Vasík János emlékére

Kevesen ismerik a kora hajnalok ízét és illatát olyan bizalmasan, mint a rádiósok. Amikor a háztetőn a hajnal „macskamódra, lustán lépeget”, úgy osonnak ők is  – az ódon, ezerszemű fővárosi házak között, szinte láthatatlanul az üres utcákon.

S utána beülnek egy ablaktalan helyiségbe, egy mikrofon elé – hogy aztán, ahogy a reggel és az új nap súlya lidércként ránehezedik az emberek mellkasára, elmondják nekik, hogy a világ, bár olykor szörnyűnek tűnik, végeredményben nem is olyan borzasztó.

És nem tudom, hogy tudtad-e, de ez mocskosul nehéz munka, János.

Nem hiszem, hogy tudtad. Ezt abból sejtem, hogy mikor vágni és keverni nem tudó, kezdő rádiósként egy péntek kora estén utolsó kétségbeesésemben megkértelek, legyél a 40 perces Mesežnikov-interjúm magyar hangja, egy laza perszével elintéztél. Hogy aztán szombat hajnali négykor felébredve beolvasd a fordítást, és reggel hatra adáskészen küldd át a komplett anyagot, megkeverve, megvágva. Még kiállásokat is tettél bele, hogy tagoltabb legyen, színesebb, és ne fárassza le annyira a hallgatót a monotonitás.

Mindig mellbe vág, mikor eszembe jut ez a történet. Az újságírók ugyanis előbb vagy utóbb elfáradnak, kiégnek, lerobbannak, a hivatásuk előbb vagy utóbb rágni kezdi az agyukat. És aki nem elég erős, azt felemészti a munka, és elkurvul, belefásul, vagy kompromisszumokat köt.

Ez a mi nagy színházunk, János. De nem a tiéd. Neked nem kellett takargatnod semmit. Csak azt tetted, amit tenned kellett, mert így érezted: a világ, bár olykor szörnyűnek tűnik, nem is olyan borzasztó.

Ez az igazság, és az igazság felszabadító. Baktatunk egymás mellett a rádióépületből kifelé menet (otromba, mágikus szörny a fordított piramis), és arról beszélgetünk, hogy nemrégiben covidos voltál, de már jobban vagy, és bár nehéz a hajnali ébredés, most már igazán visszaülnél a mikrofon elé. És én arra gondolok, hogy mennyire elcseszett dolog, hogy nem magaddal foglalkozol, hiszen rákos vagy, és kinek van több joga a hallgató helyett magával foglalkozni, mint egy rákos újságírónak.

De nem te voltál elcseszett, hanem én. Mert te nem a saját esendőségeddel foglalkoztál. Tudatosítottad, hogy ez a helyzet, és nem engedted át magad neki, nem engedted, hogy megváltoztasson. Hogy kiölje belőled az alázatot és az akaratot, hogy leülj a mikrofon elé reggel hatkor, és ne egy vagy ezer, hanem hétmilliárd emberhez beszélj, s talán lesz, aki meghallja.

Mert csodálatos érzés, hogy te adhatod meg egy másik ember napjának a ritmusát. Hogy te vagy, aki elgondolkodtatod, hogy te vagy, aki bemutatod neki a világot, úgy, ahogy van, semmi mást nem használva, kizárólag a hangodat, a legintimebb kapcsolatban, ami két ismeretlen ember között létrejöhet.

S hogy így mesélj vagy meséltess el történeteket – mindegy, hogy egy think-tank mikrofonhoz szokott elemzőjéről van szó, vagy egy kicsi falu polgármesteréről, aki nem szokta meg a médiafelhajtást. Mert számítanak. És a hallgatóknak joga van tudni ezekről a történetekről.

„Hosszan tartó, méltósággal viselt…” – szól az ilyenkor bevett fordulat, amiben minden benne van, csak a lényeg nem. Hogy mit jelent ebben az esetben a méltóság. Te nem bújtál el a világ elől, ahogy más tenné, ahogy a világ elképzeli a méltóságot. Sosem kerteltél, és beszéltél a rákról, az állapotodról, a mindennapokról, a szenvedésről és a reményről. Ebben a nyers valóságban, amit megfogalmaztál, benne volt a félrebeszélés nélküli, valódi méltóság, a segíteni akarás, és a hamis cukormáz és moralizálás nélküli igazság arról, hogy emberek vagyunk.

S most ezt nekünk is el kell fogadnunk. Most rajtunk a sor, hogy elfogadjuk, hogy elmentél, mert ez benne volt a pakliban. Elmentél, rendkívüli emberként, az utolsó pillanatig hiteles rádiósként, aki nagyon, de nagyon hiányozni fog a Pátriából, és a szlovákiai magyar újságírók közül.

S most rajtunk a sor, az általad inspirált újságírókon, hogy az ódon házak közé bekúszó hajnalban baktatva, minden egyes nap azon gondolkodjunk, milyen szavakkal mondjuk el, hogy milyen szörnyű a világ. És milyen gyönyörű.