A Tisztességes Szlovákiáért szervezői: Már nem a mi feladatunk a társadalom felébresztése, de valaminek történnie kell

Öt évvel ezelőtt megmozdulásokat szerveztek a Tisztességes Szlovákiáért. A lehetőségeik határáig mentek el, és ez megváltoztatta az életüket.

Nem éreznek csalódást amiatt, ahogy végződött? Ha a választásokat a Smer nyeri, újra folytatni fogják a munkát? Mivel tartoznak még Ján és Martina hagyatékának?

Erről Katarína Nagy Pázmányt, Jakub Kratochvílt és Karolína Farskát, a pozsonyi tüntetések szervezőit, Ján Galíkot, a kassai tüntetések szervezőjét, és Ivan Sýkora privigyei szervezőt kérdeztük.

„Az emberek itt vannak, és még mindig aktívak. Nem tudom elképzelni, hogy ne történjen valami. Nem tudom, hogy ki, és hogy mi. De valami történni fog. Ez azonban már nem a Tisztességes Szlovákiáért szervezésében valósul meg. Azt szeretném, ha ami történik, érzékeny lenne. Nem akarom, hogy düh által vezérelt tüntetések legyenek, olyan forradalmak, amik csak törni és zúzni akarnak. Hanem olyan megmozdulások, amiknek célja, hogy az emberek érezzék a pozitív fordulatot az életükben” – mondja Jakub Kratochvíl.

Katarína Nagy Pázmány: Honnan kerítek bébiszittert, míg a rendőrségi kihallgatáson leszek?

Kimerítő volt. A határaimat súroltam. De így is, az első, ami eszembe jut, mikor visszagondolok az első megmozdulásokra, az az, hogy „így volt helyes”.  El tudják képzelni Szlovákiát olyan országként, ahol egy tényfeltáró újságíró meggyilkolását követően semmi ilyesmi nem történne? Egy ilyen országban nem igazán akarnék élni.

Öt évvel ezelőtt a terhességem hetedik hónapjában jártam. Amikor társaságba mentünk, a partneremet, Peťót a politikáról kérdezték. Tőlem meg azt, hogy éneklek-e a babának a hasamban. Be kell ismernem, hogy az idegeimre ment.

A Tisztességes Szlovákiáért kezdeményezés hatással volt a terhességhez való hozzáállásomra is. Munkába jártam, esténként pedig tüntetéseket szerveztem, nem tartottam fontosnak, hogy törődjek az életvitelemmel, már ami a gyereket illeti. Gyűlölködő e-maileket kaptam, nem csak engem, hanem Margarétkát is támadták. A meg nem született gyermekemnek azt kívánták, hogy haljon meg vagy fogyatékosként szülessen, ha ilyen debil anyja van.

A tüntetések folytatódtak Margarétka születése után is. Amikor féléves volt, a NAKA (Nemzeti Bűnüldöző Ügynökség) hívott kihallgatásra. Előtte egy nappal babyfit edzésen voltam vele. Ott ültem a többi anyukával egy körben, és kérdezték tőlünk, hogy érezzük magunkat. Mindannyian klasszikus kismama témákba kezdtek bele. Nekem meg az járt a fejemben, honnan kerítek bébiszittert, míg a rendőrségen leszek.

Ma úgy érzem, hogy tartozom Margarétkának. Akkor úgy tűnt számomra, hogy a társadalmi problémák és a Tisztességes Szlovákiáért sokszor fontosabbak, mint az ő gyermeki igényei. Ma már tudom, hogy mindennek megvan a maga ideje. Nem lehet egyszerre mindent csinálni, és valóban fel kell állítani egy fontossági sorrendet.

A múlt éven megszületett a második gyermekünk, Félix. A terhességem alatt már megkezdődött az Ukrajna elleni háború, és az első reakcióm az volt, hogy részt kell vennem az Ukrajnának nyújtott segítségben. Képes voltam jobban kordában tartani magam amiatt is, mert veszélyeztett terhes voltam. Azonban azt is éreztem, hogy most sokkal több olyan ember volt, akinek volt kapacitásuk és lehetőségük, hogy Ukrajnának segítsenek.

Büszke vagyok arra, amit tettünk. És remélem, ha Margarétka nagyobb lesz, az én tapasztalatomon keresztül is másképp fog tekinteni a női létre. Arra, mennyi erejük van, és mi mindent tudnak, mi mindenre képesek a nők.

A Tisztességes Szlovákiáért kezdeményezésért sok áldozatot hoztunk. Tudom, hogy lehetnék csalódott is, mint mindazok, akik változást szerettek volna, és remélték, hogy végre tisztességes politikát folytatnak majd az országban. Azonban egy pillanatra sem kételkedek afelől, hogy helyes volt.

Nagy hatással volt rám Bernard Slobodník interjúja, aki úgy döntött, hogy beszélni fog a NAKÁ-n belül uralkodó viszonyokról. Többször is megemlítette a Tisztességes Szlovákiáért megmozdulásait annak okaként, hogy úgy döntött, beszélni kezd. Valamint hogy azoknak köszönhetően tudatosította, hogy ez egy meghaladott kultúra, amely nem folytatódhat, és amit nem szeretne a gyerekei és az unokái számára.

A változás nem jön olyan gyorsan. Öt évvel ezelőtt kezdtük el építeni a tisztességes megmozdulások kultúráját, ahol az emberek nyugodtan fejezték ki a polgári nézeteiket. A tüntetések dramaturgiái közben állandóan arra gondoltunk, hogy az emberek felkorbácsolt érzelmeit valamilyen konstruktív formába tereljük. Amikor a tömeg elkezdte skandálni, hogy „Elég volt Ficóból”, próbáltuk afelé irányítani, hogy „Elég volt a korrupcióból!” Azt szerettük volna elérni, hogy az érzelmi megnyilvánulások ne legyenek olyan hangosak.

Mikor Juraj Šeliga politikusnak állt, az számos konfliktust szült közöttünk. Egyrészt tiszteletben tartom mindenki jogát, hogy politikussá legyen. Másrészt viszont máig él bennem az a gyanú, hogy nem vagyok benne biztos, hogy nem voltak-e már politikai ambíciói rögtön az elejétől kezdve és nem számolt-e velük már előre.

A kormány nekem is csalódást okozott. Nem tetszik, mikor valaki minket hibáztat Matovič megválasztása miatt, mert nem voltunk politikailag aktívak. Én alázattal állok ehhez – az emberek ezt a kormányt választották, és nekünk meg kell várnunk azt, amíg a társadalom megérik.

Ma már polgárok kezdeményezőkedve kiveszett. Az embereket kifárasztotta a Covid, a háború, az infláció, és mindenki csak a saját homokozójában akar játszani. Megértem őket. Viszont nem gondolom, hogy a mi feladatunk a társadalom felébresztése. Mi örökre össze leszünk kapcsolva a 2018-as évvel és Ján és Martina meggyilkolásával. Tartozunk nekik azzal, hogy minden éven megemlékezzünk róluk.

Jakub Kratochvíl: A valódi változás nem a tereken történik

A nappalinkban találkoztunk öt évvel ezelőtt mindannyian. A nagy megmozdulásokat sosem szerettem. Az elsődleges célunk az volt, hogy az embereket megnyugtassuk, hogy enyhítsük a negatív érzelmeiket. Igyekeztünk ezt a dühöt valami konstruktívvá változtatni. Hogy a színpadon végighallgassuk a tanárokat, ápolónőket, újságírókat, a konkrét tanúságtételeket arról, hogyan hanyagolta el és bomlasztotta szét a volt kormány az országot.

Most túl sok düh van az emberekben. Bárhol is terelődjön a szó a politikára – a villamoson, az irodában, a kocsmában. Ezek a beszélgetések azonnal elfajulnak. A lényeges különbség szerintem az, hogy a kormány alkalmatlanságáról most nyíltan beszélnek. Azelőtt olyan politikusaink voltak, akik csendben korrumpálódtak. Az intézmények szétverését nem érzékelte a legtöbb ember olyan erőteljesen, mint ahogy most.

A működésképtelen oktatásügy, egészségügy és gazdaság mindenkire hatással volt. Ez egy egzisztenciális düh. Amikor az ember nem tudja, mi lesz az otthonával, a családjával, a pénzével és az energiaárakkal, akkor természetesen sokkal idegesebb.

Ennek ellenére nem várom, hogy kedden több ezer ember jön majd ki a terekre. A gyilkosságra fogunk emlékezni, felidézzük Ján Kuciak és Martina Kušnírová emlékét, tehát valami olyasmi lesz, amit a családjuknak ígértünk.

Már 2018 óta mondogattam, hogy a tüntetések nem jelentenek mindent. Meg kell hagyni, hogy egy erős érzelmeket ébreszt. Amikor az ember a téren áll, és ugyanazt érzi, amit mellette még száz ember. A demokráciáért és a nyugodt, működőképes társadalomért végzett munka, amely szolidáris és törődik az emberek tisztességével – mindezt a tereken kívül kell csinálni. Ezért szerveztünk egy Szlovákia körüli utat a választások előtt, ezért szerveztünk vitákat és beszélgettünk az emberekkel. Úgy gondolom, hogy a kis szépségek és mindennapi dolgok ilyen módon való megismerésére most nagy szükség van ahhoz, hogy megnyugodjunk. A választások pedig nem az egyedüli ok.

Juraj Šeliga politikába való távozása egy nagyon korrekt lépés volt. Amikor bejelentették, azonnal ki is léptek a kezdeményezésből. Juraj egy tájékozott, művelt ember, azonban néhányszor olyan döntéseket hozott, amiket én nem hoztam volna meg. A kezdetektől fogva kételkedtem abban, hogy képes lesz helytállni a politikában.

Ha meg is szavaznánk egy nem demokratikus kormányt, úgy gondolom, hogy nem szeretnék elköltözni. De ez most nem csak rólam szól. A döntéseket úgy hozom meg, hogy van egy feleségem és két gyerekem. Pozsonyban élünk, de Csehországban is vannak családtagjaink.

Az életemben nagyon sok változás történt az elmúlt öt év alatt. Átvészeltem nehéz személyes és kapcsolati válságokat is, amikért – a kezelt szorongás ellenére is – felelős vagyok. Ezt azért mondom, mert ezek a válságok összefüggnek a Tisztességes Szlovákia kezdeményezés programjainak szervezésével is. Szerencsém volt, hogy szép kapcsolatot alakítottam ki három emberrel. Még mindig úgy gondolom, fontos, hogy tegyünk a társadalomért. De csak a lehetőségeinkhez mérten, amihez az embernek van ereje, és nem bántja a hozzá legközelebb állókat.

Most felmerül az a kérdés, hogy mennyi energiája és ereje van mindazoknak, akik öt évvel ezelőtt résztvettek a megmozdulásokban. Mert továbbra is aktívak, de a prioritásaik időközben megváltoztak. Segítettek az egészségügyi alkalmazottaknak, de az Ukrajnából menekülő embereknek is.

Ami engem illet, elmondhatom, hogy kezdeményeztem a Zdravé Kysuce (Egészséges Kiszuca) kampányt, és ott voltam a Kto pomôže Ukrajine (Ki segít Ukrajnán) kezdeményezés megalapításánál is, mindkét esetben sok ember csatlakozott. Az öt évvel ezelőtti megmozdulások számos szervezője csinál valamit a saját városában, Késmárkon, Rimbaszombatban, de a határokon túl is. Például a késmárki Tisztességes Szlovákiáért szervezője, Adam Brodanský mentős, és most pénzt gyűjt, hogy egy fogorvosi mentőautóval járhasson Ukrajnába.

Az emberek itt vannak és még mindig aktívak. Nem tudom elképzelni, hogy ne történjen valami. Ugyanakkor nem tudom elképzelni, hogy az a Tisztességes Szlovákiáért szervezésében történne. Legyen az bármi, azt szeretném, hogy érzékeny legyen. Nem akarom, hogy ezek a tüntetések dühből jöjjenek létre és valami ellen irányuljanak, hanem azt, hogy olyan tevékenységek vagy megmozdulások legyenek, amiknek van valamilyen pozitív üzenetük vagy víziójuk, és hogy figyelembe vegyék azokat, akiknek a hangja mintha elveszne.

Ján Gálik: Nem vártam, hogy két év alatt megváltoztatjuk a demokráciát

Nem tudom, hogy ezt kimondhatom-e nyíltan a sajtóban,