Két tüntetés, két világ
Két tüntetésen vettem részt kedden, február 21-én Rimaszombatban. Az egyiken azért voltam ott, mert fontosnak tartottam a megjelenést, a másikra csak a szakmai kíváncsiság vitt el. Ugyanazokon a térkockákon állva két teljesen különböző világba nyertem betekintést néhány órán belül. Bárcsak azt mondhatnám, hogy jó élmény volt.
- Rimaszombat és környéke a Napunk fókuszában. A szlovákiai magyarok történeteiről és problémáiról írunk, egyenesen a régiókból. Ezeket a dél-szlovákiai sztorikat csak nálunk találod meg.
Valójában a tüntetés szó talán nem is a legmegfelelőbb egyik esemény leírására sem. 17:00-tól egyfajta „békemenet” zajlott Rimaszombat Fő terén, sok más szlovákiai városhoz hasonlóan, ahol a résztvevők – a saját bevallásuk szerint – a békéért, a háború ellen tüntetnek. A másik inkább egy megemlékezés volt, csendes gyertyagyújtás az öt éve meggyilkolt Ján Kuciak és a menyasszonya, Martina Kušnírová emlékére. Ez szintén a Fő téren zajlott, 19:00-tól.
Harciasan a békéért
A béketüntetés tele volt ellentmondásokkal. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy itt valójában jó szándékú, de frusztrált embereket vezettek meg, akiknek a többsége igazából nem is tudta pontosan, hogy minek egy ilyen felvonulás, csak olvastak valamit az interneten, és most kijöttek a térre, mert már elegük van abból, ami az országban zajlik.
Persze a békéről szóló szöveg csak a felszín. Szlovákiában béke van, ezért itt nem kell tüntetni. A felvonulásnak pont annyi köze volt a békéhez, mint a budapesti békemeneteknek, ahol állítólag mindenki egy nyugalmasabb világért vonul, de ha a tüntetők közé bekavarodik egy nem fideszes illető, akkor a perceken belül elszabadulnak az indulatok.
Politikai szimpátiákról szól az egész, jelen esetben a szlovák kormány politikája ellen és az oroszbarát politika mellett vonult a nép, még ha ezt hangosan nem is nagyon hangoztatták. Mert hát ne feledjük: ez az egész „békét akarunk” szöveg Moszkvából, a háborút kirobbantó ország szívéből származik.
A moszkvai logika másképp is megnyilvánult. A „békéért” tüntetők között sokan szlovák zászlókkal és ĽSNS-zászlókkal voltak felszerelkezve, a tér szélén azonban volt egy kisebb csoport, akik csendben összehúzódva ukrán zászlókat tartottak. Nem hangoskodtak, nem kiabáltak be, csak álltak a tér egy sarkában, lényegesen kevesebben, mint a „béketüntetők”.
Ennek ellenére időről időre a szlovák zászlósok közül kivált valaki, hogy beléjük kössön, mondván: minek provokálnak? Pedig nem provokáltak. Csak ott álltak. Kb. ahogy Ukrajna is csak létezett Oroszország mellett. Tettlegességre nem került sor, ami szerencse, mert rendőr még a környéken sem volt.
Hallottam még pusmogást a szláv testvériségről (mintha az ukránok nem lennének szlávok), viccelődést az eljövendő mozgósításról (amit minden hivatalos szerv cáfolt), meg valami amerikai bázisokról. Kitalációk és hoaxok, amik ebben a közegben szemmel láthatóan normának számítanak, és ahol az emberek egymást hergelik féligazságokkal.
Az ország állapotát elnézve a harag teljesen érthető, és az is, ha valaki tenni akar a helyzet változásáért. De egy ilyen hazugságokra épített tüntetés nem old meg semmit, hanem inkább eltereli a figyelmet a valódi problémákról.
Csendes gyertyagyújtás
A másik tüntetésre ugyanazon a téren került sor, két órával később, immár sötétben. Az első világháborús emlékművön, ahol pár órával korábban még Amerika-ellenes molinó lobogott, most egy gyertyákból rakott szív világított. Az emlékműnek támasztva Martina és Ján fényképe, körülötte gyertyák. Itt nem voltak beszédek, és sokkal kevesebben jöttek el.
Természetesen a hangulat is teljesen más volt, hangos szót nem lehetett hallani, mindenki csendesen – és talán kicsit szomorúan – emlékezett. A megemlékezők közül néhányan
