Van az az univerzum, amiben a Minden, mindenkor, mindenhol a legjobb film – kritika
Annak az esélye, hogy a végtelen számú párhuzamos univerzum közül van legalább egy olyan, amiben a Daniels gyűjtőnév alatt munkálkodó rendezőpáros, Daniel Kwan és Daniel Scheinert normális, egészen kicsi. Még ha ez meglehetősen ellentmondásosan is hangzik.
Köszönjük, hogy olvasod a cikkeinket. A Napunk csak úgy tud fennmaradni, ha az olvasói előfizetik. Kérjük, támogasd a szerkesztőség munkáját. További cikkeinkért, illetve rövidhírekért látogass el a főoldalunkra is.
A két rendező nevéhez fűződik a 2016-os Az ember, aki mindent tudott (Swiss Army Man) című film, amelynek főszereplője egy lakatlan szigeten ragad, s miközben próbál véget vetni az életének, észreveszi, hogy egy másik embert is partra sodortak a hullámok. Az öröm nem tart sokáig, kiderül, hogy a férfi halott, de furcsa viselkedése (!) miatt főhősünk mégis magával cipeli a sziget belsejébe.
Nem szeretnék túlságosan elmerülni a film cselekményének felvázolásában, az már a mozi előzeteséből is kiderül, hogy feltételezésem a rendezőpárosról simán megállja a helyét. Merem ezt állítani már csak azért is, mert Az ember, aki mindent tudott nem az egyetlen őrület, ami kikerült Daniels kezei közül.
Minden, mindenhol, mindenkor
Teljesen mindegy, hogy a Minden, mindenhol, mindenkor (Everything Everywhere All at Once) elnyeri-e bármelyiket a 11 Oscar-jelölés közül, amire az Akadémia előterjesztette, én már nem leszek ugyanaz az ember, aki a film megnézése előtt voltam.
„Rájöttünk, ha készítünk egy filmet, és arra kérjük a közönséget, hogy szánja rá a drága idejét, az egyetlen felelősségteljes dolog, amit tehetünk, az, ha lenyűgözzük a nézőt, és örökre megváltoztatjuk az életét.” Ez a néhány sor részlet abból a levélből, amit a rendezőpáros a film megjelenésekor tett közzé.
Oké, egy kicsit talán túloztam, a Minden, mindenhol, mindenkor nem változtatta meg az életemet, de az tény, hogy olyat láttam, amit eddig még soha. Lehet szeretni és utálni is ezt a filmet, vagy elintézni egy vállrándítással, de, mindenképpen megéri ráfordítani – a már említett – drága időt. Mondjuk nem a sztori miatt.
Első szabály: ne b*szakodj az adóhatósággal
A Minden, mindenhol, mindenkor főszereplője Evelyn (Michelle Yeoh), egy középkorú, kínai bevándorló családanya, mosodatulajdonos. Lánya hazaállít a barátnőjével, Evelyn aggódik, idős, beteg, és főleg konzervatív apja, aki nemrég érkezett Amerikába, hogyan reagál majd a hírre, hogy az unoka leszbikus. Evelyn próbálja kézben tartani a családi vállalkozást, bajlódik a számlákkal, az adóhatóság már a nyakában liheg. Közben észre sem veszi, hogy férje, Waymond (Ke Huy Quan) a válóperes papírokat dugdossa az orra alá.
Kiderül azonban, hogy ez az Evelyn csupán egy a ki tudja hány Evelyn közül, ahogy az univerzum is, amelyben létezik, csupán egy a végeláthatatlan mennyiségű párhuzamos univerzumból. A multiverzum létét pedig egy „titokzatos gonosz”, Jobu Tupaki fenyegeti, s láss csodát, a mi Evelynünk az, akinek magára kell öltenie a hős szerepét.
Mondhatjuk, hogy a Minden, mindenhol, mindenkor részben egy szuperhős film. Ez főként abban nyilvánul meg, hogy az emberek képesek az univerzumok között „utazni”. Elég egy extrém váratlan cselekedet, és máris megnyílnak a kapuk a párhuzamos univerzumok felé. Evelyn így képes hozzáférni a multiverzum bármelyik Evelynének érzéseihez, emlékeihez, tudásához. Ennek köszönhetően bárki lehet, rajta múlik. A feladat, hogy megállítsa Jobu Tupakit.
Ennyi? Nagyjából igen. Hiszen az előbb mondtam, hogy ne várjunk túl sokat a sztoritól. Ha nem a Daniels készíti el ezt a filmet, valószínűleg már az első héten megbukik, és elássák valamelyik streaming platform egyik sötét, nyirkos sarkába.
Az, hogy ez nem így történt, a Daniels kreativitásának, merészségének és/vagy kaotikus, de mindenekelőtt feltételezett tudatmódosítószer-használatának köszönhető. Vagy csak volt egy nagyon rossz élményük az adóhivatallal, és ezzel a filmmel próbálták meg feldolgozni a traumát.
Agyérgörcs és szemfájdalom
„Minap óvatlanul kinyitottam a tévét. Azóta is kamillás vattával borogatom az agyam” – írja Petri György Elkezdek félni című versében. Tömören megfogalmazva valóban ilyen élmény megnézni a Minden, mindenhol, mindenkort.
A Daniels a már idézett levélben leírja azt is, hogy már 2016-ban, amikor elkezdtek dolgozni a filmen, érezték a „túl sok mindent”. Kétségtelen, hogy hiánytalanul bele is tettek tényleg MINDENT a filmbe, szóval a cím telitalálat. Azt már tisztáztuk, hogy nem a sztori miatt érdemes végignézni ezt a filmet. Akkor miért, merül fel a kérdés. Hát, minden másért.
A film, ahogy a címe is, három részre tagolódik, a keret klasszikus szuperhős filmeket idéz, ezeket ismerjük, na de ami a kettő között van. A néző már már tipródik, hogy történjen végre valami, és egy váratlan pillanatban elszabadul a pokol, és ránk zúdul az összes univerzum mindensége.
