Szent trollkodás és őszinte művészet a sorozatepizód, melyről a fél világ beszél
Két ember egymásba szeret egy zombiapokalipszis kellős közepén. Egyszerre abszurdnak ható, a posztapokaliptikus sorozatok számát nézve elcsépelt, giccses és egyébként sem túl eredeti ötlet. A The Last of Us című sorozat harmadik epizódja azonban egy kicsit tévétörténelmet írt, és nem csak azért, mert a két ember, aki egymásba szeret benne, történetesen két férfi.
Támogasd a Napunk és a Denník N új, kétnyelvű ismeretterjesztő magazinját, amelyben olyan történelmi személyiségeket mutatunk be, akiket a magyarok és a szlovákok is magukénak vallanak. Segítsd az előítéletmentes kapcsolatokat, és járulj hozzá, hogy minél több szlovák és magyar iskolába eljuttathassuk kiadványunkat! Köszönjük!
Az írás spoilereket tartalmaz.
Az első két részt látva úgy tűnt, hogy a The Last of Us minden előzetes ígéret ellenére egyáltalán nem lesz olyan új és formabontó, hogy kiemelkedjen az eddigi zombis sorozatok közül. Tisztességesen és ízlésesen megcsinált iparosmunkának tűnt, amiben nagyszerű színészek játszanak, és amelyet Gustavo Santaolalla zseniális zenéje tesz teljessé.
S ha jobban belegondolunk, nem sok esélye volt arra, hogy kitörjön ebből a keretből. Már csak azért sem, mert a kultuszjátékká váló videójáték – mely a maga idejében és műfajában valóban formabontó volt – már tíz éves, és az adaptációnak nem sok lehetősége volt arra, hogy eltérjen a már bejáratott történetmeséléstől.
S az első két részben nem is tért el Joel, a hitevesztett csempész, és Ellie, a vadóc lány történetétől, legfeljebb csak annyiban, hogy megmagyarázott bizonyos történetelemeket. Ám a játék rajongói is örülhettek, hogy megkapták a jól ismert jelenetek filmes feldolgozását – az általában silány videójáték-feldolgozások világában ez nagy erény.
Aztán jött a harmadik rész, és mindenki a The Last of Us-ról kezdett beszélni. Az alkotók ugyanis hirtelen kiléptek az imént emlegetett keretekből. S megvillantottak valami fontosat, ami az utóbbi időben nagyon hiányzott a futószalagon gyártott sorozatok világából. Elkezdték továbbgondolni az eredeti alkotást, mélységet adni neki, és metarétegek egész sorával bővíteni egy olyan világot, amelyet egyszerűen nem ismerhetünk meg jobban, ha nem lépünk ki a keretekből.
Egyedi, bátor, merész
Pedig az epizód első látásra egy úgynevezett „filler”, nem viszi tovább komolyabban a történetet, a főhősöknek nem sok szerep jut benne. Mégis ez az a momentum, amely kiemeli a The Last of Us-t a zombisorozatok tömkelegéből, és értelmet, tartalmat ad az unalomig ismert, romos, posztapokaliptikus felhőkarcolóknak, elhagyatott kertvárosoknak, roncsautóknak és kísérteties pusztaságoknak.
A sorozat harmadik epizódja, a Long Long Time ugyanis egyedi, bátor és merész. Egyedi, mert nem fekszik le a trendeknek, nem rángatja végig a nézőt szolgai módon a sztorin, mint valami rossz idegenvezető. Megáll, gondolkodik, elszöszöl egy, az eredeti sztoriban csak jelentéktelen, említés szintjén létező mellékszálon, és mögé teszi azt az emberi történetet, amelyet más showrunnerek távirati stílusban tudnának le. Összefüggéseket tár fel, rétegez, és megengedi, hogy a nézőt ne csak a látvány nyűgözze le, hanem azonosuljon az emberi érzelmekkel, tettekkel, és azok következményeivel, amelyek megtöltik a kulisszákat.
Bátor, mert mindezt művészi filmnyelven teszi, és hajlandó áldozni érte, akár az eredeti játék eszközkészletéből is. Márpedig a videójátékosok kényes népség: elvárták volna, hogy a harmadik epizód is tele legyen akcióval, és a játékból ismert ikonikus jelenetekkel. Ám nem így lett: az alkotók fogták a történetszálat, és teljesen átdolgozták, amit pedig a játék pár percben és sok zombigyilkolás közepette mesélt el, az több mint egy órát kapott, ráadásul a vége sem ugyanaz lett, mint a játékban.
A történet
Bill, a magányos konteóhívő „prepper” 2003-ban, mikor kitör a zombiapokalipszis, hirtelen boldog emberré válik. A társadalom, melyet gyűlölt, gyakorlatilag megsemmisült, de ő felkészült erre, és Lincoln városában – miután azt kiürítették a hatóságok – egy saját erődöt rendez be kerítéssel, csapdákkal, mindennel, ami a túléléshez kell.
Aztán évek telnek el, és Bill rájön, hogy még az is belekeseredik a magányba, aki egyébként mindig is élvezte. S mikor a kerítésénél felbukkan Frank, egy túlélőcsoport utolsó tagja, segít neki. Az elfojtott, gátlások mögé rejtett vágyak és érzelmek hirtelen kitörnek Billből, mikor rádöbben, hogy a sors milyen valószínűtlen módon sodorta a küszöbére azt az embert, aki mellett önmaga lehet. S a két férfi között szerelem alakul ki, amely aztán elmélyül az apokalipszis utáni csendben, és a túlélésért folytatott harc terhe alatt.
Frank aztán az évek során megbetegszik, és egyre romlik az állapota. Egy nap úgy dönt, hogy befejezi az életét – és egy utolsó szép napot kér Billtől, aki ezt megadja neki. Bill azonban rádöbben, hogy nem tud élni Frank nélkül, s így végül együtt halnak meg. Mire Joel és Ellie, a sorozat főhősei megérkeznek Lincolnba, már csak egy levelet találnak Billtől, aki Joelre hagyja az összes eszközét.
A sztori teljesen eltér a játék történetétől: abban ugyanis csak Frank lesz öngyilkos. Ráadásul a szerelmi szál is másképp tragikus, hiszen Frank búcsúlevelében sejteni engedi, hogy nemcsak az életből, de Billből is elege van. Frank és Bill szerelmi kapcsolatára csupán utalások vannak a játékban, a történetmesélés nem bontja ki ezt a szálat.
S végül azért merész, mert egy hihetetlenül elharapózott kultúrkampf kellős közepébe dob le egy bombát, és piszkálja meg bottal a darázsfészket azzal, hogy ilyen explicit, érzékeny és természetes módon mutatja be két férfi szerelmét – nem csak felszínesen, hanem kifejezetten mélyen, tabuk nélkül.
Szent trollkodás
„Az, hogy bemutatják két karakter történetét, akikről a játékban is tudni lehetett, hogy melegek, önmagában nem nagy tett. Amitől nagy tett lett az epizód, az az, hogy ravasz módon és rafináltan provokál. S nagyon erőteljesen reagál azokra a dilemmákra, melyek néhány éve keringenek a társadalomban: hogy vajon a popkultúra beszéljen erőteljesebben az LMBT+-ról, vagy sem” – mondja a Napunknak Kovács Gellért filmszerész.
A kultúrharc valóban egyre erősebben folyik: míg a film- és sorozatipar a saját démonait igyekszik leküzdeni, és egyre erősebbek azok a hangok, melyek a kisebbségi csoportokat érő társadalmi igazságtalanságok leküzdéséért emelnek szót, addig az internetes közeg és a mémkultúra táptalajában szárba szökkent egy másik „mozgalom”, mely a „normalitás” mellett érvel.
A fórumokon, mémoldalakon kérik számon a producereket és a streamingszolgáltatókat, azzal vádolják őket, hogy az „LMBTQ-lobbi” hatására minden sorozatba „meleg szereplőket” tesznek, trendszerűen túlreprezentálják őket – de ugyanez a csoport akadt ki azon is, hogy A kis hableány remake-jében egy fekete színésznő, Halle Bailey játszotta el Arielt. Vagy hogy a chilei Pedro Pascal kapta Joel szerepét, holott a játék főhőse tőről metszett texasi.
Kovács Gellért „szent trollkodásnak” nevezte a részt a Facebook-oldalán. „Az epizód nagyon nyílt sisakos, egyenrangúnak mutatja be a homoszexuális kapcsolatot a heteroszexuális kapcsolattal, mer rá úgy tekinteni, mint egy mindenki számára romantikus történetre, s nem érdekli, ki mit ventillál a hatására. Azt mondja, hogy ha két ember egymásra talál, még ilyen apokaliptikus helyzetben is, az lehet egy nagyon szép történet” – mondja a kritikus.
Hozzáteszi: azért is volt nagyon erős hatása a résznek, mert egyáltalán nem lehetett megvádolni azzal,
