a tízéves fia, amikor közölte vele, hogy elhagyják az otthonukat?

Rengeteg egyszerű, legitim kérdése volt, természetesen tudni akarta, hogyan fogunk utazni, hol fogunk aludni, mit fogunk enni, én pedig mérges voltam rá, mert nem tudtam válaszokat adni neki. Magamra is mérges voltam, mert nem tudtam, hogyan oldjam meg ezt a helyzetet. Nem is volt senki, akivel megbeszélhettem volna, hogy mit és hogyan csináljak az úton, teljesen egyedül voltam.

Oroszország tavaly február 24-én, csütörtökön támadta meg Ukrajnát, önök mikor indultak el Szlovákiába?

Szombaton. Állandóan a jövőre gondoltam, arra, hogy mi lesz velünk. Folyamatosan a tévét néztük, bombázták Kijevet, az újságírók a metróban húzták meg magukat, volt, hogy a tévé sem közvetített adást. Megértettem, hogy nagyon rossz dolog történik, és felfogtam azt is, hogy minél előbb el kell indulnunk, nehogy késő legyen, hogy később ne legyen lelkiismeret-furdalásom, hogy elvihettem volna a fiamat, de nem tettem.

Már előkészítettem a két utazótáskát, néhány dolgot be is pakoltam, de a barátnőmmel folytatott beszélgetést követően egy óra alatt döntöttem el, hogy elindulunk. Magamhoz vettem az iratainkat, betettem néhány fényképet, egy kevés élelmet, ruhát és némi készpénzt. Fogtam a két táskát, vettem egy mély levegőt, és szombaton este 19 órakor elindultunk Szerhejjel a vasútállomásra.

Rengeteg ember volt az állomáson, de senki nem tudta megmondani, mikor és milyen vonat jön majd. Nem volt érvényes menetrend. Először Harkivból futott be egy vonat, de azon annyi ember volt összezsúfolva, hogy az ajtókat ki sem nyitották. Amikor ez a vonat továbbment, a pályaudvaron várakozó emberek, nők, gyerekek, idősek sírni kezdtek. Csalódottak voltak, és sokan kiabáltak. Sokan közülük már egy napja vártak vonatra, közben értették azt is, hogy miért nem jön üres vonat. Ott álltam a fiammal és azt hittem, megőszülök.

Önök meddig várakoztak az állomáson?

Nem sokáig, körülbelül egy órát. Mi felszálltunk a Kijevbe tartó vonatra, de az emberek többsége olyan vonatra igyekezett, mely a határra vagy a határ közelébe tartott. Kijevben akkor nagyon rossz volt a helyzet, de én azt mondtam magamban, hogy lesz, ami lesz, oda megyünk, mert onnan tovább tudunk menni Szlovákia felé. Nem gondolkodtam hosszú távra, csak egy órára előre. Azt mondtam magamban, ha ott leszünk, majd eldöntöm, hogyan tovább. Éjjel kettőkor értünk Kijevbe, átszálltunk egy másik szerelvényre, de az a vonat öt órán át nem mozdult a peronról.

Ültünk az álló vonaton és hallgattuk a bombák és a gépfegyverek ropogását. Rengeteg ember volt a vonaton, egy idő után elhallgattak a fegyverek, majd a mozdony megindult. Este nyolc órára értünk Ungvárra. Létrehoztak egy csoportot azoknak, akiknek segítségre volt szükségük. Írtam ebbe a csoportba, hogy szállásra lenne szükségünk éjszakára. Azonnal segítettek, egy központban töltöttük az éjszakát a fiammal, ahol ételt is kaptunk. Amikor a fiam látta, hogy ebben a központban az élelmiszertől kezdve minden van, amire csak szükségünk lehet, azt mondta: anyu, itt istenek laknak. Elsírta magát. Életünkben először tapasztaltuk meg, hogy idegen emberek önzetlenül segítenek másoknak.

Reggel visszamentünk a vasútállomásra, érdeklődtem, hogy hogyan juthatok el Pozsonyba. A határon gyorsan, harminc perc alatt átjutottunk, olyan volt, mintha egy másik világba csöppentünk volna. Egyszer csak szlovákul szóltak hozzám, én pedig semmit nem értettem, a legnagyobb nehézséget a kommunikáció okozta. Egy férfi hozott el minket Pozsonyba.

Az idősebb fia és a férje már várta önöket.

Igen, várt minket a fiam, este kilenc órára értünk Pozsonyba, onnan pedig Nagyabonyba vonatoztunk a férjemhez. Csak akkor könnyebbültünk meg, amikor viszontláttuk egymást. Akkor sírtam el magam először, amikor végre megöleltük egymást.

Van olyan hozzátartozójuk, akik a harcok közelében éltek?

A férjem édesanyja és a testvére a családjával, az ötéves fiával Csuhuivben éltek, Harkivtől 40 kilométerre. A várost az első naptól kezdve folyamatosan bombázták, Csuhuivben katonai támaszpont is volt. Sokáig nem tudták elhagyni a várost, mert állandóan lőtték őket. Csak áprilisban sikerült kimenekülniük, most Poltavában élnek. A férjem édesanyját pszichikailag nagyon megviselték a történtek, sokáig kezelték.

Van olyan rokonuk, barátjuk, aki harcol a fronton?

Három volt osztálytársam van a fronton, illetve egyikük már elesett, de több ismerősünk férje is harcol. A férfiak ugye tartalékosok, bármikor kaphatnak behívót.

Most a dunaszerdahelyi Jilemnický utcai alapiskolában dolgozik, hogyan kapott ott állást?

A fiam március 8-án kezdett iskolába járni Dunaszerdahelyen. Március végén az igazgató megkérdezte, helyettesíteném-e két hétig az egyik takarítónőt, mert megbetegedett. Én olyan boldog voltam, hogy dolgozhatok, hiszen milyen munkát kaphat az, aki nem ismeri a nyelvet? Nem tudtam szlovákul, és állást kínáltak nekem. Bár három nappal azután, hogy megérkeztem Szlovákiába, elkezdtem online szlovákul tanulni. A fiammal együtt tanultunk, egyszerűbb filmeket néztünk szlovákul, hogy halljuk a kiejtést.

Takarítani kezdtem az iskolában, de ha kellett, segítettem az iskolai étkezdében vagy a portán. Nagyon örültem, boldog voltam, hogy dolgozhatok, hogy nem kell állandóan azon gondolkodom, mi történik Ukrajnában, és egy kis fizetést is kaptam. Június végéig helyettesítettem a takarítónőt. Nyáron elvégeztem egy szlovák nyelvkurzust. Szeptemberben pedig az iskola igazgatója megkérdezte, dolgoznék-e asszisztensként, segítenék-e a gyerekeknek beilleszkedni és a szülőkkel folytatott kommunikációban.

Mennyi ukrán gyermek jár ebbe az iskolába?

Ez változó, mert sokan vándorolnak. Jönnek újak, de vannak olyanok is, akik visszamennek Ukrajnába. Most 20 ukrán gyerek tanul a Jilemnický utcai alapiskola különböző évfolyamaiban. Itt könnyebben megtanulják a nyelvet. Bősön például nagyobb számú ukrán közösség él, egymás között ukránul beszélnek, és nem tanulnak meg szlovákul. Én elsősorban az új gyerekeknek segítek, illetve azoknak, akiknek még nehezebben megy a szlovák. Nagyon sok segítséget kapunk az iskolától, mindennel támogatják a gyerekek integrálását, nyelvkönyvekkel és segédeszközökkel is. Egyébként nekem pedagógiai és egészségügyi végzettségem van, szeretném honosíttatni a végzettségemet igazoló dokumentumokat.

Tapasztalatai szerint nehezen adaptálódnak az ukrajnai gyerekek az itteni körülményekhez?

Eleinte nagyon nehéz nekik, időre van szükségük, hogy elfogadják az új helyzetet, hogy megbirkózzanak a nyelvvel. Azok, akik otthon gyengébb tanulók voltak, azoknak itt is nehezebben megy a tanulás. De arra is van példa, hogy gyorsan beilleszkednek. Az egyik kislány, aki otthon kitűnő tanuló volt, szeptemberben kezdett el iskolába járni itt, októberben már tudott írni, olvasni, számolni, ő nagyon gyorsan beilleszkedett. Novemberben például már 4. helyen végzett egy matematikai versenyen. Azok a gyerekek tanulnak meg könnyen szlovákul, akik otthon tanultak angolul, hiszen hasonló az ábécé. Sokat számít az is, hogy az anyukák tudnak-e tanulni, foglalkozni a gyerekekkel. Nekik sem könnyű, rengeteg gondjuk van.

Megviselték a történtek a kisebbik fiát, talált már itt barátokat?

Szerhej a barátai miatt szeretne visszatérni Ukrajnába, egyébként szeret itt élni, szereti Dunaszerdahelyt, csak a barátai hiányoznak neki. Az osztályában hárman vannak Ukrajnából, egy lány és két fiú, ezzel a fiúval barátkozik.

Hogyan érzik magukat Dunaszerdahelyen?

Dunaszerdahely sokkal kisebb város, mint ahol eddig éltünk, de minden más pozitívum. Itt nyugalomban és komfortosan élünk, melegség árad az emberekből. Nem csak az ajtóikat, a szívüket is kinyitották előttünk. A szomszédaink, a kollégáink mindig mindenben segítenek minket, rengeteg támogatást és segítséget kapunk az itteni emberektől. Mindig megkérdezik, miben tudnak segíteni nekem, a fiamnak. Nem is értem, miért fordulnak felém, felénk ilyen szeretettel? Soha nem szeretnénk elmenni Dunaszerdahelyről. Ezért igyekszünk megismerni az itteni hagyományokat, hogy megértsük és megismerjük az itteni embereket. Szeretném viszonozni a segítségüket, a jóságukat, a kedvességüket, a szeretetüket. Végtelen hálát érzek irántuk.

Hogyan képzelik el a jövőjüket, vissza szeretnének menni Ukrajnába?

Nem, amikor márciusban megérkeztem a kisebbik fiammal, a férjemmel megbeszéltük, hogy itt kezdünk új életet. Itt szeretnénk maradni. A férjem egyébként sem térhet vissza, a nagyobbik fiam ide jött egyetemre, ő már akkor úgy tervezte, hogy az egyetem után is itt szeretne maradni. Nem mondhatom, hogy rosszul éltünk Ukrajnában, nem éltünk rosszul, de itt teljesen más az élet. Ott is boldogok voltunk, és itt is boldogok vagyunk, ott is voltak problémák, és itt is vannak problémáink. De teljesen más érzés itt élni, itt biztonságban vagyunk. Más a keresetünk is, Ukrajnában egészségügyi nővérként 250 euró fizetést kaptam, az csak kenyérre és a számlákra volt elegendő.

Ha most visszagondol, várható volt, hogy az oroszok megtámadják Ukrajnát?

A háború kitörése előtt nagyon sokat beszélgettünk a kollégákkal arról, hogy milyen a helyzet Oroszországban, hogy az orosz tévében milyen híreket közvetítenek, hogy az orosz katonákat a határhoz vezényelte Vlagyimir Putyin. Állandóan figyeltük a híreket, és senki nem akarta elhinni, hogy baj lehet. Február 23-án, az utolsó nap, amikor még a munkahelyemen voltam, a barátnőm és kolléganőm az utolsó beszélgetésünkkor azt mondta, háború lesz.

Ön szerint hogyan fog alakulni a háború?

Ukrajna győzni fog. Szeretném, nagyon szeretném, hogy vége legyen a háborúnak, de nem hiszem, hogy gyorsan befejeződnek a harcok, mint ahogyan azt mindenki reméli. Az emberek sem lesznek már olyanok, mint a háború előtt voltak. Dühösek Oroszországra, mert normális életük volt, de a háború mindent megváltoztatott, az idősebbeknek nagyon nehéz alkalmazkodni az új körülményekhez.

Elképzelhetőnek tartja, hogy az ukránok a béke kedvéért lemondanak az oroszok által elfoglalt területekről?

Most már nem. A háború elején voltak olyanok a határ közelében, akiket befolyásolt az orosz propaganda, akik az orosz tévét nézték, de én és a családom soha nem gondolkodtunk így. Apám mindig azt mondta, ami orosz, az nem jó. Nagymamám sokat mesélt arról, hogyan bántak velük az oroszok, hogy arra kényszerítették őket, oroszul és ne ukránul beszéljenek. Nagy problémának tartom, hogy az ukránok nem ismerik a történelmüket. Dédmamám sokat mesélt a múltról, ezért engem érdekelt a történelem, sokat olvastam róla. De nem mindenki gondolkodik így, sokan úgy vannak vele, hogy megvan mindenük, és nem foglalkoznak a múlttal.

Putyin háborúja miatt örökre ellenséggé válhatnak az ukránok és az oroszok?

Nagyon nagy ellentétek vannak a két nemzet között. A háború előtt sokan nem értettük, miért gyűlölnek minket az oroszok, nem érthettük, mert nem tudtuk, milyen propagandát terjesztenek Oroszországban. Éltük az életünket és nem foglalkoztunk azzal, mi történik Oroszországban, csak a háború kitörése után értettünk meg sok mindent. Nagyon sok olyan család van, melynek egy része Ukrajnában, másik része Oroszországban él. Szülők és gyerekek nem beszélnek egymással, mert az Oroszországban élők nem akarják elhinni, hogy Putyin bombázza Ukrajnát, azt hiszik, hazudunk nekik. Nemcsak Putyint gyűlölik az ukránok, hanem az oroszokat is, mert nem tettek semmit azért, hogy megállítsák őt.