Bárhogy végződik, az ukránok megerősödve jönnek ki a háborúból, mondja Vörös Szabolcs, a Bahmutot megjárt riporter
Szörnyű volt bemenni Bahmutba, de azt is meg lehet szokni, mondja Vörös Szabolcs, a Válasz Online újságírója.
Fizess elő a Napunkra, és nemcsak ezt a cikket olvashatod végig, hanem további cikkeink ezreiből válogathatsz!
Egyedüli magyar riporterként járt az ukrajnai front legkritikusabb szakaszán, a hónapok óta ostromlott Bahmutban, ahol a harcoló felek a legsúlyosabb veszteségeiket szenvedték el. Az első világháború hírhedt vágóhídja után ukrán Verdunnek is nevezett várost mostanra csaknem sikerült elvágniuk az oroszoknak, de a védők tovább küzdenek a megtartásáért – február közepén egyes napokon akár ezer orosz katona is odaveszhetett az ostromban.
Vörös Szabolccsal, a Válasz Online újságírójával arról beszélgettünk,
- hogyan készült a bahmuti tudósításra,
- mi maradt az egykor 70 ezres városból, és milyen volt a katonák hangulata a legkeményebb frontszakaszon,
- milyen volt, amikor az autójuk mellett robbant egy bomba,
- meddig tarthatnak ki az ukránok, és mit hozhat a háború első évfordulója.
Hol töltöd a háború kitörésének első évfordulóját?
Itthon. Stúdióról stúdióra járok a napokban. Most ütközik ki, hogy kevesen vagyunk Magyarországról, akik tudtak és akartak tudósítani Ukrajnából. Itt válik élessé az a kontraszt is, hogy a kormányzathoz kötődő médiumok, legfőképpen a közmédia, nem tudósítottak Kárpátalján kívülről ebből a háborúból.
Kárpátalja kapcsán is legendák kelnek szárnyra, olyan szavak röpködnek a levegőben, mint a kényszersorozások, amit sokan készpénznek vesznek. A magyar nyilvánosságnak ez a fele emiatt örökös reaktív üzemmódban van, hiszen első kézből nincs információjuk. Ezt pedig nem a bátor munkatársak hiányának tudnám be.
Az eredmény viszont gyalázatos: egy év alatt a kormányhoz köthető médiumokban a szomszédban dúló háborúból alig egy-két tudósítás született csak, azok is inkább a nyugati országrészből. Arról nem szeretnék tippelni, hogy ez miért van. Így aztán azok a kollégák, akik évfordulós anyagot szeretnének készíteni, kevés számot tudnak tárcsázni.
Ti egy viszonylag kis szerkesztőség vagytok. Egyértelmű volt számotokra már az elején, hogy a helyszínről fogtok tudósítani a háborúról?
Kis szerkesztőség vagyunk, de az ilyen fontos anyagokra el tudunk különíteni időt és erőforrást. Lényegében azon múlott, hogy én vállalom-e. Nem az volt a kérdés, hogy anyagilag fogjuk-e bírni, bár a haditudósítás költséges műfaj. De ha komolyan gondoljuk a szakmánkat, időről időre egy ilyen súlyú eseményt érdemes a saját szemünkkel látni.
Mi mindent kellett átfuttatnod a fejeden, amikor meghoztad a döntést, hogy közvetlenül a frontról fogsz tudósítani?
Aggódás vagy félelem tavaly áprilisban volt bennem, amikor először mentem Kijev felé. Ungváron felszálltunk egy vonatra, amiről tudtuk, hogy 12–16 óra múlva megáll Kijevben. Az éjjeli zötykölődés közepette nehezen tudtam elaludni, és azon pörgött az agyam, hogy milyen lesz Kijevben. Sokszor voltam már ott korábban, de akkor április elején az egy más állapot volt.
Most januárban az pörgött át a fejemen, hogy meg tudjuk csinálni, amit elterveztünk. Soha nem tudjuk előre, hogy sikerül-e. Ez nem olyan, mint amikor leszervezel egy interjút egy kávéházba. A hadsereg azt mondhatja, hogy tegnap még lehetett volna, ma meg már nem lehet.
Alapvetően tehát a feladatra koncentrálsz, és nem szálldosnak másfelé a gondolataid.
Nem szabad spekulálni, mert drága az idő, minden értelemben. Ha hazaérsz, ki lehet engedni a gőzt.
A első magyar riporterként jártál Bahmutban a frontnak azon a részén, ahol hónapok óta a legsúlyosabb harcok folynak…
Ahogy elnézem, az utolsó is maradok. Most már a civileket sem nagyon engedik ki-be járkálni Bahmutba. Meglepne, ha a következő napokban nem születne döntés arról, hogy nem mehetnek be az újságírók.
Azt írtad a riportodban, megpróbáltatok felkészülni Bahmutra, de nem lehet. Hogyan próbáltatok felkészülni?
Lefuttattam forgatókönyveket a fejemben, hogyan reagál az ember, ha ez meg ez történik. Két-három másodpercenként lövik a várost, és percenként hallasz golyósüvítéseket pár száz méterre tőled. A városközponttól pár kilométerre, a külvárosokban hallatszódik az ágyúzás. Tartok tőle, hogy most már közelebb vannak a városközponthoz is.
Amikor ti ott voltatok, sok újságíró volt még Bahmutban?
Aznap, amikor ott voltunk, egy kanadai újságíró és egy fotós meg három olasz szabadúszó volt bent. Egy druzskovkai (egy Donyeck megyei város Bahmuttól nyugatra – a szerk. megj.) szálláson laktunk, ahol csak újságírók voltak. Minden este az élményeinket tárgyaltuk ki, egymást bátorságát elismerve és a magunkéval dicsekedve. Ez ott egy sajátos légkör.
Nagy kihívás, hogy a helyszínen ne csábulj el – volt, akinek sikerült ötszáz méterrel arrébb jutnia a folyópartra, és majdnem meglőtték. Ebből nem az a tanulság, hogy neked is oda kell menned – nekem nem hiányzott a riportból, hogy kidugjam a fejemet a tűzvonalba a folyóparton.
Mennyire bonyolult leszervezni, hogy a frontnak egy ennyire kritikus részére eljusson egy újságíró?
Az első lépés, hogy kiváltod az ukrán védelmi minisztériumnál a sajtóigazolványt. Beadod a dokumentumokat, és ők egy pár naptól egy hónapig terjedő időintervallumban kiállítják. Ez olyan, mint egy bérlet. Ha meg kell állnod egy ellenőrzőpontnál, ezt az útleveleddel együtt kidugod, és mehetsz tovább. A harcolók közelébe kerülni én fixerrel tudtam. A háborús tudósítások nagy része így bonyolódik.
Össze kell találkozni egy fixerrel, vannak, akik nyilvánosan is fenn vannak honlapokon. Megállapodtok abban, mit szeretnél, de a fixer sem tudja garantálni, hogy minden sikerülni fog. Lényegében azért fizetsz, hogy neki vannak ott kontaktjai, de ez nagy lutri. Egy rossz fixer borzalmas, mérgezi a kapcsolatot. Hála istennek! nekem jó fixerem volt.
A riportodban írod, hogy amikor odamentetek, ötezer civil volt még az egyébként hetvenezres városban. Hogyan kell elképzelnünk a város működését? Mi maradt még működőképes a civil infrastruktúrából?
Lényegében semmi. Humanitárius pontokon lehet vízhez jutni, élelmiszert vételezni. Áram nincs, ebből kifolyólag víz sincs, gáz sincs, semmi sincs. Tisztelem, amikor valaki veri az asztalt, hogy ez az én földem, és nem hagyom el, de nem tudtam felfogni, miért nem állnak kötélnek, miközben naponta ajánlgatják nekik, hogy kiviszik őket egy olyan helyre, ahol ehhez képest megvan minden. Mégis azt mondják, hogy nem.
Kik azok jellemzően, akik maradnak?
Pár órás tartózkodás alatt ezt nem tudtam kielemezni. Hála Istennek gyerekes családok minimálisan. Van egy-két család, akik még bent vannak, de inkább nyugdíjasok, idős emberek, akik úgy vannak vele, hogy annyi mindent megértünk, most már hagyjanak minket békén. Ha itt halunk, itt halunk, ennyi. A nihilizmus és a fáradtság jellemző rájuk.
A katonáknak milyen volt a hangulata a frontnak ezen a részén?
A nulla pontra nem juthattunk el, hiszen ott több százan halnak meg a katonák közül is. Olyanokkal találkoztunk, akik épp oda tartottak, tréningen voltak, vagy már megjárták, és most a frontnak egy nem annyira forró részén vannak.
Alapvetően optimista a hangulat. Ők tudják, miért harcolnak, az ellenfeleikről pedig tudják, hogy ők nem nagyon tudják, miért harcolnak. Ez ad némi pluszt annak ellenére is, hogy az ellenfél számbeli fölényben van és még mindig eszközbeli fölényben is. Az az érzés, hogy ha nem is rólam, de a tábornokomról szobrot állítanak pár év múlva valamelyik közeli városban, egy nagy hajtóerő. Ez nemcsak a hadseregben van meg, hanem az egész társadalomban.
Háborús időkben a felméréseket mindig fenntartásokkal kell kezelni, de még ha tíz vagy húsz százalékos torzítást veszünk is, a társadalom elsöprő többsége amellett van, hogy a háborút folytatni kell, és ez a háború megnyerhető. Arról még nincs felmérés, hogy a korrupciós esetek óta változott-e a hadseregbe fektetett bizalom, de azelőtt 96 százalék körül volt. És a hadseregben érzik ezt a támogatást.
Ez ad erőt az olyan kritikus helyeken, is mint Bahmut? Egy külső szemlélőnek elég nehéz elképzelnie, hogy egy hónapok óta tartó kemény ostrom után is tudják tartani ezt a várost.
Abszolút így van. Azt nem úgy kell elképzelni, hogy az ukrán hadseregnek van egy egysége, amely Bahmutot védi hónapok óta. Elég sűrűn rotálnak az egységek, nem mindenki van a nullás pozícióban állandóan, hol előre küldenek valakit, hol visszavonják, és az utánpótláshoz küldik. A folyamatos vérfrissítés elengedhetetlen.
Mi volt a legrosszabb Bahmutban az alapján, amit te láttál?
Egyáltalán az, hogy miért van ez az egész. Most már nagyon úgy tűnik, hogy el fog esni a város. Harapdálják le a környező falvakat, és egyre közelebb jönnek. Az a két út, amit használtunk, hogy Konsztantyinovkába bemenjünk, majd Szlavjanszkot megkerülve eljussunk a szoledari dombra, már nem járható, folyamatos tűz alatt van. Előbb-utóbb ennek itt vége lesz.
Persze vannak objektív magyarázatok arra, hogy minek: erőket lekötni, időt nyerni. Csakhogy ennek igen brutális ára van, amit a lakosság és a hadsereg is hajlandó… ha nem is elfogadni, de belátni, hogy most ez van.
2/ #Bakhmut area:
The Ukrainian General Staff reported that Ukrainian troops repelled Russian attacks near Bakhmut itself; north of Bakhmut near Vasyukivka, Dubovo-Vasylivka, and Berkhivka; NE of Bakhmut near Vyimka and Fedorivka; and west of Bakhmut near Ivanviske & Chasiv Yar. pic.twitter.com/goHzo0vPHB
— Institute for the Study of War (@TheStudyofWar) February 21, 2023
A riportban említed, hogy egy alkalommal tőletek pár száz méterre robbant egy bomba, és az autótokat is megdobta a robbanás. Ez volt a legveszélyesebb helyzet, amibe keveredtél?
