Így pusztulunk ki: az emberből nőtt fa levele az egyetlen táplálék a jövőben
Óriási tapsvihar fogadta Berlinben a Műanyag égbolt című magyar–szlovák koprodukcióban készült film stábját, pedig a film alkotói ritka lehangoló képet festenek arról, milyen jövő vár ránk. Ha hihetünk nekik, már csak száz évünk van hátra, de legalább csodás animáció formájában halhatunk ki. A Berlini Nemzetközi Filmfesztiválról jelentjük.
Közel a cél! Legalább 30 ezer eurót kell összegyűjtenünk, hogy a Napunk 2024-ben változatlanul működhessen. Segíts, hogy teljesítsük a célt. Minden adományt köszönünk!
A korábbi évek nagy fesztiválsikerei után a magyar film az utóbbi néhány évben erősen befékezett a nemzetközi porondon. Ezért is volt nagy esemény, hogy idén a Műanyag égboltot beválogatták a 73. Berlini Nemzetközi Filmfesztivál Encounters szekciójának versenyébe. A film egy darabka maradék az előző, még Andy Vajna nevével fémjelzett finanszírozási rendszerből, hiszen már közel egy évtizede készül, és magyar viszonylatban nagyon ritkán láthatunk akkora vállalást, mint amit itt a két alkotó, Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta bemutat.
Miközben az új magyar trend a múltba révedés, és a múlt hőseinek megéneklése méregdrága – legalábbis magyar viszonyokhoz képest – szuperprodukciókban, addig Bánóczki és Szabó inkább a jövőbe tekint, és egy grandiózus filmmel mutatja be, mi lesz velünk az után, hogy teljesen tönkretettük a bolygót magunk körül.
Étellé válni
2121-gyel kapcsolatban jó hírünk van a belpesti kerületek kedvelőinek: nagyjából ennyi maradt meg egész Magyarországból. Még Buda is elesett, bár a Lánchíd és a Clark Ádám tér után következő alagút utolsó mementóként még tartja magát. Pest sem olyan vidám hely, mint régen.
Az egész város egy hatalmas, műanyag kupola alatt húzódik meg, ami megvédi (szó szerint buborékban tartja) a lakókat az odakint tomboló élhetetlen körülményektől. A civilizáció talán utolsó mentsvárában is komoly áldozatokat kellett hozni azért, hogy ez a kicsiny, még élhető sziget fennmaradjon. Mivel az állatvilág és a növények is kipusztultak, azt pedig nem tudta elérni a tudomány, hogy étel nélkül is életben maradjunk, egy radikális, kísérleti módszerhez kellett folyamodni.
Egy speciális eljárás, beültetés során az embereket növényekké, gyakorlatilag fákká alakítják, melyek levelei tápanyagul szolgálnak és bár a pörkölt/húsleves/rántott hús/gulyás vonalon mozgó gasztronómiánknak befellegzett, és helyette zselésített, színes falatkákat eszegetünk, ha pozitívak akarunk lenni, azt mondhatjuk, hogy legalább megmaradtunk.
Mivel elég kevés önkéntes akadt a fává alakulásra, a túlélés érdekében radikális törvényt hoztak: egy ember nem élhet tovább ötven évnél, ezért ötvenéves korában mindenkinek fel kell áldoznia magát a közjó érdekében. Ha valaki nem magától megy, azt elviszik; mivel nincs hová menekülni, a legtöbben szomorúan bár, de elfogadják a sorsukat: étellé válnak, hogy az utódjaiknak legyen mit enniük. Bár csak nagyon ritkán, de az is előfordul, hogy valaki idő előtt vállalja a beültetést. Ez lett az öngyilkosság társadalmilag elfogadott formája.
Amikor Stefán, a pszichológus megtudja, hogy felesége, Nóra maga mögött akarja hagyni a földi életét, úgy dönt, hogy szembemegy a nő akaratával, és minden erejével megpróbálja megmenteni őt az általa választott sorstól: de vissza lehet fordítani azt az átalakulási folyamatot, ami sokak szerint visszafordíthatatlan? Önző dolog visszahozni az életbe valakit, aki meg akar halni?
