Nem tudjuk, hová tartozunk. Szlovákiában már nem érezzük otthon magunkat, mondják a külföldi csereprogramról visszatért diákok
Hiányzott nekik a család és a baráti társaság, de az élet a hazatérés után nem olyan volt, mint amilyennek elképzelték. Szlovák egyetemisták mesélik el, mit tapasztaltak, miután visszatértek külföldről.
Fizess elő a Napunkra, és nemcsak ezt a cikket olvashatod végig, hanem további cikkeink ezreiből válogathatsz!
A csereprogramok, mint a legismertebb Erasmus, lehetőséget nyújtanak a fiataloknak, hogy viszonylag biztonságos körülmények között kipróbálhassák az életet egy másik országban, ráadásul egyetemi zsebpénzen. A külföldi egyetemek gyakran engedékenyebbek az úgynevezett „erasmusosokkal” szemben, több lehetőséget adnak az utazásra és a szórakozásra.
Ez egyfajta fiktív világot teremt, amelyben nincs gond és munka, ellenben rengeteg élmény és új barát van.
Sokuknak azonban problémát jelent visszatérni a valóságba, amikor hazajönnek. Visszatérnek az olyan kötelezettségekhez, mint a diákmunka vagy a komoly tanulás. „Egyfajta intenzív diszfória (elégedetlenség, szorongás – a szerk. megj.) jelenségét érzékelem a hazatérés kapcsán. A páciensek úgy írják le, hogy ez olyan érzés, mint amikor az ember egy nagyszerű nyaralásból visszatér a munkahelyére. Ez az érzés azonban sokkal rosszabb és hosszabb ideig tart” – magyarázza Martin Takáč pszichológus.
A pszichére a politikai helyzet és az időjárás is hat
Šimonnak, aki Norvégiából tért haza, nehéz volt újra alkalmazkodni a szlovák mentalitáshoz. „Problémát okozott megszokni, hogy Szlovákia egy olyan ország, ahol a lakosság egyik fele egy civilizált, nyugati stílusú liberális demokráciába képzeli magát, csakhogy ott még nem tartunk. A másik fele pedig képzeletben egy olyan országban él, ami már nem létezik” – mondja.
Saját maga is egy olyan családba tért haza, amely szélsőjobboldali pártokra szavaz, és elmondása szerint otthon főleg az intellektuális beszélgetéseket és a nyugalmat hiányolja.
Martin Takáč pszichológus elmondja, hogy a külföldi hazatérés után jelentkező problémák főleg azokat az embereket sújtják, akik rendkívül pozitív élményeket éltek meg a másik országban. Például egy magasabb életszínvonalat tapasztaltak, kedvezőbb munka- és iskolai környezetet, amelyek jobban megfeleltek a számukra. Akkor is érzékelhetnek jelentős különbséget, ha egy olyan fejlett demokratikus országból és környezetből térnek haza, ahol idegenként barátságosan fogadták őket.
Arra számítanak, hogy az otthon nem változott meg
Maguk a diákok ezt poszt-Erasmus depinek nevezik. Szakmailag a fordított kultúrsokkhoz, azaz a visszailleszkedéshez az otthoni környezethez kapcsolódik. Gyakran intenzívebben élik meg, mint az új környezetből származó kultúrsokkot, és nehéz vele megbékülni, mert az idealizálás és az elvárások ezt nem engedik meg.
A kultúrsokk hasonló hatással van a testre, mint egy betegség. Megvan a saját kialakulása, tünetei és kezelni is lehet. Leírható egy olyan szorongásként, amelyet a szokások, például a köszönés, a szolgáltatásokban tapasztalt kommunikáció, az ismert humor vagy hasonló gesztusok elvesztése okoz. A kultúrsokk során ezeket olyan ingerek váltják fel, amelyekhez az emberek nincsenek hozzászokva, és amelyeknek nincs jelentésük számukra, ez pedig a tehetetlenség, az ingerlékenység vagy a kiszolgáltatottság érzését okozza.
A fordított kultúrsokk esetében a különbség abban rejlik, hogy a nehézséget a visszailleszkedés a saját kultúrához és annak újbóli befogadása okozza.
„A hazatérés számomra nehezebb volt, mint az idegen országba való megérkezés. Amikor a nyugodt izlandi élet után leszálltam a buszról, rengeteg embert, köztük sok hajléktalant láttam. Fura volt újra mindenhol az anyanyelvemet hallani, amin az emberek kiabáltak és zajt csaptak. Nagyon nehéz volt újra visszatérni a valóságba” – meséli Nikola az Izlandról való hazatérésről.
Azok az emberek, akik átélték a fordított kultúrsokkot, a hazatérés után azt várják, hogy minden a régiben maradt, ami nem lehetséges. Sokszor kell szembesülniük a társadalmi élet okozta stresszel, és a saját identitásuk újbóli megtalálásával.
Adriana szülei például elköltöztek a távolléte alatt. Bár a hazájába tért vissza, már nem volt meg a megszokott otthona. „Nem akartam, hogy véget érjen az Erasmus, nem vártam, hogy hazamenjek. A program elején még tudtam, hogy mi vár rám, de a végén már nem” – mesél az érzéseiről.
