Az Ukrajnáért harcoló katonáknak gyűjt adományokat egy magyarországi civil csoport, bevonnák a határon túli magyarokat is

Egy magyarországi civil csoport ősszel felvette a kapcsolatot az Ukrajnában harcoló egyik kárpátaljai zászlóalj magyar származású ikonikus tagjával, Fegyir Sándorral, azaz Sándor Ferenccel, hogy megkérdezzék tőle, hogyan tudnának segíteni nekik.

A csoport egyik tagja, Trautmann Balázs katonai újságíró nyitott egy bankszámlát, ahová az adományokat lehet utalni, és a meglepetésükre sokkal nagyobb segítőkészséget tapasztaltak, mint amire számítottak.

Az első csomag három darab speciális töltőt tartalmazott, azóta összesen három csomagot küldtek ki a legkülönfélébb ruházati felszerelésekkel és eszközökkel – kizárólag olyan dolgokat, amiket a katonák kértek.

A nemzeti összetartozás csak az egyik mozgatórugója annak, hogy segíteni akarnak, a csoport biztonságpolitikai, katonai és rendvédelmi szakemberekből áll, és tárgyilagosan szemlélik a konfliktust. „Digitálisan beleköptünk a tenyerükbe és elkezdtünk csinálni valamit” – mondja Trautmann Balázs. A vele készült interjúnkban arról olvashatnak,

• hogyan jutottak el addig, hogy a beszélgetésen túllépve elindítsák a gyűjtést,
• milyen szerepet játszott ebben egy az 1956-os forradalomra utaló lyukas zászló,
• mi mindent küldtek eddig az Ukrajnában harcoló katonáknak,
• hogyan lehet politikamentesnek maradni egy végletesen átpolitizált témában,
• miért szeretnék megszólítani a határon túli magyarokat, köztük a szlovákiaiakat is,
• milyen szlovák kapcsolatuk van már most,
• és miért kértek tőlük Fegyáék magyar zászlókat is.

Honnan jött az ötlet, hogy gyűjtést szerveznek?

Az ötlet nem az enyém volt, ezt mindig igyekszem hangsúlyozni, én csak csatlakoztam a kezdeményezéshez, és én vagyok az – egy másik kollégával együtt –, aki a nyilvánosság előtt az arcomat adtam a projekthez.

Egy kollégám találta ki a gyűjtést, akit sajnos nem nevezhetek meg, mert ő olyan munkakörben dolgozik, ahol nem lenne jó, ha ez kiderülne róla. A gyűjtés egy honvédelemmel és biztonságpolitikával foglalkozó zárt Facebook-csoportból indult, ahol szinte mindenki olyan munkakörben dolgozik, hogy nem vetne rájuk jó fényt, ha kiderülne, hogy szervezőként benne vannak a gyűjtésben.

Ebben a csoportban folyt arról a beszélgetés – és jó magyar szokás szerint néhány napig csak a beszélgetés, cselekvés nélkül –, hogy csináljunk valamit. Valamit csinálni kéne. Én voltam az, aki ezt meguntam, és nyitottam egy bankszámlát, hogy arra elkezdhetjük gyűjteni a pénzt. A számlaszámot kiraktam ebben a zárt csoportban, ahol én katonai újságíróként az elmúlt pár évben már elég ismert lettem. És az emberek elkezdtek utalni.

A cél ekkor egy darab nagy teljesítményű töltő megvásárlása volt, ami 330 ezer forintba került (akkori árfolyamon kb. 810 euró – a szerk. megj.).

Arra gondoltunk, hogy összejön valamennyi pénz, a többit kipótoljuk, és megvesszük a töltőt. Az első 28 óra alatt egymillió forint jött be.

Azaz körülbelül 2450 euró. Ezek szerint ez több volt, mint amire számítottak.

Ez pontosan 900 ezer forinttal volt több, mint amire számítottunk. Mindannyian őszintén megdöbbentünk. Egy atomizálódott társadalomban megbíztak egy gyakorlatilag ismeretlen emberben – hiába van ott nevem, nyilvános az e-mail-címem, saját névvel vagyok fent a Facebookon –, és elhitték, hogy nem lopunk.

Mi alapján döntötték el, hogy hogy kinek és mire fognak gyűjteni?

Az alapötlet a lyukas zászlós fotóból jött, amit október 23-án, az 1956-os forradalom kitörésének napján csináltak Fegyáék. Ő korában Fegyir Sándorként lett ismert, azóta kiderült, hogy a hivatalos magyar neve Sándor Ferenc, a beceneve Fegya.

Ez a gesztus nagyon jólesett nekem. Ráadásul nem sokkal korábban jöttem el az addigi munkahelyemről, volt egy kis szabadidőm, és más szemmel tudtam nézni a háborúra. Nekem addig a háború a biztonságtechnikát, a haditechnikát, a lelőtt repülőgépeket jelentette. Ez a fénykép emberibb arcát mutatta a háborúnak, mint amit én megszoktam. Nagyon megható, nagyon szimbolikus, kommunikációs szempontból pedig kiemelkedően jó gesztus volt.

 

Visszatérve a kérdésre: csak olyan dolgokat veszünk, amiket ők kérnek. Innen Budapestről mi nem tudjuk eldönteni, hogy mire van szükség a háborúban – hiába voltunk a csoportból többen sorkatonák. Megkérdezzük, mire van szükségük, ők küldenek egy listát, és mi igyekszünk minél hamarabb beszerezni a rajta lévő dolgokat.

Az mennyiben határozza meg a motivációjukat, hogy magyarokat is tartalmazó zászlóaljnak gyűjtenek? 

Segíteni akarunk. A zárt csoportnak, ahonnan indult a gyűjtés, a beállítottsága nem az az oroszbarát kategória. De nem is a „dögöljön meg mindenki”-típusú emberek gyűjtőhelye, itt szakemberek beszélgetnek, akik biztonságpolitikával, katonasággal, rendvédelemmel foglalkoznak.

Ukrajnát megtámadták. Oroszország ezt több nemzetközi szerződést megszegve tette. Magyar nemzetiségű katonák is harcolnak a fronton. Volt bennünk egy tettvágy, egy segíteni akarás, ami találkozott a megoldókészséggel, az emberek bizalmával, akik hajlandóak segíteni, és a pénzzel, amit erre hajlandóak áldozni.

A beszélgetés elején említett tagunk, akinek a fejéből az ötlet kipattant, felvette az interneten a kapcsolatot Fegyával. Megkérdezte tőle, mire lenne szükségük, ők mondták, hogy kellene egy ilyen töltő, de ha három lenne, az még jobb lenne. Végül meg is lett a három töltő, megvettük, és Fegyától kaptunk egy kontaktot, aki ezt biztonságba ki is tudta juttatni hozzájuk.

Kockázatos dolog kijuttatni az adományokat Ukrajnába?

Amit mi csinálunk itt Budapesten, az semennyire nem kockázatos. A kijuttatás sem az, rendszeresen kijáró kisbuszokra pakolják fel ezeket a dolgokat. Nagyon ügyelünk arra, hogy minden mozgás le legyen papírozva. Tőlem átvételi elismervénnyel veszik át a termékeket, az egyik példány a sofőrnél van, hogy ha az ukrán vagy a magyar vámosoknak kérdéseik vannak, akkor tételesen alá tudják támasztani, hogy mit visznek.

Az eddigi három szállítmányunk eddig gond nélkül kijutott. A csomagokra ukránul Fegya nevét is ráírjuk – a Wikipédiáról kimásolva és kinyomtatva – mert kiderült, hogy a vámosok is ismerik őt, az ő köreikben is neve van.

Mi mindent küldtek eddig?

Az említett töltőket, drónokat, olyan spéci ruházatot, amiben nem fáznak a katonák: derékmelegítőket, talpmelegítőket, hegymászózoknikat, polárfelsőket, amikre itthon rávarrtuk a tépőzárat, hogy nekik ezzel ne kelljen bajlódniuk, és csak rá kelljen ragasztaniuk a megfelelő rangjelzéseket.

Nemcsak olyan dolgokat küldtünk, amiket mi vásároltunk, hanem olyanokat is, amik adományként érkeztek hozzánk. Volt, aki egy nagy adag kötszert, steril pólyát, steril lepedőt és gyógyászati termékeket adott, és hozzá lecsót és csilikrémet – ez utóbbi is kifejezetten Fegyáék kérése volt. Volt, aki nagy adag szaloncukrot, tepertőt, szalámit és egy tucatnyi vastag katonai pulóvert küldött.

Egy másik csoport rajtunk keresztül küldött ki két új Honda generátort és néhány Makita sarokcsiszolót. Fegyáék kértek magyar zászlókat is, mert ami volt nekik, azokat elkérték tőlük.

Kik kérték el?

Ezt csak gyanítom, de több jel utal arra, hogy a felszabadított területeken az ukránok a múzeumok számára gyűjtenek a felszabaduláshoz köthető tárgyakat, és a Fegyáék magyar zászlóit is ilyen célra kérhették el, de ez egyelőre csak mi feltételezésünk. Most mindenesetre küldtünk nekik kilenc darab magyar zászlót is.

De ez részünkről semmi esetre sem valamiféle politikai állásfoglalás, mi nem belpolitizálunk semmilyen szinten. A magyar kormányhoz semmi közünk nincsen, csak civilek vannak köztünk, és egyáltalán nem érdekel minket, hogy ki kire szavazott. Ez soha korábban sem volt kérdés sem a Facebook-csoporton, sem most a szervezői csoporton belül. Eddig nem is keresett meg minket semmilyen politikai mozgalom.

Nem is szeretnék, hogy ilyesmi történjen?

Nem. Úgy gondoljuk, hogy ez az akció addig tud élni és hiteles maradni, ameddig nincs mögöttünk politikai erő. A küldeményeinket olyan egységnek küldjük ki, ahol magyarok is szolgálnak, de az nagyon fontos, hogy nemcsak a magyar nemzetiségű katonáknak akarunk segíteni, hanem az egész zászlóaljnak.

A polárfelsőkre rávarrtuk az ukrán rendfokozatoknak megfelelő tépőzárakat, a legjobb hegymászózoknikból kaptak 70 darabot úgy, hogy elkértük a lábméreteket. Azt nem tudom, hogy az a zokni egy ruszin, egy ukrán vagy egy magyar nemzetiségű lábán van. Kárpátalja elég vegyes, ők döntik el, hogy hogyan használják fel az adományokat, nem szólunk bele.

Önök hangsúlyosan politikamentesek, mégis úgy tűnik, hogy valami olyasmit csinálnak, ami gyökeresen eltér a magyar kormány Ukrajnával kapcsolatos álláspontjától. Hogyan kell értelmezni azt, hogy politikamentesek, egyáltalán tudnak-e azok lenni?

Ha a politikát kell iderángatnom, akkor maximum a nemzetpolitikát hoznám ide. Mi most jutottunk el arra az ismertségi szintre, hogy megpróbáljuk kifejezetten a határon túli magyarokat is megszólítani azzal, hogy ha segíteni akarnak, itt nálunk nulla forint „alkotmányos költséggel” eljut az adomány a felhasználókhoz.

Szeretnénk abban segíteni, hogy magyarok tudjanak magyarokat támogatni Magyarországon keresztül. Azt viszont nem kérdezzük, hogy ha valaki Erdélyből vagy Felvidékről küld pénzt, milyen gondolkodású.

Tapasztalták az igényt a határon túli magyarok részéről, hogy ők is segítenének?

Jöttek visszajelzések. Ami a legmeglepőbb, hogy eddig semmilyen negatív visszajelzés nem jött. És ez azért megdöbbentő, mert valóban a magyar politikától eltérő dolgot csinálunk.

Dedikáltan nem foglalkozunk a belpolitikával, és azzal, hogy magyar katonákat is tartalmazó alakulatnak segítünk és egy magyar katonát tettük meg ennek az egésznek az arcául, kiléptünk a magyar politika hagyományos értelmezési keretéből. Ezért gondolom azt is, hogy meg tudjuk szólítani a határon túli magyarokat is.

A magyarországi belpolitikai megosztottság erősen megjelent a szlovákiai magyarok körében is, ezzel számoltak?

Igen, ezzel tisztában vagyunk, és ezért is igyekszünk magunkat távol tartani politikai oldalaktól. Nem dobáljuk a sarat, civilek vagyunk, akik digitálisan beleköptünk a tenyerünkbe és elkezdtünk csinálni valamit. Eddig működik.

Magyarországon már több lap is foglalkozott Önökkel, viszont a kormányközeli médiában nincs nyoma annak, amit csinálnak. Ez miért lehet?

Az, hogy nem kívánunk foglalkozni a belpolitikával, azt is jelenti, hogy adott esetben a Magyar Nemzet vagy az Origo újságírójával is ugyanúgy le fogok ülni beszélgetni. Nagyon szeretném azt hinni, hogy félre tudom tenni a saját személyes meggyőződésemet, mert egy ilyen beszélgetésben nem mint Trautmann Balázs valamilyen politikai nézetű személy veszek részt, hanem mint egy politikamentes csoport egyik szervezője. Senkit nem fogunk elutasítani, aki megkeres minket.

Felmerülhetett egyáltalán a kormánypárti médiánál, hogy megkeressék Önöket?

Valószínűleg nem, de nyitottak vagyunk, és könnyen el lehet minket érni.

Úgy tűnik, hogy Ukrajnáról a legerősebben élő kép az Magyarországon, hogy ez az az ország, ahol a leginkább elnyomják a magyar kisebbséget, és ez a kép felül tudja írni az konfliktus megítélését is. Ön szerint ez mennyire általános Magyarországon?

Nekem személyes érintettségem nincs, de a szervezőcsapatnak van több kárpátaljai gyökerekkel és aktív ottani kapcsolattal rendelkező tagja is. A nagyon egyszerű megoldások soha nem igazak. Nagyon sok minden keveredik a magyar fejekben, ami nagyon nehézzé teszi az objektív képalkotást, sőt megkockáztatom: Magyarországon élve a kárpátaljai helyzetről objektív képet egyszerű médiafogyasztóként nem nagyon tudsz alkotni.

Én például az egyik csoporttaggal beszélgettem nagyon sokat az ukrajnai nyelvtörvénnyel és az oktatási törvénnyel kapcsolatos kérdésekről, és számomra akkor nagyon sok minden kiderült. Csakhogy ő jogász volt és kárpátaljai, én meg itthon ültem és kíváncsi voltam. Nem lehet minden egyes magyar médiafogyasztóhoz odamenni és XY doktor urat leültetni mellé, hogy elmagyarázza, miről van szó.

Én úgy gondolom, hogy kétféle felelősséget is meg lehet különböztetni: hogy a médiában mi jelenik meg – ami az újságírók lelkiismeretét is terheli, mondom ezt újságíróként –, a másik pedig az, hogy hiszek az egyéni felelősségben. Az én felelősségem is, hogy milyen forrásokból tájékozódom.

Minden ember felel a saját tetteiért, beleértve azt is, hogy milyen médiatartalmat fogyaszt. Én például rettenetesen sokfélét: az egyik szélétől a másik széléig, mert kíváncsi vagyok arra, hogy egy adott kérdésben milyen eltérő álláspontok jelennek meg a médiában. Ez alapján próbálom összerakni a saját álláspontomat, ami nem biztos, hogy fedni fogja a valóságot, de ennél jobb megközelítést még nem találtam ki.

Amit csinálnak, az Ön szerint javít az ukránok magyarságról kialakult képén? 

Amikor elkezdtük a gyűjtést, az egyik legfontosabb üzenetünk az volt, hogy nem a magyar katonáknak gyűjtünk, hanem a magyar katonákat is magába foglaló zászlóaljnak. Nem egy nagyon szűk, specifikus szeletre koncentrálunk, hanem egy adott katonai egységre, ahol magyarok is vannak.

Úgy gondolom, hogy a nem hivatalos politikán kívül nagyon sokat lehet tenni a megbékélésért. Egészen biztosan nincsen fekete-fehér kép: nem az van, hogy a magyarok a jók és az ukránok a rosszak, vagy fordítva. Ez rettenetesen durva leegyszerűsítése a dolgoknak. Mindenki szürke.

Én hiszem azt, hogy ezzel a kis akcióval – és szeretném hangsúlyozni, hogy nem mi vagyunk az egyetlen gyűjtőcsoport, több is van, mi vagyunk az egyik, és van olyan, amivel már együtt is működünk – tudunk egy kicsit lökni mind a két oldal megítélésén a pozitív irányba.

Aki nagyon utálja az ukránokat, ettől valószínűleg nem fogja kevésbé utálni őket. Azok az ukránok, akik nagyon utálják a magyarokat, mert Orbán-bérencek, oroszbarátok stb., nem biztos, hogy jobban fognak szeretni minket, még úgy sem, hogy már egy ukrán tévében is benne voltunk.

De ha ennek a zászlóaljnak a katonái otthon elmondják a családtagjaiknak, hogy kaptak a magyaroktól zoknit és nem fázott a lábuk, és ezzel tudtunk egy kicsit „simogatni” a magyarok megítélésén, akkor már elégedettek leszünk – azon túl, hogy ezek a katonák túlélték a háborút és nem fáztak.

A tévéműsor, amiben szerepeltek, országos tévé volt?

Ez egy országos maraton volt, minden ukrán tévében ugyanaz a műsor ment, amiben kapcsolták Fegyáéket is, és Kerekes-Nagy Gáspár barátom is beszélt benne, ő a csoport másik olyan tagja, aki kilépett a nyilvánosság elé. Ebben a tíz percben egész Ukrajna őket nézte. Az nekünk külön jó volt, hogy láttuk, Fegya még életben van. Ez az egyik nagy paránk, hogy lelövik. Mi akkor is csináljuk tovább, ha vele valami történik, de nagyon szeretnénk, ha túlélné ezt az egészet. Visszatérve a kérdésre, igen, egész Ukrajna ezt a tévéadást nézte.

Akkor nem lehet, hogy így komolyabb hatása is lesz a magyarok megítélésére a kezdeményezésüknek? Az ukrán műsorvezetők is említették, hogy kognitív disszonanciát okoz nekik azt látni, hogy a magyaroktól érkezik segítség, miközben a magyar kormány egészen máshogy viszonyul Ukrajnához.

Mi a munkánkat, az arcunkat és a pénzünket tesszük bele ebbe a munkába, ez alatt az egész közösséget értem, több ezer ember valódi tetteit. Nekünk a kommunikáció egy eszköz, hogy tudjuk bővíteni az adományozók körét és meg tudjuk mutatni, hogy mit csinálunk. Mi nagyon transzparensen csináljuk ezt az egészet: naponta kitesszük a bankszámla állását, illetve minden szállítás után tételesen elszámolunk. Nincs szervezőbizottság, tiszteletdíj, semmi ilyesmi.

Az ukrán emberek azt láthatják, hogy itt olyan dolog történik, amit nem irányítanak, hanem mi, civilek csinálunk valamit. Ez talán számukra is hiteles.

Hol tart most a gyűjtés?

Az eddig kiküldött csomagokra 8,7 millió forintot költöttünk, és jelenleg 15,3 millió forint van a számlán, aminek egy részét már elkülönítettük a következő csomagra. (Azaz kb. 22 ezer eurót költöttek, és kb. 39 ezer euró áll most rendelkezésre. Ez a múlt vasárnapi állás – a szerk. megj.)

Nagy lökést adott a gyűjtésnek, amikor két nagy elérésű közéleti Facebook-oldal, a Diétás Magyar Múzsa és a Kard blog önök mellé állt.

Igen, ők régebbről ismertek minket, követték az akciónkat, eleinte óvatos távolságtartással, és amikor látták, hogy teljesen korrektek vagyunk, a második kiküldött csomagunk után beálltak mögénk.

Ez egy hatalmas lökést adott a gyűjtésnek, jött egy óriási adománybefizetési hullám. Ez azóta ellaposodott, de erre számítottunk is. Ezért is ügyelünk arra, hogy nagyon hatékonyan használjuk fel az adományokat. Alkudozom, engedményeket kérek, mosolygok, csacsogok.

Volt olyan, hogy egy cég azt mondta, hogy szívesen adna nekünk kedvezményt, de csak akkor tudja megoldani, ha szervezet vagyunk, magánszemély esetében ez nem működik. Viszont egy csomó helyen kaptunk kedvezményt vagy nagykereskedelmi áron kaptuk meg a terméket.

Az egyik ilyen pont Pozsonyban történt, tehát már szlovák kapcsolatunk is van. Egy pozsonyi hegymászóbolt adott nekünk kedvezményt 70 darab spéci hegymászózoknira. Ez egyébként valószínűleg nekik is megérte, de szívesen is segítettek. Náluk is ki van rakva az ukrán zászló az ajtó fölé, tehát könnyen megtaláltuk a közös hangot.

Arra nem gondoltak, hogy szervezetté alakulnak?

Gondoltunk rá, sőt beszélgetünk róla. Viszont én úgy gondolom, hogy egyfajta hitelességet ad nekünk az, hogy nem vagyunk alapítvány. Magyarországon az alapítvány szóhoz nagyon sok negatív dolog tapad. Kurátorok, tiszteletdíjak, könyvelők, villogós autó, ki kinek a fia-borja. Mi ezt el tudjuk kerülni. 14 millió forintot még tudok kezelni a saját számlámon. Egymilliárd forintot már nem biztos, hogy tudnék.

Most még nem vagyunk akkorák, hogy ezt a szervezeti váltást meglépjük, de hosszú távon lehet, hogy ez a megoldás. Csakhogy egy szervezet már több ember teljes munkaidejét kívánja, kellenek alkalmazottak, akiket meg kell fizetni. Mi egyelőre kizárólag arra gyűjtünk pénzt, amit Fegyáék kérnek, és mindent a szabadidőnkben csinálunk, még a benzinköltséget sem az adományokból fedezzük. Az szerintem senkitől nem várható el, hogy ne az adományokra adjon pénzt, hanem magát az akciót is finanszírozza.

Meddig tervezik folytatni a gyűjtést?

A hosszú távú terveink úgy néznek ki, hogy a háború után is folytatnánk és civil projekteket támogatnánk, az infrastruktúra újjáépítését, játszóterek, iskolák, könyvtárak, orvosi rendelők építését. A pénznek rengeteg helye lesz, és ha sok adomány lesz, akkor valóban egyszerűbb lesz majd, ha szervezeti formát adunk a gyűjtésnek. De ezek egyelőre csak távlati tervek.