Hogyan telnek az ukrán katonák napjai, akik az erdőkben védik a Donbaszt

Az orosz katonák gyakran csak száz méterre vannak tőlük, küzdenek a fáradtsággal és a muníció hiányával is. Ennek ellenére Maxim, a luhanszki brigád parancsnoka hisz abban, hogy hamarosan áttörést érnek el a fronton.

A katona szobrán, ami a szovjetek elbukott afganisztáni háborújára emlékeztet, egy ukrán zászló lóg. Csasziv Jar városában, ami az utolsó a Bahmutba vezető úton, rendszeresen hallani az erős robbanásokat.

Moszkva ott egy újabb olyan háborút folytat, ami nem az elképzelései szerint alakul. Kijev elfoglalása nem járt sikerrel, egy évvel később így megpróbálják legalább az eredeti célpontjukat elfoglalni.

A Kremlben ezt a teljes Luhanszki és Donyecki térség „felszabadításának” nevezik. A gyakorlatban ezt azt jelenti, hogy állandóan lőnek, bombázzák a civileket és teljesen megsemmisítik az ukrán városokat az ország keleti részén.

2023. február 24-e van, és az elvárásokkal szemben az oroszok nem készültek semmilyen nagy meglepetéssel az invázió első évfordulójára, és a Donbaszban sem kezdték meg az előrenyomulást. A helyzet azonban számos helyen ennek ellenére is bonyolult. Ez pedig nem csak Bahmutot – amiről a legtöbbet beszélnek – érinti.

Amint azt a helyszínen látjuk, a kimerült ukrán katonáknak nincs lőszerük, nem pihenhetnek rendszeresen, és néha még olyan alapvető szükségleti cikkek is hiányoznak, mint a golyóálló mellény és a géppuskatárak.

Kegyetlen harcok Bahmutban

Az orosz hadsereg az elmúlt hetekben több helyen is fokozta offenzíváját a Donbaszban. Ez Kupjanszk, Liman, Avdijivka, Kreminna és Bahmut környékén történik, amelyeket az ukránok a hosszan tartó és intenzív támadás ellenére tartanak.

A gyakori robbanások Csasziv Jarban emlékeztetnek bennünket arra, hogy a front mindössze négy kilométerre van. „Mi már hozzászoktunk” – nevet a nyugdíjas Lena, miközben egy kicsit összerezzenek az egyik heves robbanástól.

A fagyos időben szánkón érkezett humanitárius segélyért a művelődési házból evakuációs központtá alakított épületbe. Egy hét múlva március, de a hőmérséklet a Donbaszban fagypont alatt van, és a hidegérzetet az erős szél is fokozza.

A fiatalok elmenekültek a városból, az idősebbek pedig, akik átveszelték a tavalyi évet, a folyamatos harcok ellenére sem mennek sehová. Néhányan kipróbálták a nyugat-ukrajnai menekültéletet is, de visszatértek a háború sújtotta Donbaszba. „Gondoskodnom kell a lakásainkról – ki törődne velük?” – kérdezi Szergej, aki a hóban biciklizett be a városba.

„A menyasszony biztonságos helyre ment, én maradtam a fiammal” – mondja Aňa, aki vízért jött a segélyközpontba. „Áram van, az élelmiszerboltok még nyitva vannak, nyugdíjat is kapok. Kibírom” – mondja.

A bahmuti Konstantin viszont beszáll abba az evakuációs autóba, amelyben a fiatal humanitárius munkások érkeztek Dnyipróból. Neki elege van. „Semmi sem maradt a városunkból. Mindent tönkretettek. Ott már nem lehet élni” – mondja a városról, amelynek az invázió első évfordulójának trófeájává kellett volna válnia. Putyin álma, miszerint márciusra teljes közigazgatási határaiban visszafoglalja Donbaszt, első ránézésre is irreális.

Az oroszok a fölényük ellenére itt nagyon lassan, méterről méterre haladnak előre. A közeli Bahmutban minden házért harc folyik. A kérdés az, hogy meddig bírják az ukránok.

A katonaorvos Zsenya legalább öt életet mentett meg. Több mint 40 napja szolgál Bahmutban, és az arcán látszik a kimerültség.

„Ez nagyon nehéz. Néha éjszakákon át nem alszunk” – mondja Zsenya. Apostol, ahogy idősebb kollégáját becézik, elmondja nekünk, hogy Bahmutban folyik az egy az egy elleni harc, és ott nagyon feszült a helyzet.

A közeli Csasziv Jarba azért jöttek, hogy Dima önkéntesnek elhozzanak Kijevből két macskát. „Ez volt az egyik házaspár feltétele, akik nem akartak nélkülük elmenekülni” – mondja.

A hozzá hasonló önkéntesek segítenek a katonáknak túlélni a nehéz időket, amikor az állam nem tudja bebiztosítani az alapvető szükségleteiket. Gyertyákat hoznak nekik, hogy melegen tartsák őket az állásukban, élelmiszert, néha golyóálló mellényeket vagy generátorokat és tárakat a géppisztolyaikhoz.

Miért kell annyira az oroszoknak

„Ha valamiről ilyen sokáig beszélünk, az szimbolikus értéket nyer” – mondja Pavlo Kazarin az oroszok Bahmut iránti megszállottságról. Az újságírói állását a hadseregre cserélte, amelynek most a frontvonal legveszélyesebb pontjain készít videókat.

„A város körülbelül tíz százaléka az övék” – mondja egy katona, aki az orosz annektálás után elhagyta a Krímet, és az elmúlt hónapokat Bahmutban töltötte. Ez utóbbi a legtöbb újságíró elől el van zárva, ezért a közeli Kramatorszkban találkoztunk. Egy olyan városban, ahol tavaly áprilisban az orosz invázió egyik legsúlyosabb bűntettét követték el – egy ballisztikus rakétákkal, kazettás bombákkal végrehajtott támadást a vonattal menekülni próbáló civilek ellen.

A kramatorszki vasútállomáson 58 ember halt meg, és több mint százan sebesültek meg az orosz támadás során. Az áldozatoknak egy emlékmű és a kerítésen lévő plüssállatok állítanak emléket. Azonban, ahogy Kazarin elmondja, az orosz hadsereg még a saját katonái életével sem törődik, és rossz felszereléssel, nagy számban küldi őket az ukrán állások ellen.

„Védekezni mindig könnyebb, mint támadni, még akkor is, ha nagy túlerőben vannak. Amíg ez ilyen orosz húsdaráló lesz, addig Bahmutban leszünk” – mondja Kazarin.

Hasonlóan látja ezt Denisz is, aki a donbaszi háborúra cserélte a kijevi kényelmes tervezői és informatikus életét, és most a tüzérségi logisztikát irányítja az egyik Bahmutban működő zászlóaljban. Azzal viccelődik, hogy „tájépítész” lett belőle – tekintettel az egységnél betöltött szakterületére.

A helyzet azonban szerinte nem néz ki jól. Lerajzolja nekünk egy papírra, hogyan kerítik be lassan északról egészen délig az orosz csapatok a várost.

Szerinte az, hogy az oroszok a háború évfordulóján nem rukkoltak elő semmi nagy dobással, annak a jele, hogy már nem ragaszkodnak konkrét dátumokhoz, és kevésbé kaotikusan viselkednek.

Mivel küzdenek az ukrán katonák

„Az ukrán csapatok viszont még mindig nagyon jól tartják az állásaikat” – véli Denisz. A problémák, amelyekkel szembe kell nézniük, sokrétűek.

„A katonák fáradtak. Nagyon kevés a váltás” – mondja. Ő maga egy év alatt összesen 15 szabadnapot kapott. A Donbaszban többen is panaszkodnak erre.

A másik probléma a lőszer. „Naponta csak néhány tucatnyi van, ennek a többszörösére lenne szükségünk” – mondja Denisz. Nem ő az egyetlen, aki panaszkodik. Artyom, akivel a luhanszki területvédelmi dandár bázisán, a Kreminna felé vezető erdők közelében találkozunk, ugyanígy érez. Ott is hasonlóan heves harcok folynak az orosz csapatokkal, mint Bahmutnál.

Annyi a különbség, hogy az utcai harcok házait dombok és erdők váltották fel. A donbászi utakon gyakran teljesen eltűnik a térerő, az internet, sőt még a GPS is, amit mindkét fél hajlamos korlátozni a támadások idején. Amikor a mobiljainkon minden navigáció leállt, egy Garmin sportóra mentette meg a napot.

Végre eljutottunk oda, ahová kellett. A luhanszki dandár katonái között próbáljuk megérteni, hogyan néz ki egy ukrán katona átlagos napja, és hogyan próbálják megvédeni állásaikat a Donbaszban zajló intenzív orosz offenzíva során.

„Nem tudom, melyik a nehezebb, az utcai harc vagy a fák között harcolni” – mondja Maxim. Ő egy területi védőkből álló dandár parancsnokhelyettese. A hadsereg a karrierje. A határőr akadémiát végezte el, de amikor Vlagyimir Putyin megindította az inváziót, jelentkezett a luhanszki térség védelmére.

Ma pedig ukrán katonákat vezet, akik ellenállnak az oroszoknak. Már a háború elején megélt egy durva ütközetet, Rubizsnye mellett több barátja is elesett. Az oroszok végül elfoglalták a várost.

Most pedig szeretnének továbbmenni.

Milyen közel vannak az oroszok? Száz-kétszáz méterre

Amikor megkérdezem Maximot, hogy milyen messze vannak az oroszok az ő állásaiktól, azt mondja, hogy száz vagy kétszáz méter, de akár két kilométer is lehet. „Ez a helyszíntől függ, de itt most nagyon sokan vannak” – mondja. Az ő katonái is kimerültek, és kevés lehetőségük van a pihenésre.

Artyom megmutatja, milyen is valójában a terepen. Ő is egy volt informatikus, akárcsak Denisz Bahmutból. A drónjával orosz állásokat keres, és elküldi azok pontos GPS-koordinátáit a tüzérségi állásokban lévő katonáknak. Hacsak nem állásban van és az orosz katonákat lövi.

Artyom számítógépén láthatjuk néhány legutóbbi akcióját. A mintegy négy kilométeres hatótávolságú drón, amely 700 méterről követi az orosz előrenyomulást, a hófödte erdő fái között kis katonákat, tüzérségi állásokat és tankokat mutat, amelyekkel ukrán állásokat lőnek.

Az egyik esetben Artyom kollégái pontosan eltaláltak egy tankot, a másikban a katonák állásait, a videón pedig az látható, ahogy a maradék orosz katonák rémülten menekülnek. A többin azonban az is látható, hogy noha Artyom észreveszi az orosz tankokat, az ukrán katonák nem tudnak mit tenni. Nincs elég lőszerük.

„A rosszabb napokon a szükséges mennyiségnek körülbelül a 20 százaléka áll rendelkezésünkre. Sokat kell spórolnunk” – mondja. Több drónra és főleg jobb terepjárókra is szükségük lenne. Ez egy másik nagyon gyakori probléma a Donbaszban.

„Egy autó átlagos élettartama egy hónap” – mondja Maxim. A nehéz terepen négy katonát szállít az állásokhoz, akik gépfegyverrel, gépágyúval, töltényekkel és más eszközökkel vannak felszerelve.

Jó hangulat a bázison

A házak közötti bázison a nehéz helyzet ellenére nagyon jó hangulat uralkodik. A kis autóbuszból a katonák kellemes szaunát csináltak. Az egyik jól fűtött házban dolgozik a helyi lelkész. Kint mínusz kilenc fok van, így jól esik a meleg szobában ülni.

Az állásokon a katonák általában két napot töltenek, ilyen hideg napokon azonban csak egyet.

A 24 éves Ruszlán, aki eddig medikus volt, a hírszerzők között tanul és egy kamikaze drónnal gyakorol. Alexej tanítja, aki a háború elején néhány hónapig orosz fogságban volt a Donbaszban. Alekszandr felügyeli őket a katonai pszichológiai támogatás 72. központjából. Dnyipróból jött ide, hogy segítsen fenntartani a katonák pszichikai jólétét.

„Annak ellenére, hogy extrém helyzeteket élnek át, mellettük halnak meg a barátaik, nagyon kevés idejük jut a regenerálódásra és a pihenésre. A nagyon ritka váltások problémát okoznak” – ismeri be Alekszandr. A fején terepmintás kippát, azaz hagyományos zsidó fejfedőt visel.

Beszélünk arról is, hogy találkozott-e már a hadseregben antiszemitizmussal. Annak ellenére, hogy Ukrajna elnöke, Volodimir Zelenszkij zsidó származású, az orosz propaganda gyakran „fasisztaként” festi le az ukránokat. Alekszandr ezen csak nevet.

„Persze hogy mindenhol vannak valamilyen hülye antiszemiták, de az ukrán hadseregben ez nem jelent gondot. Amikor épp nem az életemért harcolok, megtarthatom a sábátot, és a barátaim a konyhában mindig segítenek olyan ételt keríteni, ami nem tartalmaz sertéshúst” – mondja.

A probléma, amiről nem beszélnek

A luhanszki dandár parancsnokának, Maximnak egy ukrán gyártású Zbrojar Z-10 sniper puskája van. Saját maga szerezte be háromezer dollárért. Egészen 1,5 km-re el lehet lőni vele.

Amikor megkérdezem tőle, hány orosz katonát ölt már meg, azt mondja, hogy össze sem tudja számolni. Már a rubizsnyei csatában sokan voltak. Azonban számos barátját is elvesztette ott.

Ha kívánhatna valamilyen konkrét fegyvert, akkor azok az amerikai Tomahawk rakéták lennének. „Ha lenne belőlük tíz darabunk, az elég nagy szám lenne” – álmodozik. A Nyugat azonban nem akar Ukrajnának ilyen nagy hatótávolságú fegyvereket adni, amik Oroszország belső területére is elérhetnének. A nehéz helyzet ellenére Maxim szerint az elkövetkezendő hónapokban fordulópontra számíthatunk, és egy új ukrán ellentámadásra is.

„Azt várjuk, mikor érkeznek vissza a katonáink a nyugati fegyverekkel a kiképzésről.” Az első német Leopard tankok már megérkeztek Ukrajnába.

A nagyszabású nyugati segítség ellenére Maxim dandárjában nincs egy nyugati fegyver sem, és sokszor az önkéntesek segítségére szorulnak, akik összepótolnak mondjuk egy drónra vagy egy pick-upra. Ezekből a fronton most nincs elég.

A reguláris hadsereg egyes egységeihez képest azonban nagyon jól teljesítenek, amint arról Mirnohrad városában is meggyőződünk. Ott találkoztunk a kijevi 452. lövészdandár mozgósított katonáival. A 3. század parancsnoka, Vjacseszlav arról panaszkodott nekünk, hogy nincs megfelelő egyenruhájuk, a kalasnyikovjaik siralmas állapotban vannak, sőt, még lőszertartályaik és páncélozott mellényeik sincsenek.

Ebből egy részt önkéntesek próbálnak nekik elhozni Kijevből, akik nagymértékben kisegítik a hivatásos hadsereg logisztikáját.

Vjacseszlavot, aki szakmája szerint asztalos, tavaly, a háború kezdetén hívták be harcolni. Arra is panaszkodik, hogy a katonái csak minimális kiképzést kaptak, és most spártai körülmények között élnek, ahol még rendes illemhely sincs, a gyakorlatra két hetet kapnak alapfelszerelés nélkül, hogy aztán Bahmutba küldhessék őket.

„Azt mondták nekünk, hogy itt mindent megkapunk, de eljöttünk a Donbaszra, és még mindig nincs semmink. Attól tartok, hogy ez a korrupcióval és a nagyon rossz logisztikával függ össze” – írja le Vjacseszlav a fronton átélt helyzetet, amiről az ukrán médiában nem annyira esik szó.

Filip Orsolya fordítása