Az idei Berlinale a nagy felfedezésekről szólt, sztárokat csak mutatóba hozott

Ha az ember mást se csinál egy filmfesztivál tíz napja alatt, csak filmeket néz, a tíz nap alatt nagyjából ötven filmet lehet letudni úgy, hogy enni és aludni is maradjon némi idő. Ez még mindig a negyede sincs a Berlinale elképesztően gazdag programjának, ráadásul viszonylag kevesen engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy másfél héten át egyfolytában filmeket nézzenek.

A fesztiválra érkező filmesek a saját filmjük népszerűsítésével és az ezzel kapcsolatos tárgyalásokkal vannak elfoglalva, a sales- és PR-ügynökségek emberei csak a sok tárgyalás és e-mail mellett tudnak néha filmet nézni, az újságíróknak pedig a filmnézés mellett ott vannak az interjúk, sajtótájékoztatók és a kritikák/tudósítások megírására szánt idő, így főképp a filmforgalmazók új filmekre vadászó képviselőinek van leginkább esélye az extrém filmtúladagolásra.

Eltart két-három napig, mire az ember beletörődik, hogy bármit is csinál, úgysem fog minden olyan filmet látni, ami érdekelné. De mi alapján lehet egy ilyen elképesztően gazdag kínálatból választani?

Sztárlesen

Az első körös kapaszkodókat a nevek jelentik. Az ember szeme kapásból általa ismert rendezőket és színészeket keres a programban. Sztárokból idén akadt is pár, a teljesség igénye nélkül új filmmel érkezett Berlinbe John Malkovich, Willem Dafoe, Michael Cera, Jesse Eisenberg, Adrien Brody, Anne Hathaway, Sydney Sweeney, Helen Mirren, Simon Baker, Louis Garrel, Adéle Exarchopoulos és Ben Whishaw, de ott parádézott a német fővárosban a U2 énekese, Bono is.

A rendezőknél már nehezebb volt a dolgunk. Idén Berlin nagyon kevés olyan nevet mutatott fel, ami túlmutat a legvadabb cinefilek által ismert figurákon. A német veterán, Margarethe von Trotta és a francia Philippe Garrel már leszállóágban volt jelen a fesztiválon, és a versenyprogram legnagyobb nevét jó eséllyel a hazai sztár, Christian Petzold jelentette, aki nem is okozott csalódást, és az Afire-rel az életmű legviccesebb darabját hozta a fesztiválra.

Berlin állandó szereplője, a koreai Hong Sang-soo ezúttal azzal lepte meg a közönségét, hogy új filmjében, az in waterben (igen, csupa kis betűvel) kilencven százalékban homályos képekkel operált, majd a sajtótájékoztatón a döntését azzal indokolta, hogy elege van a filmek éles képeiből.

Ugyan Steven Spielberg és Todd Field is ellátogatott Berlinbe, de egyikük sem premierfilmmel érkezett: előbbi életműdíjat kapott, utóbbi filmjét, a TÁR-t pedig azért vetítették le fél évvel a velencei premier után Berlinben, mert nagyrészt a német fővárosban játszódik.

Boris Beckertől Zelenszkijig

A fenti névsorból szándékosan hagytam ki Sean Pennt, aki többet érdemel annál, minthogy elintézzem egy felsorolás részeként. Az utóbbi években kissé megkopott fényű művész már a nyitógálán felhívta magára a figyelmet azzal, hogy ő konferálta fel Volodimir Zelenszkij online bejelentkezését.

A fesztivál egyik nagy eseménye volt Penn Zelenszkijről és Ukrajnáról szóló dokumentumfilmje, a Superpower premierje, ami olyan fontoskodó lett, hogy – ahogy a Variety kritikusa fogalmazott -, ha valaki az elmúlt évet kómában töltötte volna, és ezzel a filmmel próbálná felvenni a fonalat az ukrajnai eseményekről, simán azt hihetné, hogy Sean Penn meghatározó szereplőnek számít az orosz–ukrán háborúban.

Penn Ukrajna helyett elsősorban önmagát állítja középpontba, és teszi ezt úgy, hogy láthatóan a forgatás napjainak jó részét ittas állapotban csinálta végig.

Nagy eseménynek számított még a dokumentumfilmek csillaga, Alex Gibney új munkája Boris Beckerről. A Boom! Boom! The World vs. Boris Becker leginkább azzal tudta felhívni magára a figyelmet, hogy a fesztivál elfelejtette közölni a jegyet váltókkal, hogy igazából ez egy kétrészes dokumentumfilm, és ők most csak a felét vetítik le.

Így láthattam egy másfél órás filmet Becker fénykorának teniszsikereiről, miközben azért ültem be a filmre, mert arról szerettem volna többet megtudni, mi történt az életében, hogy az összes pénzét elherdálta és végül börtönben kötött ki. Az ígéret szerint azt majd a második részből megtudhatom, ha majd egyszer valamikor bemutatják az Apple TV+ kínálatában.

A dokumentumfilm műfaja amúgy a fesztivál nagy nyertese volt. Az új virágkorát élő zsáner Velence után Berlinben is elhozta a fődíjat. A Kristen Stewart vezette zsűri – a 32 évével ő az eddigi legfiatalabb zsűrielnök Berlin történetében – a Sur l’Adamant című francia dokumentumfilmnek adta a fesztivál fődíját, az Arany Medvét. A film – amit az este 10 órakor kezdődő sajtóvetítés miatt az újságírók közül csak nagyon kevesen láttak – egy párizsi pszichiátriai intézet mindennapjaiba enged betekintést, a betegeket és az ápolóikat követve.

A pandémia hatása

Ha a nevek már nem segítenek a választásban, két további kapaszkodónk marad: a rövid tartalomleírások, illetve a szekciók.

Rutinos Berlinale-látogatóként például a saját bőrömön tanultam meg, hogy azok a Berlinale Special Gala szekcióba sorolt filmek, melyekben nagy nevek tűnnek fel, az esetek 90 százalékában borzalmasak: ha jók lennének, akkor valamelyik versenyszekcióban játszanák őket, de mivel a fesztiválnak szüksége van a sztárokra és a csillogásra, ezért besuvasztják őket ebbe a Special kategóriába, és már terítik is a vörös szőnyeget.

Idén emiatt rutinosan hagytam ki például a Golda című izraeli filmet, amiben Izrael Vas Ladyjét, Golda Meirt Helen Mirren játszotta el olyan maszkban, ami inkább tűnt paródiának, mint valódi filmes átalakulásnak. A „borzalmas” volt a legfinomabb jelző, ami eljutott hozzám róla. De hasonló volt a helyzet John Malkovich Seneca-jával is: meggyötört arcú újságírók sora tántorgott ki a sajtóvetítéséről.

Tartalomleírás által választani azért veszélyes játék egy fesztiválon, mert sok jó film papíron, sztori alapján egyáltalán nem tűnik izgalmasnak, de ettől még egy jó sztorival a legkönnyebb elérni, hogy felkapja az ember a fejét.

Így találtam például rá az Inside című filmre, amiben Willem Dafoet műkincstolvajként bezárja egy New York-i felhőkarcoló luxusapartmanjába a biztonsági rendszer, ő pedig hetekig (?) küzd azért, hogy kijöhessen onnan. A film egyértelmű reakció a pandémiára, ahol a magánytól lassan bekattanó ember művészetbe fojtja a kreatív energiáit és frusztrációit, valamint ügyesen beszél az építés és a rombolás izgalmas viszonyáról is.

Még ennél is szorultabb helyzetbe kerül