Napunk

Lang Tamás: Esterházy János kérkedett antiszemitizmusával és óriási simulékonyságot mutatott az akkori szlovák kormány politikája felé

Lang Tamás. Fotó - Ibos Emese, Napunk
Lang Tamás. Fotó – Ibos Emese, Napunk

Fizess elő a Napunkra, és nemcsak ezt a cikket olvashatod végig, hanem további cikkeink ezreiből válogathatsz!

Lang Tamás A kettős kereszt árnyékában című legújabb kötete az 1938 és 1945 közötti Szlovákiában bevezetett zsidóellenes törvényekezést, a zsidóüldözést és a zsidókérdés kezelését tárja fel. A monográfia elemzi a törvények keletkezését, azok hatásait, illetve azt is, hogyan jutott domináns szerphez a szlovák belpolitikában a radikális szárny. Szlovákia hozta meg a legszigorúbb zsidóellenes törvényeket, összesen 270 paragrafussal korlátozta a zsidó lakosság mindennapi életét, megélhetését.

A könyv egyebek mellett kitér a más országokban kevésbé ismert kivételezések és mentesítések bonyolult rendszerére és foglalkozik a felszabadulást követő időszakkal, azzal, hogyan fogadta a többségi társadalom azt a kevés túlélőt, akik visszatértek a haláltáborokból.

Beszélgetésünkből kiderül, hogy:

  • miből fakadhatott az autonómia kikiáltását követő mérhetetlen zsidóellenesség az akkori Szlovákia területén, illetve kik vitték be a köztudatba a zsidó ellenségképet,
  • az akkori Szlovákia még a nürnbergi törvények szigorát is túlszárnyalta, nem átallotta volna bevezetni a zsidók megbotozását is,
  • hogyan vélekedik gróf Esterházy János, a Hlinka Szlovák Néppártja listáján mandátumot szerzett parlamenti képviselő szerepvállalásáról a zsidó törvények kapcsán,
  • az egyház képes volt-e feldolgozni és rendezni az 1938 és 1945 közötti időszakban szerepet vállalt papjainak hibáit, és hogyan viszonyul napjainkban a történtekhez.

Mennyi időt vett igénybe a kötet megírása?

A levéltári kutatás 3-4 évet vett igénybe, többek között a Nyitrai Állami Levéltár Érsekújvári Fiókjában, a Pozsonyi Állami Levéltárban, a Szlovák Nemzeti Levéltárban, a Budapest Fővárosi Levéltárban és a besztercebányai múzeum levéltárában folytattam kutatásokat. Őszintén szólva, kételkedtem benne, hogy össze lehet-e állítani ezt az anyagot. A koronavírus-járvány kitörésekor, 2020 márciusában kezdtem el rendezni az összegyűjtött adatokat, és 2022. május első napjaiban készült el a kézirat, melyet a Fórum Kisebbségkutató Intézet vett gondozásba.

Végzettségét tekintve ön nem történész, mikor kezdett komolyan foglalkozni a történelemmel, és mi vezérelte?

Valóban nincs bölcsészkari képesítésem, Prágában gépészmérnöki szakon diplomáztam, elvégeztem a pozsonyi Közgazdasági Egyetemet is, később megalapítottam az érsekújvári VUNAR Szerszámkutató Intézetet. Ennek részeként jött létre a pozsonyi Műszaki Egyetem Szerszámgép Tanszékének érsekújvári oktató központja, amely a város történetében elsőként nyújtott teljes értékű főiskolai, ebben az esetben gépészmérnöki oktatást. Párhuzamosan voltam a Pozsonyi Műszaki Egyetem vendégelőadója, ahol megvédtem doktori disszertációmat. Majd áttérve a történelemre, 12 évig voltam a budapesti Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem tanára, ahol docensi kinevezést nyertem.

A holokauszt témájával 2004-től foglalkozom, de gyermekkorom óta életem kitörölhetetlen része. Szüleim a holokausztban pusztultak el. Édesanyám Érsekújvárból származott, Budapestre ment férjhez 1940-ben, én 1942-ben születtem, édesapámat 1942 augusztusában behívták munkaszolgálatba, csatlakoztatták a 2. magyar hadsereghez a Don-kanyarban. 1943 februárjában szovjet fogságba esett, augusztusban meghalt.

A Kőbányán razziázó nyilasok édesanyámat, akit kényszermunkásként Budapest bombázott ipari területén romeltakarításon dolgozott, először az óbudai téglagyárba, onnan pedig gyalogmenetben Komáromba vitték, innen szállították a ravensbrücki koncentrációs táborba, Berlintől körülbelül 90 kilométerre északra. Én akkor a pesti járványkórházban voltam.

Minden koncentrációs tábort úgynevezett halálmenettel zártak le, édesanyámat Ravensbrückből Hamburg irányába hajtották társaival. Egy budapesti túlélőtől tudjuk, hogy 1945 márciusában még a táborban volt. Nem élte túl a halálmenetet, azt nem sikerült kikutatnom, hogy meddig tudott elmenni és hol végezte be. 1947-ben édesanyám Érsekújvárban élő bátyja vett magához.

Miért volt fontos az ön számára, hogy ezt a kötetet megírja?

2002-ben meglátogatott Strba Sándor helytörténettel foglalkozó nyugalmazott tanár, aki annak idején ígéretet tett az édesanyjának, hogy megírja az érsekújvári zsidóság történetét. Együtt fejeztük be Az érsekújvári zsidóság története című monográfiát. Azt követte a bővített szlovák nyelvű kiadás, a Holokauszt dél-Szlovákiában, az érsekújvári zsidóság történetének hátterén, majd következett a Megfosztva jogtól, tulajdontól, élettől.

Legújabb könyvem középpontjában az 1938–1945 közti Szlovákiában végrehajtott holokauszt áll, a zsidóellenes törvénykezés, a zsidóüldözés, annak összehasonlítása a párhuzamos magyarországi eseményekkel, boncolgatva mindkét országban a történteket, azok ideológiai hátterét, indítékait, a szereplőket, azok ténykedését, politikai és büntetőjogi felellőségét.

A mű megszületésének hátterében annak a felismerése áll, hogy mindkét ország olvasó közönsége kölcsönösen nagyon keveset tud az akkor szomszéd országban történtekről. Ha ugyanis egy szlovák történészt kérdez a szlovákiai holokausztról, akkor az automatikusan a Tiso-féle Szlovákiában történtekre összpontosít, ami egyébként nagyon alaposan fel van dolgozva. A két ország olvasóközönsége viszont kölcsönösen nagyon keveset tud a másik ország holokauszttörténetéről.

Szita Szabolcs professzorral, a budapesti Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékhely sokéves igazgatójával arra jutottunk, hogy célszerű lenne a szlovák, illetve a magyar olvasóközönség elé tárni, természetesen mindkettőnek az anyanyelvén, a másik országban történteket. Ezért döntöttünk úgy, hogy igyekszünk tenni annak érdekében, hogy két könyv szülessen meg: az egyik a magyarul olvasóknak fogja felkínálni a szlovákiai történéseket magyarul, a másik majd szlovák nyelven írja le a magyarországi eseményeket.

A Kettős kereszt árnyékában a zsidóellenes törvénykezés részleteit tárja fel, mely szigorban még a német törvényeket is túlszárnyalta, ön szerint miből fakadt a zsidóellenes hangulat Szlovákiában?

A zsidókkal való „különleges bánásmód” évszázados múltra tekint vissza, az 1938. utáni történésekre nem tekinthetünk újdonságként. A vallási antijudaizmus gyökerei – akkor még nem beszélhetünk antiszemitizmusról ‒ az ógörög antijudaizmusban vannak. Évszázadok alatt kialakult az a nézet, hogy a zsidók az ellenségeink, mert megölték Jézust, bár ez történelmileg nem igaz, Jézus halálra ítélése római politikai per volt.

A középkorban gazdasági okokból szorították ki a zsidókat a legkülönbözőbb foglalkozásokból, nem birtokolhattak földet, ingatlant. Egyedül a pénzüzletet hagyták meg nekik, mert az tiltott volt a keresztények számára. Nagyot ugorva az időben, mivel nem voltak röghöz kötöttek, sokkal nagyobb százalékban kapcsolódtak be a polgárosodásba, mint más csoportok. Ez vezetett a 19. és a 20. századi pogromokhoz.

Az első Csehszlovák Köztársaság az akkori, de a mai mércével is, az egyetlen demokratikus berendezkedésű ország volt Közép-Európában, nem adott lehetőséget arra, hogy kipécézzék a zsidóságot. Nem volt zsidóellenesség a politikában, sőt, az 1920-as népszámlálástól kezdve zsidó nemzetiségűnek vallhatták magukat a zsidók. Az antiszemita attitűd első megjelenése Ľudovít Štúrhoz, Jozef Miloslav Hurbanhoz, Michal Miloslav Hodžához és Svetozár Hurban-Vajanskýhoz kötődik, ők hozták be a gazdasági antiszemitizmust, amely szerintük a szlovák nemzeti öntudatosodás folyamatának része volt. Írásaikban is terjesztették, hogy a zsidóság az ellenségünk, mert rákényszeríti a jó és tisztalelkű szlovák népet az alkoholfogyasztásra, majd hamis váltókat írat alá velük és kirabolja őket.

Vagyis gazdasági szempontból minden rossznak a zsidóság a forrása. Ezt nagyon erősen bevitték a közbeszédbe, és bekerült a köztudatba is, de az első Csehszlovák Köztársaság idejében ezt nem lehetett életre kelteni. Amikor a Hlinka Szlovák Néppártja 1938. október 6-án kikiáltotta Zsolnán az autonómiát, ez a gondolatmenet szerves része volt és lett a párt gyakorlati politikájának. Akkor már nyíltan hangoztatták, hogy „a zsidóság az ellenségünk, kirabol, meglop, belőlünk él, és vissza kell vennünk azt, amit évszázadok alatt tőlünk ellopott”. A zsidóellenesség hátterében a vagyonszerzés, az ő szavajárásukkal a vagyon jogos visszavétele állt.

A zsidóellenes törvények hogyan segítették ezt a folyamatot?

Először meghatározták, ki a zsidó, utána korlátozták a zsidók megélhetési lehetőségeit, számukhoz képest arányon felül tevékenykedtek a közéletben mint orvosok, jegyzők, ügyvédek, tanítók és kereskedők. Először igyekeztek kiszorítani őket ezekről a területekről, szabályozták a számukat a különböző szakmákban. Ezt követte az első árjásítási törvény, hogy megszerezzék a vállalkozásaikat.

A kötetben úgy fogalmaz, Szlovákiában hozták meg a legszigorúbb zsidóellenes törvényeket, miben nyilvánult ez meg pontosan?

A szlovák zsidóellenes törvényeknél a nürnbergi faji törvénykezés volt a mérce. A nürnbergi törvénykezés személyi vonatkozásban meghatározta és elismerte és úgynevezett zsidókeveréket. Ha például valakinek a négy nagyszülője közül egy volt zsidó, az elsőfokú keveréknek számított, és rá nem vonatkoztak a zsidótörvények. Ellenben Szlovákiában mindenkire egységesen vonatkoztak.

Az 1941. szeptember 9-én elfogadott kormányrendelet, az úgynevezett Zsidó kódex 270 paragrafust tartalmazott, és Szlovákia kérkedett azzal, hogy ezek a nürnbergi törvényeknél is szigorúbbak. Külön fejezetet szenteltem a törvényeket és rendeleteket is felülmúló helyi kezdeményezéseknek és túlkapásoknak. Például Andrej Dudáš eperjesi főispán nem várta meg a központi törvények elfogadását, helyi utasításokat adott ki. Szlovákiában is egyedülálló volt, hogy a megyében lakó zsidó családoknak ott még a babakocsit is sárga megkülönböztető csillaggal kellett megjelölniük. De felmerült az is, hogy a megyében bevezetik az engedetlen zsidók megbotozását, de ennek a rendeletnek a sorsáról nem találtabb több információt.

A nagyszámú zsidóellenes törvény és rendelkezés, azok folyamatos szigorítása előjele volt már a kezdetektől annak, hogy a végső cél a zsidók likvidálása lehet?

Nem, mert amit végső megoldásként emlegetünk, arról még a németországi törvénykezések közepette sem volt szó, és nem volt része a gyakorlatnak. A végső megoldás kérdését a Berlin melletti Wannsee egyik villájában, egy konferencián vitatta meg a német kormány 15 magas rangú tisztviselője, 1942-ig nem volt szó a végső megoldásról.

1942-ig a német koncentrációs táborokba politikai foglyok, úgynevezett munkakerülők, homoszexuálisok kerültek, munkatáborokba cigányokat zártak és dolgoztattak. Az emberölést nem a zsidókkal kezdték, hiszen a német lelki és testi fogyatékosokat egy München melletti kastély tornyában kialakított gázkamrában gyilkolták le. A wannseei konferencián született meg a döntés a „végső megoldásról”, bár a német vezetés soha nem mondta meg, mit ért ez alatt. Erre vonatkozóan a ködösítő beszéd volt a jellemző, a szlovákiai zsidókat is „munkára” vitték.

A zsidók legyilkolását a német hadsereg egy erre a célra kialakított egységei, az úgynevezett Sonderkommandók a keleti fronton már 1941 júliusa után elkezdték. Összegyűjtötték a megtámadott terület zsidó lakosságát és agyonlőtték őket. 1,5 millió embert gyilkoltak le így. Szita Szabolcs Moszkvában a németektől zsákmányolt, évtizedekig zárolt dokumentumokat tanulmányozva talált arra vonatkozó információkat, hogy az SS katonák számára pszichikailag milyen megterhelőek voltak ezek a gyilkosságok.

Ezért átálltak a teherautós gyilkosságokra, a kipufogógázt vezették be a teherautó rakterébe, amelyben a kijelölt tömegsírokhoz szállították a zsidókat. Mire a „szállítmány” odaért, a „rakomány” halott volt. Az Auschwitz I-ben elvégzett próbagázosítást követően további négy gázkamrát és krematóriumot építettek az Auschwitz II – Birkenau táborban. Amikor 1942 márciusában elkezdődött zsidók deportálása Szlovákiából, ezek még nem működtek, ezért is volt nagyobb túlélési esélyük az első transzportokkal deportáltaknak.

Szlovákia volt az egyetlen ország, mely önként adta át a németeknek a zsidó lakosságot. Sőt, a zsidók maguk fizették meg a legyilkolásukat is.

Németországban nagy volt a munkaerőhiány, a férfi lakosság mozgósítva volt. A hadifoglyokat és a megszállt területekről elhurcolt lakosságot robotoltatták. A Birodalom 20 ezer erős, fiatal munkaerőt kért Szlovákiától. Vojtech Tuka miniszterelnök felajánlotta a németeknek a zsidókat. A kormány és a parlament tudta nélkül egyedül kötött megállapodást a németekkel, csak később közölte az államtanács és a kormány tagjaival a megállapodás részleteit.

Igen, az elszállítási költséget és a személyenkénti 500 márka úgynevezett „letelepedési díjat” arról a számláról vették le, melyre az elárverezett zsidó vagyonból származó pénzeket utalták. Szlovákia tiltakozott, mert a németek Horvátországtól csak 30 márkát kértek, de végül kifizették az 500 márkát, illetve csak egy részét, mert a pénzt letétbe helyezték a németek által rendelt áru fejében.

Ez ellen senki nem tiltakozott?

Nem. Senkinek nem volt kifogása. Sokan például azzal veszik védelmükbe Jozef Tisót, hogy nem írta alá a Zsidó kódexet, de a felelőssége vitathatatlan, hiszen a holicsi aratóünnepségen mondott beszédében teljes mértékben védelmébe vette a kormány zsidóellenes politikáját, ezt keresztényinek és jogosnak nevezte. Visszatérve a Zsidó kódex aláírására, a köztársasági elnök csak törvényeket ír és írt alá, kormányrendeletet nem. Alkotmányjogi szempontból tehát nem is kellett aláírnia a kódexet, mert a parlament hozott egy úgynevezett meghatalmazási törvényt, amellyel meghatalmazta a kormányt, hogy rendeletekkel kormányozzon ezen a téren.

Esterházy János szerepvállalásáról hogyan vélekedik?

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Érsekújvár

Zsidóság

Interjúk és podcastok

Jelenleg a legolvasottabbak