Államalapító és nagybácsi. Milan Rastislav Štefánik gyerekszemmel

A szerző történész, a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi
Intézetének és az NKE Közép-Európa Kutatóintézetének kutatója

Milan Rastislav Štefánikot (1880–1919), aki első világháború alatti szervezőmunkájával, diplomáciai és katonai tevékenységével nagymértékben hozzájárult Csehszlovákia létrehozásához, napjainkban a legnagyobb szlovákok közt tartják számon. Az utókor emlékezetében ezért – egyébként teljesen érthető módon – szinte kizárólag közéleti szerepein, politikai és katonai tevékenységén keresztül jelenik meg. Még köztéri szobrainak jelentős része is politikusként, sőt, elsősorban tábornoki egyenruhában ábrázolja.

De érdemes benézni az uniformis mögé, és megismerni a hús-vér embert is. Például, hogy milyen volt életében Štefánik, hogy látták őt a kortársak, amikor épp nem közéleti szerepein keresztül értelmezték? Hogyan látták őt például a gyerekek, akiket többnyire még nem a közéleti vagy politikai szempontok foglalkoztattak?

Az államalapító és az új generáció

Persze ez utóbbira is volt példa. Az 1919-ben, 39 évesen repülőgépbalesetben elhunyt férfi kultuszának kiépítése Csehszlovákiában ugyanis szinte a halála pillanatában megkezdődött, az állami kultuszból pedig természetesen nem maradhattak ki az iskolák sem.

Például 1928. május elején, néhány héttel a halála előtt Albertina Jurenka, Milan Rastislav Štefánik édesanyja Csehszlovákia északkeleti sarkából, Medzilaborcról a helyi általános iskola harmadik osztályos diákjaitól kapott levelet. A harminchárom kisdiák háláját és együttérzését fejezte ki Jurenkának fia, Milan Rastislav Štefánik kilenc évvel korábbi, tragikus halála kapcsán.

Nagyon is szimbolikus, hogy épp a harmadik osztályosok írtak (vagy: a harmadik osztályosokkal írattak) levelet – hiszen a kilencéves, épp Milan Rastislav Štefánik halálának az évében, 1919-ben született gyerekek voltak annak a generációnak a legelső képviselői, amely immár az általa is alapított új államban, Csehszlovákiában született. A kisdiákok köszönetet mondtak Jurenkának „a szabadság felbecsülhetetlen ajándékáért”, amelyet az ő véréből származó fia, „a szlovák nemzet atyja és felszabadítója” harcolt ki a nemzetük számára, és kifejezték „gyermeki szíveinknek hűségét, amelyek saját iskolánkban tanulták meg szeretni nemzetünk kiemelkedő nagyságait”.

Szerencsére azonban nem csak ilyen, alighanem a tanítók által szorgalmazott gyermeki levelek maradtak fenn Štefánik hagyatékában. Magának Milan Rastislav Štefániknak ugyan tudtunkkal nem született gyermeke, viszont több, felnőttkort megért testvérének igen, így számos unokaöccs és unokahúg szemén keresztül láthatjuk őt „Milan bácsiként”.

A bájos, olykor megmosolyogtató levelek azonban nem csak önmagukban érdekesek, de bepillantást engednek egy öntudatos szlovák család hétköznapjaiba is az első világháború előtti Magyarországon.

Magyarosodás egy „pánszláv” családban

Jól ismert, sokszor idézett az a történet, amely szerint a košariskói evangélikus lelkész, Pavel Štefánik, Milan Rastislav Štefánik édesapja azzal bocsájtotta útjukra távoli, magyar vagy német iskolavárosokba tanulni induló fiait, hogy a lelkükre kötötte, őrizzék meg szlovák identitásukat: „Tudjátok, ki az apátok, és kik vagytok ti. Legyetek szívetekben mindig jó szlovákok, és ne hozzatok szégyent anyanyelvetekre […] akiről megtudom, hogy szégyent hozott ránk, az többé ne térjen haza, mert lelövöm, mint egy kutyát!”

Az bizonyos, hogy ehhez az ijesztő, kegyetlen történetben ábrázolt apaszerephez képest Pavel Štefánik sokkal intelligensebb, érzékenyebb apa volt, viszont az is biztos, hogy az 1848-as szlovák mártír, Viliam Šulek unokaöccseként és az 1848-as szlovák katonaságot vezető Jozef Miloslav Hurban pártfogoltjaként felnövő férfi számára fontos volt fiai szlováksága.

Egy 1899-ben írt levélben például alig leplezett büszkeséggel arról ír, hogy egyik fiát pánszlávizmus vádjával majdnem kirúgták a magyar gimnáziumból, és megnyugodva állapítja meg: „Istennek hála, e tekintetben mindegyik fiammal teljesen elégedett vagyok.”

Csakhogy Pavel Štefánik 1890-es, 1900-as években született unokái generációjában már ennél bonyolultabb volt a helyzet. Az evangélikus lelkész fiai közül ugyanis többeknek ugyan egyáltalán nem, vagy csak jóval később született gyermeke, lányai közül azonban hárman is családot alapítottak ebben az időben.

Milan Rastislav Štefánik egyik nővére, Oľga Ľudovíta Štefániková egy szepesi német tanítóhoz, Eugen Hajtšhoz ment hozzá, akit egyébként az após, Pavel Štefánik is kedvelt (ugyanis mindketten szenvedélyes vadászok voltak – így is ismerkedtek meg). Milan Rastislav Štefánik maga is nagyon kedvelte a családot. Legidősebb, sokat betegeskedő lányuk, Ilonka azonban már magyarul írt neki 1905-ben.

Ekkoriban épp a cirkvenicai László gyermekotthonban élt a kislány, ahol feltehetően szembaját kezelték. Onnan küldött nagybátyjának képeslapot és érdeklődött, hogy „Hogy érzi magát ott Parisba”? Amikor azonban „Milán bácsi” szlovákul válaszolt, kénytelen volt megkérni őt a szüleitől távol élő, így szlovák anyanyelvű édesanyját is nélkülöző Ilonka: „Kérlek szépen írjál magyarul, mert én bizony ugy egészen jól tótul nem tudok, és így bizony a kártyádon egy pár szót nem értettem meg.”

Štefánik másik nővére, Elena Antónia Štefániková ellenben az ismert és elkötelezett szlovák bankár, Emil Izák felesége lett. Legidősebb lányuk, a 13 éves Zorka (az iskolai anyakönyvekben: Izák Zoriszlava) pedig szintén szüleitől távol, az evangélikus egyház modori leánynevelő intézetéből kereste fel nagybátyját 1913-ban, de ő szlovák nyelvű levéllel.

A lány, alig tíz évvel az után, hogy a Wright fivérek először a levegőbe emelkedtek repülőgépükkel, már nem csak arról érdeklődött, hogy nagybátyja hogy érzi magát Párizsban, de arról is: „Mit csinálsz mostanában – repülsz azzal a repülő szerkezettel?”

Štefánik érdeklődése a repülés iránt tehát már ekkoriban is ismert volt, még a család legfiatalabb tagjai előtt is. Az érzelmes, szinte rajongó levél végén pedig úgy köszön el: „Drága Milanko bácsi, írj nekem, amikor megkapod a levelem, nagyon fogok örülni neki. De az már biztos, hogy nagyon fogom várni. Kezeidet sok-sok ezerszer csókolja unokahúgod, Zorka.”

Egy szlovák evangélikus lelkész magyar katolikus unokái

A legérdekesebbek azonban a legidősebb nővére, Ľudmila Albertina első házasságából származó fiának, Keönczeöll Lajosnak a levelei. Ő 1905-ben, 12 éves kora körül szintén magyarul kereste fel Štefánikot. A jó magyarsággal, de sok helyesírási hibával írt levélben egyszerűen Milánnak szólítja nagybátyját, és közvetlen hangnemben érdeklődik tőle: „Hogy érzed magad Parisban egészséges vagy e? én nekem semmi bajom.”

A második levélben már magázza és Milán helyett „Milán bácsinak” szólítja, de unokatestvérei rajongó leveleivel szemben hozzáteszi azt is, hogy a kérése ellenére nem írogat nagybátyjának minden héten, mert nincs rá ideje… Štefániknak azonban feltehetően nem csak a kissé pimasz levél tartalmával lehetett gondja, ugyanis alighanem felszólította unokaöccsét is, hogy szlovákul írjon neki. A következő levél ezért már így hangzik: „Moi drahi Milanko! Jak szi prisél do Parisu? jak sza tam más? Já szom zdravi” [Drága Milankóm! Hogyan mentél Párizsba? Hogy érzed ott magad? Én egészséges vagyok”]

Látható, Lajos magabiztos szlováktudással, jóval kevesebb távolságtartással, viszont nem a szlovák helyesírás szabályai szerint, hanem kiejtés alapján, magyar helyesírással válaszolt. Nem tudni, hogy Lajos korán elhunyt édesapja milyen szellemben nevelte a gyermekeit (több jel utal rá, hogy már ő is katolikus volt), az viszont biztos, hogy anyja második férjével, Zmertych Imrével kötött házassága során a család fokozatosan magyar nyelvűvé és katolikussá vált.

Milan Rastislav Štefánik noszogatása sem tudta azonban felülírni a nevelőapa hatását. Lajos 1913-ban, immár felnőtt fiatalemberként ír újra nagybátyjának Miaváról. A levelet ugyan szlovákul, Lajkoként írja alá, de ismét magyarul, hibátlan, letisztult stílusban ír Štefániknak.

Azt is érdemes megjegyezni, hogy a Milan Rastislav Štefániknak terjengős, és többnyire állandó adósságai miatt pénzt kérő leveleket írogató sógor, Zmertych Imre nem csak evangélikus vallású nevelt fiát küldte katolikus iskolába, ahol anyanyelvén helyesen írni sem tanulhatott meg, de a fiú 1906-ban elhunyt nővérét, Ilonkát is katolikus szertartás szerint temették el, magyar gyászjelentéssel elbúcsúzva tőle.

Lajos említett 1913-as leveléből tudjuk, hogy akkoriban Budára költözött a család – ők már az államfordulatot követően sem tértek vissza az anya szülőföldjére.

Egy világutazó bélyegei

Keönczeöll Lajos leveleinek formai jegyein túl érdekes azonban a tartalmuk is: a kisfiú leveleiben másról sem beszél ugyanis, mint hogy szeretné, ha nagybátyja bélyegeket küldene neki: „Egy kérésem csak van, még pedig az, hogy én bélyegeket gyűjtök és azért szeretném ha levelet és kártyát küldenél és hozzá egy pár francia vagy kűlföldi bélyegeket.” Szlovák levelei épp így hangzanak: „marki zbieram proszimta abi szmi poszlal, ti marki kere szmi povedal.” [bélyegeket gyűjtök kérlekszépen hogy küldd nekem a bélyegeket amikről beszéltél].

Egyébként nem csak unokaöccse fordult ebben a témában a régóta Franciaországban élő nagybácsihoz, de egyik legközelebbi magyarországi barátja, a későbbi miniszter, Vavro Šrobár is, amikor egy csillagvizsgáló kapcsán épp Tahitin járt Štefánik, elküldte saját levelében kisfiának az írását: „Apuska azt mondta, hogy Ön Tahiti szigetére megy, hogy egy új üstököst figyeljen meg. Én, doktor úr, a világ minden tájáról gyűjtök postai bélyegeket: arra kérem, hogy tegyen félre nekem Tahiti szigetéről és más szigetekről és Ausztráliából származó bélyegeket.” A két fiú Štefánikban tehát elsősorban a világutazót látta, s így is fordultak hozzá.

Magyarosodás egy patriarchális világban

Jól látható, hogy – más-más módon, de – minden rokongyereket csodálattal töltött el a világutazó nagybácsi nimbusza. Persze míg a lányok szinte rajongva fordultak hozzá, a fiúk sokkal praktikusabb módon kapcsolódtak a világjáró kalandorhoz.

De talán ennél érdekesebb, hogy a levelekből kiolvasható, hogy az 1900-as évekre még a leginkább elkötelezett szlovák családokban is megindul az elmagyarosodás. Igaz, Milan Rastislav Štefánik és bátyjai öntudatos szlovákok maradtak, azonban a patriarchális társadalom sajátosságai miatt a lánytestvérek családjaiban ez már csak akkor volt opció, ha egyébként elkötelezett szlovákok vették őket feleségül.

Láthattuk, hogy még a német családfő, Eugen Hajtš családjában sem volt magától értetődő a szlovák nyelvtudás, míg az özvegyen maradt Ľudmilának és szlovák anyanyelvű gyermekeinek alighanem választásuk sem volt, amikor a katolikus magyar, Zmertych Imre megkérte a nő kezét.