A nemzetárulózás lehet a szlovákiai magyar politika régi-új esszenciája

Amikor 2016 őszén létrejött az úgynevezett „magyar–magyar találkozó” Dunaszerdahelyen, Menyhárt József, az MKP akkori elnöke szokatlanul kemény volt a sajátjaival. Nem sokkal korábban választották meg a parlamenti küszöböt átugrani képtelen párt elnökévé, és Menyhárt első lépései egyértelműen arról szóltak, hogy változtasson a kommunikáción.

A Čajak utcai székházból a választások éjszakáján az előző pártvezetés ki akart tiltani egy újságírót, Menyhárték viszont úgynevezett „újságíróetetésbe” kezdtek: szélesre tárult a székház ajtaja, sajtóreggeliket szerveztek, és nemcsak beleegyeztek háttérbeszélgetésekbe a független sajtóval, hanem szinte keresték is a lehetőségeket.

Nagy kontraszt volt az is, hogy látványosan visszafogták a kommunikáció hangnemét – pedig mindenki azt várta, hogy éleslövészet lesz, hiszen a nagy ellenfél, a Híd összeállt a magyarfaló Smerrel és az SNS-szel. A párt belül forrongott, de Menyhárték hűtötték a kedélyeket, és miközben mindenki az eget kémlelte, mibe csapódik bele a Híd feliratú, Bugár Béla vezette kamikaze-repülőgép, az MKP csak úgy tessék-lássék lövöldözött.

Sőt, tárgyalásokat kezdeményeztek a Híddal – persze névleg minden szlovákiai magyar vezetővel, de mindenki tudta, hogy itt arra megy ki a játék, közeledni tud-e hét év után szlovákiai magyar politika két szárnya a dunaszerdahelyi, nagy dérrel-dúrral beharangozott találkozón.

Látványos gesztusra is futotta: a találkozót az a Király Zsolt vezette volna, aki akkoriban tanácsadóként dolgozott a pártban, miközben újságíróként tetszelgett, és nem vett vissza az árulózásból – de az utolsó pillanatban lecserélték őt Kocur Lászlóra, az Új Szó újságírójából lett MKP-pártigazgatóra.

S mikor Menyhárt József a magyar–magyar találkozón kijelentette, aki árulózni akar, menjen inkább haza, sokan nyelték vissza az epét, és inkább csendben maradtak.

Ez a kijelentés arra nem volt jó, hogy valós együttműködést szüljön a Híd és az MKP között, hiszen pár hónappal később már jóval kevésbé volt barátságos a hangulat. A Híd nagyon sokat kért a megyei együttműködésért cserébe, az MKP azonban sokkal kevesebbet kínált. Aztán jött a Kuciak-gyilkosság, Bugár harmadik mondata, a többi pedig már történelem.

Lehetőség után kényszer

Mégis, ez a rövid időszak volt az, csaknem hét évvel ezelőtt, 2016 és 2017 fordulóján, amikor megnyugodott egy kicsit a közbeszéd, elfogadta az őt övező politikai valóságot, és valós igény mutatkozott arra, hogy végre nem szlogenek, hanem ügyek mentén kezdődjön el valami. Igazi, nagy kihagyott politikai ziccer volt ez a rövid fegyvernyugvás a magyar pártok számára – amit nem érdemes sem túlértékelni, sem alábecsülni, egyszerűen érdekes elgondolkodni a „mi lett volna, ha” forgatókönyveken.

Már csak azért is, mert ez a pillanat a következő hat és fél évben nem tért vissza – annak dacára sem, hogy létrejött a Szövetség, és az elődpártok már csak névleges platformformában léteznek – közben valójában nagyon is. A különbség a két időszak között egyszerű: míg 2016-ban volt mozgástér a pártok körül, és a közeledés választás kérdése volt, addig a 2020-as választások már húsba vágó, valódi kényszerhelyzetet teremtettek.

Össze kellett állni, és áldozatokat kellett hozni, nem csupa szívjóságból, hanem azért, mert a választások megmutatták a pártok számára, hogy mi a plafonjuk. Mindenkinek az volt a célja, hogy a lehető legtöbbet sajtolja ki az egyezségből – és emellett arra, hogy megtalálják a Szövetség igazi esszenciáját, már nem maradt energia, sem idő.

Ez azzal is járt, hogy a pártok nem tudták megtalálni a közös nevezőt, és a nyomakodás a saját kis korlátaik között folytatódott tovább. Méghozzá jóval intenzívebben, mint korábban, mert hiába alkottak egy formációt, hiába voltak lefektetett szabályok, igazán senki sem volt elégedett. Nem volt egy olyan hang a párton belül, amely megálljt parancsolt volna a politikai harcnak, a feszültség pedig továbbra is növekszik.

Aztán pedig jött Gyimesi György

A kelet-szlovákiai politikust az országban szinte senki sem ismerte – csak az édesapját, és annak rossz emlékű politikai kalandjait, melyeket később maga Gyimesi is tévedésnek nevezett. Ifjabb Gyimesi szinte teljesen véletlenül került a politikába, maga sem nagyon számított arra, hogy mandátumhoz jut – de ha már ott volt, megragadta a lehetőséget.

Gyimesi először nem igazán találta a helyét a nagypolitikában, de gyorsan alkalmazkodott, és megtalálta azt a piacot, ahol érvényesülni tud. A nyakába szakadt a politikai agenda, amelyet más nem vállalt el: hiszen Grendel Gábor nem foglalkozik nemzetiségi politikával, a másik „magyar véletlen” a parlamentben, Cseh Péter pedig egyszerűen nem tudta felvenni a fonalat.

Gyimesi azonban tiszta lappal indult, és ráérzett a dolog ízére – arra, hogy ez az egész kisebbségi-etnikai politizálás-izé nem is olyan nagy dolog. Csak meg kell érteni a helyzet nüanszait, megfelelő kapcsolatokat kell kiépíteni megfelelő helyeken, és felmérni azokat a témákat, amelyekből a lehető legnagyobb politikai tőkét lehet kovácsolni minél kevesebb idő alatt.

Na, és médiát is kell találni. Gyimesinek pedig ez nem volt nehéz. A szlovák sajtó gyorsan rákapott, hiszen jól beszélt szlovákul, szerette a kamera, és a szlovákiai magyar valóságot nem ismerő szerkesztőknek nem kellett vesződnie azzal, hogy magyar ügyekben nehéz munkával megszólalókat keressenek. Hiszen Gyimesit mindig elő lehetett kapni a mellényzsebből.

A magyar sajtóval már nehezebb dolga volt. Alig több, mint egy hónappal a választások előtt azt nyilatkozta a Ma7-nek, hogy a felvidéki magyaroknak nincs szüksége a magyar állampolgárságra, mert nem kötődnek annyira az anyaországhoz, mint az erdélyi magyarok. Ezzel majdnem keresztbe tett önmagának, de a kijelentés érdekes módon nem ütötte át az ingerküszöböt annyira, hogy teljesen leírja Gyimesit. De megértette, hogy minél gyorsabban meg kell találnia azt a közeget, amely irányba állítja.

Így lett Gyimesi az MKP-ból leépített Király Zsolt portáljának, a Körképnek a kedvence. A politikus gyorsan magyarította a nevét, és elkezdett koncepció mentén felépíteni egy saját politikai perszónát. Érdekes módon pont olyat, mely betűre azt a vonalat viszi, amelyet a politikai tanácsadóként is dolgozó Király cikkeiben megfogalmaz. S ezzel az új politikusi perszónával megnyíltak előtte a lehetőségek, nemcsak itthon, hanem Budapest felé is.

Gyimesi az egyik pillanatban még azt mondja a parlamentben, hogy nem jár templomba, és nem tud imádkozni – a másikban II. Rákóczi Ferenc fohászát idézi, és templomi padsorban pózol. Az egyik pillanatban még nem kell állampolgárság, a másikban pedig az a legfontosabb politikai téma. A fordulat 180 fokos volt, és Gyimesi hatalmas lendülettel kezdett bele a harmadik utas, konzervatív politikus imidzsének kiépítésébe.

Térfoglalás

Ennek az imidzsnek az is része volt, hogy politikai ellenfeleket találjon magának, akiken keresztül meg tudja határozni önmagát. Így lett Gyimesi konzervatív – s ez a konzervativizmus elsősorban abban nyilvánult meg, hogy támadni kezdett mindent és mindenkit, akit liberálisnak gondolt. És ha az ellenfelére nem tudta ráfogni, hogy liberális, akkor azt mondta róla, hogy nem igazi konzervatív.

S helyet követelt magának a magyar politikai térfélen is – s itt is meg kellett határozni, ki az ellenfél. Ezen a ponton pedig Gyimesi