Pár hónap alatt szétkapkodták az újvári bombázásokról szóló könyvet. „Mintha egy másik világba csöppentem volna” – mondja a szerző

Simon Attila történész nemrég egy interjúban arról beszélt, hogy a történelemoktatás nem elsősorban arra való, hogy a gyerekekbe nemzeti öntudatot csepegtessen, hogy általa jó magyart vagy jó szlovákot neveljünk belőlük.

Másfajta célt kell kitűzni: hogy a fiatalok megtanuljanak a múltról szerzett ismeretekből kiindulva jobb, racionálisabb döntéseket hozni a jelenben, a történelmi tragédiákból okulva pedig tudatosítsák, mennyire fontos a kölcsönös tolerancia. Úgy véli továbbá, hogy nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a tanulókhoz közel álló történetekre, így például a családjuk vagy a szűkebb pátriájuk múltjának megismerésére.

Marek Hudec újságíró legújabb, Uzol („csomó”, „csomópont”) című könyve minden fenti kritériumnak megfelel. Olyan, ésszel alig felfogható emberi tragédiákat mutat be, amelyek a közvetlen környezetünkben, Dél-Szlovákia egyik legnagyobb városában, Érsekújvárban történtek a második világháború végén. És amelyek kísértetiesen hasonlítanak azokra a szörnyűségekre, amelyeket most szenvednek el ugyancsak ártatlan civilek mindössze néhány száz kilométerre tőlünk.

A műfajilag sokszínű non-fiction alkotásból megtudhatjuk, milyen lehetett a ferences kolostor alatti katakombákban rejtőzködve érezni a halál leheletét a legpusztítóbb bombatámadások idején, de azt is, fel lehet-e dolgozni egy ilyen katasztrófát, és hogy milyen hatással van egy ekkora trauma a túlélők mentális egészségére.

Részletesen megismerhetjük a különféle teóriákat, amelyek azzal a máig nyugtalanító kérdéssel foglalkoznak, miért volt szükség pár héttel a háború vége előtt még egy utolsó, több száz vagy akár több ezer civil lakos életét követelő, és a város központját is elpusztító bombatámadásra. Az is kiderül, miben különbözött Érsekújvár katasztrófája Drezda porig rombolásától.

A szerzővel motivációkról, inspirációkról, a kollektív emlékezet furcsaságáról, elhallgatott traumákról és ennek a háborús időkben kiadott háborús könyvnek a fogadtatásáról is beszélgettünk.

---

Csak a nagyanyád háborús élményeit megörökítő írás miatt döntöttél úgy, hogy könyvet írsz az érsekújvári bombázásokról, vagy közrejátszott ebben a kíváncsiság is, az az ambíció, hogy részletesen feltárd ezt a kevésbé ismert történelmi epizódot?

A családommal szembeni adósságtörlesztés volt talán az, ami erősebben motivált. A nagyanyám életében a bombázások gyerekkori élménye nagyon meghatározó lehetett, ha azt olyan módon osztotta meg velünk, ahogy a könyvben leírom.

Már akkor is foglalkoztatott ez a téma, amikor a Sme napilapnál dolgoztam, szerettem volna írni is erről egy hosszabb cikket valamelyik hétvégi kiadásba, de végül nem jött össze. Később, amikor eljöttem az újságtól, Érsekújvárban töltöttem néhány hetet, ekkor kezdett el ismét foglalkoztatni nagyanyám írása, és ekkor találkoztam František Daniellel is a Za troma mostami („Háromhidak” után) polgári társulástól.

Órákig beszélgettünk, és ahogy egyre többet tudtam meg arról, mi történt a várossal a háború alatt, annál inkább erősödött az érdeklődésem a téma iránt.

Kezdetben úgy éreztem, hogy túl nagy fába vágom a fejszémet. Újságíróként addig a kultúráért feleltem, és bár korábban már írtam egy könyvet, az inkább szépirodalmi jellegű fantasy volt.

Ahogy aztán elmélyültem a témában, szembesültem azzal, hogy milyen sok a megválaszolatlan kérdés az érsekújvári bombázásokkal kapcsolatban, és hány különféle teória létezik.

Egyre kíváncsibbá váltam, és egyre nagyobb lendülettel kutattam tovább, szerettem volna többet megtudni. A témajavaslattal végül a tényfeltáró irodalomra szakosodott Absynt Kiadóhoz fordultam, amelytől pozitív választ kaptam, így végül elkészülhetett a könyv.

Máshogy írtad volna meg a könyvet 2022. február 24. után, vagyis az ukrajnai háború árnyékában?

Jó kérdés. A kéziratot nem sokkal az orosz invázió kezdete előtt zártuk le. Utána sokat gondolkodtunk, hogy szerencsés lenne-e pont most kiadni a könyvet, amikor a napi sajtó folyamatosan a háborúról, a háború szörnyűségeiről tudósít. Úgy gondoltuk, hogy az embereket már fárasztaná ez a téma könyvben is.

Eredetileg azt terveztük, hogy március 14-én, a harmadik érsekújvári bombázás évfordulóján fog megjelenni, de amikor láttuk a felvételeket a mariupoli szülészeti klinikát ért bombatámadásról, végül úgy döntöttünk, hogy nem éppen ez a legmegfelelőbb időpont, ezért inkább elhalasztottuk a kiadást.

Az évforduló napján a kiadó egy részletet mégis közzétett a könyvből, ami eléggé olvasott lett, és sokan meg is osztották. Vagyis megelégedve nyugtázhattuk, hogy a könyv iránt lesz érdeklődés.

A másik oldalon viszont aggódtunk is, mivel a bejegyzést oroszbarát oldalak is megosztották azzal, hogy tessék, míg az oroszok megmentették, addig az amerikaiak bombázták Szlovákiát. Erre reagálva közzétettünk egy kiegészítő állásfoglalást, és felhívtuk a figyelmet a történelmi összefüggésekre, főleg arra, hogy az amerikaiak és a szovjetek 1944/45-ben szövetségesek voltak, és míg az előbbiek többek között Érsekújvárt, az utóbbiak Kelet-Szlovákiát bombázták.

A könyvben szerepel egy olyan elmélet is, hogy éppen az oroszok „rendelték meg” az amerikaiaktól Érsekújvár bombázását.

Igen, ez egy szemtanú vallomásán alapszik, aki azt állította, hogy a harmadik bombázás előtti napon látott egy orosz felderítő gépet a város felett. Más bizonyíték erre az elméletre egyelőre nincs, pedig az említett polgári társulástól ez ügyben orosz levéltárakat is felkerestek, de tudomásom szerint nem találtak semmit.

De hogy az előző kérdésre is válaszoljak, nem gondolom, hogy az ukrajnai háború miatt máshogy írtam volna meg a könyvet. Úgy vélem, a visszaemlékezők történetei magukért beszélnek. Nem akartam volna erőltetett párhuzamokat vonni az aktuális történésekkel, és azt sem, hogy valamiféle agitációs felhangja legyen a könyvnek.

Milyen szerzők, művek inspiráltak?

Az elején főleg Szvetlana Alekszijevics dokumetumregényei, és ezek „punk” stílusa. Ő a visszaemlékezéseket igazából nem rendezi egy egységes történeti keretbe, inkább mintha véletlenszerűen követnék egymást.

Hasonló stílusban íródott a kézirat első változata, a visszaemlékezések egyes szám első személyben maradtak, és nem is igazán kötődtek egymáshoz. Később, ahogy egyre több anyagot gyűjtöttem össze, a szerkesztőkkel beszélgetni kezdtünk arról, hogy talán mégis szükség lenne egy klasszikus, kronológiára épülő elbeszélésstruktúrára.

Ebben a szakaszban leginkább Elisabeth Asbrink svéd újságíró És a Bécsi-erdőben még most is állnak a fák című non-fiction műve inspirált, amely szintén második világháborús témát dolgoz fel.

Az Uzol műfaji szempontból meglehetősen sokrétű, egymást váltják a szépirodalomhoz közelebb álló visszaemlékezések, elbeszélések, sőt misztikus történetek és a kort bemutató ismeretterjesztő írások akár egy fejezeten belül is, emellett esszék, tényfeltáró cikkek is helyet kaptak a könyvben. Ez tudatos koncepció eredménye?

A koncepció az volt, hogy időrendben elmeséljem egy város történetét részben a lakói egyéni sorsán, egyéni történetein keresztül, de ha valamit meg kell magyarázni, vagy ki kell egészíteni az elbeszélteket, akkor szerzőként kvázi belépek az elbeszélésbe. Az Absynt által kiadott non-fiction könyvek többségére egyébként jellemző, hogy egy művön belül váltakoznak az esszék, riportok és az elbeszélésszerű történetmesélés.

Tavaly ősszel leplezték le a bombázások áldozatainak emlékművét az érsekújvári vasútállomás előtt, vagyis csaknem 80 évvel a háború befejezése után. Mit gondolsz, miért tartott ilyen sokáig, hogy az újváriak ilyen módon is megemlékezzenek erről az eseményről, amely pedig alapjaiban változtatta meg a város életét, arculatát?

Ez talán a kollektív emlékezettel függ össze, azzal, hogy miről és miért akar megemlékezni egy adott közösség például a köztereken. Konkrétan a szóban forgó emlékmű is nagyon sokáig készült, először nagyjából tíz éve hallottam, hogy terveznek ilyesmit. Hogy végül sikerült felállítani, az a már említett Za troma mostami polgári társulás érdeme. Információim szerint a város nem, vagy csak minimális mértékben járult hozzá anyagilag, ezért is tartott ilyen sokáig a megvalósítás.

Különösen a bombázások egyik túlélője, Juhász János tett sokat azért, hogy megvalósulhasson ez a projekt, az ő visszaemlékezése egyébként a könyvben is szerepel. Nagyon kitartóan és hosszan küzdött az emlékműért, de sajnos a leleplezését már nem érhette meg, röviddel a könyvem megjelenése után halt meg.