A gyerekeknek többet kellene írniuk és történeteket kitalálniuk, ez fejleszti a gondolkodásukat, mondja az írásszakértő

A mesterséges intelligencia már képes megírni egy értelmes és érthető szöveget, amivel az érettségit is letehetné. Szükségünk van-e ma még arra egyáltalán, hogy olvassunk vagy hosszabb szöveget írjunk? Elegendőek az életünkhöz az e-mailekben, chatelésen vagy az Instagramon használt rövid mondatok? Zuzana Petrová szakértő elmagyarázza, miért van még mindig szükségünk az írásra.

Petrová szerint az írás alapvetően változtatta meg a civilizációt és még az ember elme működését. Az összetettebb szövegek alkotása segít az elme edzésében, és abban is, hogy szisztematikusan gondolkodás elsajátításában. A modern ember azonban Petrová szerint megtanulta gyorsan olvasni a szövegeket, anélkül hogy elgondolkodna a tartalmon.

Az egyszerű szövegek arra kényszerítik az embert, hogy egyszerű ítéleteket hozzanak, mondja Petrová, aki a Nagyszombati Egyetem, Pedagógiai Karán az írás és olvasás didaktikájával foglalkozik. Elmagyarázza, hogyan nem sikerül még az iskolákban sem arra motiválni a gyerekeket, hogy megszeressék a hosszú szövegeket, és hogy megtanuljanak összetetten gondolkodni.

„Ha a pedagógus piros tollal a kezében jár az osztályban, és a gyerekek füzetébe berajzolja, hogy a kis írott „a”-nak nagyobb a hasa, a gyerek megszokja, hogy ez az írás” – magyarázza Petrová.

Hogyan tudnak a mai fiatalok hosszabb szövegeket írni? Van ezzel kapcsolatban tapasztalata a diákokkal?

Az egyetemen leendő óvópedagógusokkal és alsó tagozatos pedagógusokkal foglalkozom. Ez nagyon egyedi – valakit jobban érdekel a nevelés, míg másokat a természettudományi tárgyak. Ez alapján születnek szemináriumi és szakdolgozatok is. A személyes tapasztalatom azonban az, hogy a helyzet évről évre egyre rosszabb.

Miért?

Akkor vettem észre nagy romlást a szövegek minőségében, amikor a szakirodalom az interneten is könnyebben hozzáférhetővé vált. Kiválasztanak néhány szerzőt az adott témában, és csak részeket idéznek tőlük. Megcsinálják a kutatásukat, ami rendben is van. Viszont nem teszik meg a második lépést, ami a szövegről való gondolkodás. Mit akarok mondani a szöveggel? Hogyan akarok hatni az olvasóra? Tényleg csak azt akarom összeollózni, amit más könyvekben olvastam? A dolgozat célja egy probléma megfogalmazása, és a szöveget egy arra adott válaszként fogom fel.

Tehát a hosszú szövegeket csak mechanikusan alkotják meg – bekezdésről bekezdésre, anélkül hogy bárhová is eljutnának?

Én ezt mozaikmunkának nevezem. A szöveg egy részét hozzáillesztjük egy másikhoz, és nem foglalkozunk azzal, milyen kapcsolat van közöttük. Előfordul, hogy ugyanazok a gondolatok ismétlődnek, és az is, hogy a diákok eltérő terminológiát és stilisztikát használnak, mivel az egyik szerző így ír, a másik pedig máshogy.

Miért rosszabbodik a helyzet?

Ezt nehéz megítélnem. Ez a diákok létszámával is összefügg, hogy kit vesznek fel a tanári szakokra, és azzal is, hogy van-e felvételi eljárás. A felvételi eljárás kiválogatja az ambiciózusabb diákokat, akikkel jobb dolgozni. A karunkon azonban jelenleg nincs felvételi vizsga, és a szöveggel való munka során megmutatkozik az, hogy néhány diáknak nincs megfelelő tudományos kompetenciája.

Miért okoz nehézséget a hallgatóknak egy olyan alapvető dolog, mint a bekezdések összekapcsolása, hogy a szöveg eljusson valahová?

Amikor elgondolkodtam ezen, a digitális technológiákban találtam meg a választ. Megtanítottak minket másképpen olvasni. A múltban jobban elmélyedtünk a szövegekben. Néhány évszázada a társadalomnak csak egy töredéke olvasott könyveket. Azok, akik elkezdtek olvasni egy könyvet, elmélyülten olvastak. Megszületett a kontemplatív olvasás fogalma – ha már olvasunk, akkor rendesen.

Változtattak ezen a digitális technológiák?

Ellepnek minket szövegekkel és az ember hozzászokik a gyors olvasáshoz. Átfutja a szöveget, és kiemeli azt, ami érdekli. Kevés ember áll meg, és gondolkodik el azon, legalább egy pillanatra, amit olvasott. Ez áttevődik az írott szövegre is. A diákok csak a felszínt kapargatják, érintenek néhány témát, és mennek tovább, mert a téma más irányba viszi őket. Nem tanulták meg, hogy megálljanak és mélyebben megvizsgálják.

Tehát nem az a probléma, hogy elhagytuk a hosszú szövegek olvasásának szokását, hanem inkább az, hogy mindent túl gyorsan olvasunk?

Régebben, aki történelmi szövegek elemzésével foglalkozott, egy hét alatt egy verssort olvasott el. Elmélkedett és elemezte, mit jelent az a sor. Ez nem csak a szöveg mélységétől függ. Természetesen egy hosszabb szövegnél nagyobb a valószínűsége, hogy van belső szerkezete és egy világos érvelési logikája, és egy ilyen szöveggel több időt töltünk el.

Mi zajlik le az ember fejében, amikor szöveget ír? Mi mindent tartalmaz ez a tevékenység?

A régebbi pszichológiai tankönyvekben találhatunk egy olyan definíciót, hogy az írás a kimondott beszéd hang nélkül. Tehát az, amit az ember gondol, megfogalmazhatja kimondott vagy leírt változatban. Ez már nincs érvényben. Az írott szöveg gondolkodásra késztet.

Az embereknek valószínűleg van tapasztalatuk a hétköznapi problémák megoldásában – a kezünkbe vesszük a telefont és elkezdünk írni valamit, amit már megfogalmaztunk magunkban. Viszont amikor elkezdünk írni, rájövünk, hogy az a gondolat, aminek a fejünkben még volt értelme, felülvizsgálatra szorul. Az írott szó a gondolkodás egyik magasabb formáját képviselheti. Arra késztet minket, hogy precízebben fogalmazzuk meg a gondolatainkat.

Miért?

Az egyik válasz az, hogy a szöveg címzettje távol van időben és térben is. Ki kell egészítenünk a részleteket és a kontextust, amikre egy személyes beszélgetés során nincs szükségünk – helyettesítjük őket mimikával, gesztusokkal vagy a szituációval. Az írott nyelv a gondolkodás mélyebb rétegeihez kapcsolódik. Ez adja meg az eszköz különlegességét. Számolnunk kell azzal, ki fogja olvasni.

Egy barátnőm mesélte, hogy az apja, aki kézműves, ki akarta posztolni a Facebookra, hogy segédmunkást keres. Egy napig vesződött vele, ideges volt miatta, míg személyesen, élőszóban nem lenne gondja pár másodperc alatt megfogalmazni. Miért van ez így?

Azért, mert hirtelen már nemcsak a tartalommal dolgozik, hanem a műfajjal is. Amikor egy hirdetést ír, megvannak a szabályai. Már nem csak arról szól, hogy megkérdezem a barátomat, nem ismer-e valakit, aki jó lenne segédnek. Az írás során be kell tartanunk bizonyos elveket.

Az írás tehát egy összetettebb gondolkodási tevékenység – meg kell fogalmaznunk, mit, hogyan és kinek akarunk mondani, rendezni a gondolatokat. Mi mindent jelent az írás?

Elsősorban egy kommunikációs tartalomra van szüksége az egyénnek, tehát arra, mit akar mondani. Maga a folyamat magába foglalja a gondolatok megfogalmazását, a felülvizsgálatukat és a tervezést. Ha leül és valamit ír, az nem csak nyomot hagy a papíron. Megáll és elgondolkodik azon, amit eddig leírt, visszatér az előző részekhez. Az egész szöveg befejeztével még egyszer elolvassa és megállapítja, hogy azt az üzenetet közvetíti-e, amit szeretne.

A szókinccsel is kell foglalkoznia. Nemcsak azért, hogy jelentés szempontjából a helyes szót használja, hanem azért is, hogy megfelelő legyen a társadalmi kontextusban, attól függően, hogy milyen társadalmi csoporttal kommunikál. Azt is átgondolja, milyen hosszú és rövid mondatokat használhat, attól függően, kivel beszél. Aztán még ott van a retorika teljes területe.

Az miről szól?

Ez az a képesség, hogy szavakba öntjük, amit el szeretnénk érni. Ha az ember érzelmeket akar kiváltani, akkor az ahhoz megfelelő eszközöket fogja használni. Vagy az olvasót valamilyen tevékenységre akarja bátorítani, akkor erre is sajátos módszereket alkalmaz.

Tehát az írás egy meglehetősen összetett tevékenység. Milyen készségekre van ehhez szükség?

Elsősorban jól kell bírnia a nyelvet, a szókincset és az írott szöveg alapvető szabályait. Az is fontos, hogy ismerje a környezetet – tehát azt a területet, amelyben a szöveget írja. Ugyanígy ismernie kell a műfajokat, ha történetet ír, a szöveg szerkezete más, mint egy hirdetésnél. Feltétel az is, hogy képes legyen gondolkodni, tehát, hogy rendelkezzen alapvető érvelési készségekkel. Képesnek kell lennie arra, hogy megértse az összefüggéseket, tehát azt, hogy valami következik valamiből.

A szöveg összetettsége tükrözi, hogyan tud az ember gondolkodni?

Igen, és nemcsak egyéni, hanem civilizációs szinten is.

Ezt hogy érti?

Kutatások sora elemzi, hogyan változott meg az emberi együttélés. Az egyik legnagyobb mérföldkő az volt, amikor az írott szó elérhetővé vált a lakosság szélesebb körének is, és ez pedig az iskolakötelezettségnek is köszönhető.

A kollégák például az empátia aspektusával is foglalkoznak – amikor az ember történeteket olvas, és beleképzeli magát a szereplők helyébe és helyzetébe, és ez az empátia mérésekor a jobb eredményben mutatkozik meg.

Az írott szövegnek köszönhetően például megváltozott az ember emlékezetének jellege is. Az orális kultúrák, amelyek nem használnak írott szöveget, nem jegyzik meg az eseményeket vagy a történeteket szóról szóra. Számukra az, amit kommunikálnak, a jelentésen alapul és nem a formán.

Miért? 

Mivel, ha egy szöveget papírra vetünk, és ha többször is visszatérünk hozzá, akkor a formáját is meg tudjuk jegyezni – konkrét szavakat és egész mondatokat. Ugyanúgy hagyatkozhatunk az írott szóra mint egy külső memóriára. Nem kell mindent megjegyeznünk, elég, ha kikeressük a könyvben. Egy írott szó nélküli kultúrában ez nem lehetséges, az emlékezetben csak a kommunikáció jelentése marad meg.

Jobb vagy rossz irányba változott tehát az ember emlékezete az írott szövegeknek köszönhetően? Ha külső memóriaként használjuk a könyveket, az azt jelenti, hogy kevésbé van kifejlődve?

Az embernek az írott szó miatt jobb szó szerinti és szisztematikus emlékezete van. Hagyatkozhat azokra az információkra, amik le vannak írva, és ennek köszönhetően hamarabb foglalkozhat a köztük levő összefüggésekkel. Nem kell annyit foglalkoznia azzal, hogy megjegyezzen egyes információkat. Olvastam egy tanulmányt, amely szerint az első írott törvénykönyvek, mint például a tízparancsolat, hozzájárultak az „én” kialakulásához az embernél.

Miért? Tényleg olyan nagy jelentőséggel bírt az írott szöveg az emberiség változásában?

Ahhoz, hogy tudatosítsuk, kik vagyunk, távolságot kell tartani magunktól. Egy szabályrendszer ezt tudja nyújtani. A papírra írt szabály egy olyan dolog, amihez az ember viszonyulhat, amihez képest meghatározhatja magát. Ez egy kissé vitatható elmélet, elfogadottabb kérdés a térképek írása.

Miért?

Az érzékeink korlátozottak, de a térképnek köszönhetően az embernek lehetősége van arra, hogy szélesebb látószögből tekintsen a környezetére és az egész világra. Az írásban elkezdtek felbukkanni az olyan sematikus elemek, mint a táblázatok és a grafikonok. A dolgok papírra vetése arra kényszeríti az embert, hogy szisztematikusabban gondolkozzon.

Működhet a szövegírás agytornaként, mint a szúdoku? Ha valaki képes összetetten írni, azt jelenti, hogy a komplex gondolkodást is gyakorolja?

A téma egyik legjelentősebb szerzője, Walter Ong szerint, a gondolkodás egy új szerkezete alakult ki. Az írott nyelvben olyan kognitív folyamatok kapcsolódtak össze, amelyek az elmélkedéshez, az emlékezethez, a saját személyiségünk tudatosításához, az érzelmek fontosságához és a racionális szemponthoz köthetőek.

A modern ember gondolkodását tehát jelentősen megváltoztatta az olvasás és az írás. Mi a különbség köztük? Melyik a nehezebb?

Amikor olvasok, az információk alapján elképzelek valamit. Az pedig már rajtam múlik, hogy milyen mélyen formálom meg ezt a gondolatot. A szöveget felületesen is kezelhetem – tehát úgy, hogy mit jelentenek az adott szavak, mi a tartalom. Azonban mélyebbre is mehetek, elgondolkodhatok azon, milyen rejtett értelme van a szövegnek, és valójában mit akar nekem mondani.

A szöveg értelmezésének modernebb változata az, ha összehasonlítom, hogyan függ össze a szöveg az életemmel és a tapasztalataimmal, milyen képeket hív életre bennem és mit mond nekem. Minden szövegnek több rétege van. Az olvasást nagyon passzív módon is el tudom végezni.

Az írás már egy aktív tevékenység.

Igen, mi vagyunk a szerzők, és arra van szükség, hogy aktívan gondolkozzunk, arról, hogy mit akarunk mondani, eltervezni, hogyan mondjuk el, milyen eszközökkel, és hogy milyen kontextusba fogjuk az egészet beilleszteni. Ebből a szempontból nézve az írás nagyobb kihívást jelent.

Ha az ember elvégzi az egyetemet és nem olvas könyveket, találkozik-e még valaha hosszú szöveggel? A híreket el tudja olvasni egy Instagram-bejegyzésben, egy képhez vagy a barátjának cseten elég néhány szót írnia.

Néha megkérdezem a diákjaimat, hogy ki olvasott valamilyen könyvet. A nagy százalékuk nem emeli fel a kezét. Ez csak egy kis minta, nincs erről semmilyen kutatásom. Viszont azt látom, hogy a szabadidejüket inkább a rövid szövegek olvasásával töltik.

Ezt az újságírói munkám során is látom – a híreket rövid, egyszerű mondatokba tömörítik. Ideálisan a legrövidebb Percről percrébe vagy Instagramos „storyba”. Élhet tehát az ember egy jó életet és tájékozódhat anélkül is, hogy valaha is találkozna egy hosszabb szöveggel?

Éppen a média tudja pontosan felmérni, mennyire kedvelik az emberek a szövegeket és az információkat. Egy évtizede teljesen másképp néztek ki az újságokban a hírek, ma rövidíteniük kell az újságoknak az információkat, mert az emberek ilyen formában olvassák őket többet. Ez természetes.

Akkor hát szükségük van még ma egyáltalán a gyerekeknek arra, hogy hosszú szövegeket tanuljanak írni? Szükségük lesz rá, amikor anélkül is lesz egy jó, információkkal teli életük?

A kérdés az, hogy ez egy jó élet lesz-e és, hogy elég információt kapunk-e. A szociológusok jobban meg tudnák mondani, milyen hatása lesz a társadalmunkra. A jelenlegi helyzetből azt láthatjuk, hogyan éleződtek ki a beszélgetések a közösségi médiában. Ez olyan mintha arra kényszerítene minket, hogy nagyon gyorsan alkossunk saját véleményt. Reagálni kell ezekre a trendekre, de a mi iskola-koncepciónk, elsősorban az olvasáson alapul.

Tehát ha az ember csak rövid szövegeket olvas, hajlamos gyorsan ítéleteket hozni?

Igen. Főleg akkor, ha a kommunikációban ehhez még célirányosan is olyan szavakat használnak, amik érzelmi húrokat pengetnek. Ez még inkább arra késztet minket, hogy gyorsan reagáljunk, és nem arra, hogy hosszabban is elgondolkodjunk az adott dologról. Ha gyorsan megkapjuk a választ, miért kezdenénk el kutatni más források után?

Hozzájárulhat ehhez az is, hogy az emberek nem szoktak hozzá, hogy hosszabb szövegeket olvassanak?

Igen, hozzájárulhat. Tudatosítanunk kell, hogy az írni-olvasni tudás kérdése, a 20. század második felének a kérdése. A 18. század végén és a 19. század elején nagyon kevesen tudtak olvasni. Csak az írásképességre fókuszáló iskolakötelezettség vezette oda az emberiséget, hogy mindenkitől elvárjuk, hogy tudjon olvasni és írni. Az embereknek viszont különböző típusú tehetségeik és képességeik vannak. Azt pedig egyáltalán nem értékelhetjük, hogy mely tehetségek jobbak vagy értékesebbek. Léteznek intellektuális típusok, olyanok, akik mozogni szeretnek jobban, vagy például olyanok is, akiknek jobb az esztétikai érzékük. Ez teljesen természetes.

Ha az írás egy ilyen összetett tevékenység, mikor kezdik el a gyerekek tanulni? Mikor kezdik el érteni az írást?

Az oktatási rendszerünkben erről egy érdekes vita folyik. Néhány évvel ezelőtt, amikor bevezették az új állami tantervet az óvodák számára, a tanárok nagyon felháborodtak amiatt, hogy az írásbeliség már az óvodában is megjelent.

Miért?

A leggyakoribb megjegyzés az volt, hogy az írás nehéz és a gyerekeknek inkább játszaniuk kellene, és hogy az írással majd csak az alapiskolában kellene foglalkozniuk. Ennek akkor van értelme, ha azt írás alatt csak azt értjük, hogy a gyerek ül a füzet felett és keményen dolgozik. Ez fegyelmet igényel, megerőltető mind lelkileg mind testileg.

Másrészt a gyerekek már iskolás koruk előtt is nagy érdeklődést tanúsítanak az írott nyelv iránt. Természetesen nem olyan módon, hogy gyakorolják is. Ez egy olyan dolog, amin még dolgoznunk kell az oktatási rendszerben – hogy a gyerekeket érdekes és játékos formában vezessük be az írás világába.

Érdekli a gyerekeket az írás? Még azelőtt, hogy az első osztályban rájönnének, hogy milyen unalmas?

A szülőknek ezzel biztosan van tapasztalata. Amikor a gyerek utánozza a felnőtteket, és úgy tesz, mintha valamit írna a papírra, miközben csak firkál. Fokozatosan elkezd érdeklődni az iránt, milyen módon kerül leírásra a beszéd.

A szülők ismerik azt a jelenséget, hogy a gyerek ugyanazt a mesét akarja olvasni újra és újra. A gyerek észreveszi, hogy a szöveget mindig ugyanúgy olvassa fel. A szülőt még figyelmezteti is vagy kijavítja, ha kihagyott egy szót. Így tanulja meg, hogy a szövegnek van egy stabil formája, nem úgy működik, hogy a szülő minden felolvasásnál kitalálgat dolgokat.

Kell, hogy legyen ott valamilyen know-how, amivel a szülő rendelkezik. Így hát természetes módon elkezdi nézni a könyvben levő szöveget. Keresi a betűket és azt, hogyan függnek össze azokkal a szavakkal, amiket a szülő kimond. A gyerekeket egyszerűen érdekli az írott nyelv, de nem tudjuk, mit kezdjünk ezzel az óvodákban.

Miért?

Az óvópedagógusok inkább nem adnak nekik ilyen feladatokat, mert attól félnek, hogy a gyerekek megtanulják a betűket, és első osztályban aztán nem lesz mit csinálniuk. Itt viszont nem az a lényeg, hogy a gyerekeket megtanítsuk betűket írni, hanem megérteni azt, mire való az írott nyelv.

Milyen lenne az ideális módja annak, hogy a gyerekek találkozzanak az írott szöveggel az óvodában?

Az egyik leghasznosabb módszer a tanulási környezet. Szereljük fel az óvodát olyan anyagokkal, amelyek játékosak és az írott nyelvet használják. Amit a gyerekek látnak maguk körül, az alakítja a döntéseiket. Ebből választanak – ezzel és így fogok játszani.

Amikor az óvónővel beszélgetnek a történetről, megpróbálhatják leírni azt. Ezt természetesen az óvónő írja le, de jó, ha a gyereket is bátorítjuk, hogy próbálja ki. A kritérium nem az, hogy olvasható legyen. De ha rajzol valamit, és aláírja, bátorítsuk még jobban, hogy valami mást is írjon a papírra. Nem kell foglalkozni azzal, hogy rosszul írja le.

Nem félnek az óvónők attól, hogy a gyerek például rosszul tanulja meg írni a nagy „T” betűt, és soha többé nem javítja ki?

Ez a nagy félelmük. Viszont ha a gyermek érdeklődik, és a szülők támogatják ebben, akkor mindenképpen megtanul. Ha egy gyermeket ösztönző környezet vesz körül, akkor megtalálja a módját, hogy megtanulja. Kár, ha az óvoda nem dolgozik ezzel.

Ez tehát szerepel a állami tantervben, de a gyakorlatban még nem nagyon alkalmazzák.

Ez gyakori probléma – az állami dokumentumok gyakran jól felépítettek, de kevesebb figyelmet fordítanak arra, hogyan alkalmazzák a gyakorlatban. Hiányzik az arra vonatkozó támogatás, hogyan lehet ezt konkrét tevékenységekre átültetni. Teljesen megértem, hogy az óvónőknek nincs meg a kapacitásuk arra, hogy ezt ők maguk találják ki.

Hogyan tanulnak meg tehát a gyerekek írni az első osztályban? Kedvtelés számukra vagy inkább gyötrelem?

Az iskola a technikára helyezi a hangsúlyt. Tehát mind a kis „m” betűt, mind a nagy „M” betűt pontosan a szabványnak megfelelően kell írni. Ezután, ha a gyermek már elsajátította a betűket, gyakorolja, hogy a betűket a szabványnak megfelelően össze tudja illeszteni. A betűnek megfelelő lejtésűnek és méretűnek kell lennie. A gyerekek nagyon gyorsan áttérnek a szavak, mondatok, rövid szövegek átírására, a tollbamondásokra. A tanárnak azonban problémát okoz, hogy időt találjon az autentikus írásbeli produkcióra.

Miért?

Úgy érzem, hogy nem akarja semmissé tenni azt a sok munkát, amit a gyerekek és ő maga végeztek a forma képzéséért. Ezt pedig úgy, hogy hirtelen lehetővé teszi számukra, hogy úgy írjanak szöveget, ahogy akarnak – akár ferdén, a megfelelő forma nélkül.

Az első évfolyam egy nagy változás a gyermek számára. Egy ösztönző környezetből, ahol szabad kezet kap a beszéd felfedezésére, egy olyan iskolába kerül, ahol ül, és oldalról oldalra kell teleírnia a füzetét dőlt betűkkel. Vannak kísérletek arra, hogy ez ne így legyen, de ezek szórványosak, és sok egyéni kezdeményezést igényelnek a tanároktól.

Sok olyan családot ismerek, ahol a gyerek alig várja az iskolát, hogy végre megtanul írni. A valóság azonban csalódást okoz.

Oľga Zápotočná professzor egy interjúban  kifejtette, hogy az olvasást és az írást az analitikus-szintetikus módszerrel tanítjuk. Ez azt jelenti, hogy a gyerekeknek először meg kell tanulniuk az egyes betűket, és csak ezután tudják őket mondatokba foglalni. Így nagyon hosszú időbe telik, amíg olyan mondatokat és szöveget tudnak alkotni, amelyet érdekesnek találnak – ez idő alatt elveszítik az érdeklődésüket mind az olvasás, mind pedig az írás iránt.

Vannak olyan tantárgyak, mint például a szlovák nyelv és irodalom, ahol a gyerekek a szöveggel tanulnak dolgozni, például egy kedvenc állatot leírni. Én viszont látok teret az írásra más tantárgyakban is.

Vagyis a gyerekek már az alsó tagozaton eljutnak oda, hogy leírnak néhány mondatot a kedvenc állatukról?

Igen. Viszont ha például az alapiskolában az „Én falum” témájával foglalkoznak, az óra részét nem képzi az, hogy írjanak róla. A tanárok nem élnek ezzel a lehetőséggel. Emellett pedig motiválhatják a diákokat – találjunk ki valamit, próbáljuk ki, és aztán írjuk le. Ugyanezt alkalmazhatnák biológián vagy más tantárgyakon a felsőbb évfolyamokban.

De nem csak úgy, hogy rájuk bízzuk egy beszámoló vagy egy projekt elkészítését, és az információk darabkáinak összeollózását. Hanem úgy, hogy a tanár végigvezet a szöveg egyes szakaszainak megfogalmazásán. Nálunk ez nem egy általános tanítási módszer.

Külföldön, főleg angolszász vidéken, más módszereket alkalmaznak, ahol a gyerekeket kezdettől fogva érdekli a mondatok tartalma. Alkalmazhatnánk ezt itt is? Írhatunk-e szövegeket gyerekekkel anélkül, hogy előbb technikával kínoznánk őket?

Az analitikus-szintetikus módszer számunkra előnyös, nem szeretném, ha megváltozna. Ennek köszönhetően a gyerekek gyakorlatilag három hónapon belül megtanulják az ábécé összes betűjét. Ezért én inkább a gyerekek számára egy olyan tér kialakítását támogatnám, ahol a szövegnek – olvasásnak vagy írásnak – is szentelhetik magukat, anélkül hogy az írás technikai részére korlátoznánk őket. Felolvashatjuk nekik a szöveget, elemezhetjük velük, esetleg befejezhetjük. A gyerek egyszerre élvezheti a szöveget, és tanulhatja meg az alapvető technikákat.

Képesek vagyunk-e az iskoláinkban elérni, hogy a gyerekek megszeressék az írást és a hosszabb szövegek olvasását?

Ha az állami tantervet nézzük, akkor aszerint igen. A kérdés az, hogy mennyire motiválják őket a konkrét tanárok, mennyi személyes kezdeményezést hajlandóak beletenni. Az iskolák különböző projekteket hajtanak végre, iskolai könyvtárakat hoznak létre, és olyan tevékenységeket folytatnak, amelyek az írásra ösztönzik őket. Ez az adott iskolától függ.

Képesek-e az iskoláink arra motiválni a gyerekeket, hogy otthon is akarjanak írni?

Ez az egyes tanároktól függ, hogyan tudják motiválni a gyerekeket. Például, ha naplót kell írniuk a hétvégéről, és a tanárnő érdeklődik iránta, akkor beszélnek róla. Akkor miért ne tenné ezt a gyerek? A gyerek azért tanul meg írni, hogy írjon. Ez egy olyan tevékenység, amelyet azért tanultak meg, hogy legyen értelme számukra. Különböző lehetőségeket, kontextusokat, szavakat vizsgál. Ez szerintem fontosabb annál, mint hogy technikailag helyesen írja-e a le szöveget.

A gyerekek történeteket találnak ki, rengeteg fantáziaötletük van. Viszont ritkán bátorítják őket arra, hogy megpróbálják leírni. Még a saját környezetemben is azt tapasztalom, hogy ha már írnak valamit, akkor az a munkafüzetükben lévő feladatra adott válasz. Ez inkább elveszi a kedvüket az írástól. Ritkán játszanak velük a szüleik úgy, hogy: „Gyere, írjunk valamit!”

Hasonló tapasztalatom van. Ez azzal függ össze, hogy a tanár mit értékel az iskolában. Sok gyerek alkalmazkodik ahhoz, amit az iskola elvár tőlük. Amikor az első osztályosok írni tanulnak, csak dőlt, írott betűkkel írnak – tehát csak azon korlátok között, amelyeket így tudnak leírni. Viszont ha egy gyermek nem ismer egy betűt, nem hajlandó leírni olyan szót, ahol az megtalálható. Megpróbálhatná leírni a maga módján, de nem akarja.

Óvodásként talán még megtehette volna, de az iskola korlátozza ebben?

Ha a pedagógus piros tollal a kezében jár az osztályban, és a gyerekek füzetébe berajzolja, hogy a kis írott „a”-nak nagyobb a hasa, a gyerek megszokja, hogy ez az írás. Ha azonban a pedagógus vagy a szülő talál erre egy érdekesebb tevékenységet, akkor a gyerek természetesnek veszi.

Ha egy gyereket arra motiválnak, hogy szövegeket írjon és történeteket fogalmazzon meg, akkor kialakul-e benne az az összetett gondolkodás, amiről beszélt?

Határozottan igen. Amikor a gyerek velünk együtt alkot egy történetet, megtanulja, hogy azt térben és időben kell rögzíteni. A történetnek szereplőket kell tartalmaznia, akiknek a tulajdonságoknak megfelelően kell viselkedniük. A történetben vannak körülmények, és az események a gyerekek által kitalált történetszál szerint történnek. Lehetnek benne fantasztikus elemek, de nem biztos, hogy lesznek. A gyerek azonban tudatosan teszi ezt, és nevet rajta, amikor valami abszurd dolgot talál ki. Amikor leírja, fegyelmezi a gondolkodását. Ezzel egyidejűleg fejleszti a nyelvi készségeit.

Akkor mi haszna van a tollbamondásnak? Miért tanítjuk a nyelvtant a gyerekeknek olyan mondatokon, amelyeket mi diktálunk le nekik, és nem hagyjuk, hogy ők találják ki?

Egyrészt, mert könnyű ellenőrizni. Másrészt ez a forma gyakorlásával függ össze. Nem az a fontos, hogy mit diktálunk a gyerekeknek, hanem az, hogy helyesen írják-e le. Viszont nem akarok a nyelvtan gyakorlása ellen lenni, mert ez a kulturált megnyilvánulás alapja. A nyelvtani hibáktól mentes szóbeli és írásbeli megnyilvánulás, valamint az általános rálátás mind az oktatás alapját képezik.

Mi lenne, ha hagynánk, hogy a gyerekek kitaláljanak négy mondatot, amelyekbe egy bizonyos nyelvtani szabálynak megfelelő szavakat kell írniuk?

Ezt meg lehetne tenni, de akkor nehezebb lenne összehasonlítani a gyerekeket egymással. Ha valaki hosszabb mondatot ír, több hibát követhet el, mint az, aki rövid mondatokat alkot. Ilyenkor nehéz igazságos értékelést írni.

Fontos, hogy figyeljünk a nyelvtanra, de ne csak arra. A tesztelésnek nem feltétlenül a heti egy tollbamondásból kell állnia. Mert a gyerek akkor úgy érzi, hogy ez a fontos. Amikor iskolába megy, természetes módon motiválja a siker, és keresi a módját, hogy elérje. Ha a tanár értékelni fogja a gyerekek kreativitását és saját alkotásait, a gyerekek annál jobban fognak igyekezni.

Az idősebb diákokat lassú és mély olvasásra kellene tanítanunk, vagy inkább gyors olvasásra, hogy képesek legyenek sok tananyagot elolvasni a vizsgára?

Az elmélyült olvasás nem csak az időről szól. Megtanuljuk közben, hogy a szöveg mely részeire kell hangsúlyt fektetni. Miért állok meg ennél a kijelentésnél vagy ennél a szónál? Milyen a szöveg szerkezete? A tanár végigvezetheti a diákokat azon, hogy a szerző hogyan tesz egy ilyen állítást az egyik bekezdésben, és hogyan mond ellent neki egy másik bekezdésben. Vagy egy másik bekezdésben olyan összefoglalót készít, amelyben például valami fontos dolgot nem vesz figyelembe. A lassú olvasás a szöveg kulcsfontosságú részeinek elemzéséről is szól.

Szoktak-e az általános iskola felső tagozatán a szaktantárgyakat oktató tanárok a tanulókkal a szöveg felépítéséről beszélgetni?

Nálunk nincs ilyen hagyomány, de nem tudok nyilatkozni az egész országról, mivel nincs róla kutatásom. A tanárok viszont többnyire azt mondják nekem, hogy nincs terük arra, hogy a diákokkal úgy beszéljék meg a témákat, hogy közben a szövegalkotáson is végigvezessék őket.

Petra Fridrichová pedagógus azt mondja, gyakran hallja tanároktól, hogy a gyerekeknek nagy gondot okoz egy kísérlet menetének leírása. Maga a kísérlet rendben van, de a hipotézis, a feltételezés, majd az eredmény leírása szenvedés számukra. Sok szó esik arról, hogy a gyerekeknek több kísérletet kellene végezniük, de nem kellene-e többet gyakorolniuk a feltételezések és eredmények megfogalmazását is?

Mindenképpen kellene. Ebben az esetben a forma és a tartalom is egyaránt fontos. Nem lehet akármilyen mondat; olyan kijelentésnek kell lennie, amelynek formája előírt.

Amikor egy diák feltételezéseket tesz, azoknak alátámasztott információkból kell kiindulniuk. A kisebb gyerekektől elvárható, hogy saját tapasztalataik vagy megfigyeléseik alapján alakítsák ki ezeket. Az idősebb diákoknak azonban a feltételezéseiket a szövegre kell alapozniuk. Sokkal könnyebb megtervezni a kísérletet és annak eredményeit is, ha leírják.

Az írás egy másik típusa, amellyel az idősebb tanulók az iskolában találkoznak, a jegyzetelés. A jegyzeteket leggyakrabban a tanár írja fel a táblára, a tanulók pedig lemásolják onnan. Ezzel mit lehet tenni?

Ha a tanár magyaráz, és azt szeretné, hogy a diák saját maga képes legyen felismerni az egyes információk értékét, akkor neki kell jegyzetelnie. Még akkor is, ha nem írja meg olyan jól, mint ahogy a tanár tenné a táblára. Ez azonban egy gondolkodási eszköz. A diákot arra készteti, hogy mérlegelje és megítélje az információk fontosságát, és hogy döntéseket hozzon.

A tanár tehát elmagyarázná a biológián a tananyagot, és azt mondaná – írjátok le a saját szavaitokkal.

Igen, a diák tudja, hogy mi keltette fel az érdeklődését.

El tudom képzelni, hogy ebből számos félreértés is adódhat: az egyik tanuló ezt írja le, a másik azt, és ha a tanár nem ellenőrzi, akkor félreérthetik az anyagot. Másrészt az a kérdés, hogy mi a fontosabb: hogy tényeket közvetítsek a tanulóknak, vagy hogy megtanítsuk őket arra, hogy az értelmezésben azonosítsák azokat?

Én kérdezem én is. Számomra a tanulók által készített jegyzetek diagnosztikai szempontból is érdekesek lehetnek. Hogyan értette meg? Mi volt számára érdekes? Mit jegyzett meg? A tanár mindig hozzáadhat egy kiegészítő szöveget a témához, amit a tanuló megtanulhat, hogy ne a jegyzetei legyenek az egyetlen forrásai a tananyaghoz.

A tanulók számára hatékonyabb lehet, ha megtanulnak hallgatni, értékelni az információkat és rájönni, hogy mi az érdekes. Ez egyben motivációforrás is – ha érdekes dolgokat találok, nagyobb az esélye, hogy foglalkozni fogok velük.

Az elmúlt hetekben országos meglepetést okozott, hogy a mesterséges intelligencia milyen hosszú, tartalmas, többé-kevésbé természetes mondatokat tartalmazó szövegeket tud létrehozni. Ön szerint ez jó hír?

Valakinek jó hír, másoknak nem az. Mesterséges intelligenciát használunk például a szövegek nyelvtani javítására is. De még mindig nekünk, embereknek kell értékelnünk, hogy a javítás helyes-e vagy sem. Azt viszont sajnálatosnak tartom, ha a mesterséges intelligencia fog szemináriumi dolgozatokat vagy hosszabb szövegeket írni. Akkor a feladat lényege elvész. Tanárként nem kapok semmilyen visszajelzést arról, hogy a diák hogyan gondolkodik. A diák pedig nem tanul meg semmit. Ez többé már nem a diákokkal való munkát jelenti.

Az interjú elején azt mondta, hogy a diákok a hosszabb dolgozatoknál gyakran csak mechanikusan másolnak bekezdéseket más szerzőktől. Ezt most már a számítógép is meg tudja tenni helyettük. Mit kellene ezzel tennünk?

Már évek óta nem adok a diákoknak beszámolós feladatokat. Ehelyett kiküldöm őket a terepre, hogy gyűjtsenek adatokat. Például legutóbb gyerekekkel készítettek interjút egy témában. Kérdéseket adok nekik, amiket a szemináriumi munkában meg kell megválaszolniuk. Ezután figyelem, hogyan dolgoznak az adatokkal, és milyen következtetéseket vonnak le belőlük. Itt még nem tudnak csalni. Legalábbis egyelőre.

Beszéltünk arról, hogy a mai fiatalok többsége ritkán kerül kapcsolatba hosszabb szövegekkel, és általában felületesen olvas. Most, amikor hosszabb szöveget kell írniuk, ezt a mesterséges intelligenciára bízzák. Mi történik, ha teljesen felhagyunk a szövegek írásával?

Ennek megválaszolásához egy jövőkutatót kellene felhívnia. Erre nem tudok válaszolni. Az oktatásban mindig néhány lépéssel a status quo mögött vagyunk, ez egy meglehetősen konzervatív terület. Szóval egy darabig még küzdeni fogunk ezzel. Meglátjuk, hogy lesznek-e korlátozások ezen a területen, hogy betiltják-e a mesterséges intelligencia használatát.

Be kellene tiltani?

Szerintem nem, az egy szélmalomharc. Tanárként inkább arra koncentrálnék, hogy végigvezessem a gyerekeket az írás folyamatán. Először írd le a szöveg célját, végezz kutatást, válaszd ki a főbb pontokat stb. Vagyis, hogy ne egy kész szöveget adjanak le nekem, amit a számítógép megír nekik, hanem hogy a szöveg különböző szakaszait bontsuk le, amelyeken ők dolgoznának. Ott ugyanis le tudjuk ellenőrizni a diák készségeit.

Mi lesz, ha egy olyan generáció nő fel, amely nem fog hosszú szövegeket írni? Befolyásolja-e ez a gondolkodásmódjukat is? Gondolkodni is könnyebb lesz?

Civilizációként fejlődünk, és ezt nem állítjuk meg. Eljátszhatjuk, hogy konzervatívok leszünk az oktatásban, és ragaszkodhatunk ahhoz, amilyen a társadalom a 20. században volt. Vagy reagálhatunk arra, ami történik. A diákok ugyanis a szabadidejükben úgyis megtalálják annak módját, hogyan létezzenek ebben a világban.

Az egyszerű nyelvhasználat vezethet ahhoz, hogy egyre kevesebben lesznek képesek megérteni az összetettebb gondolatokat? Például egy politikusnak már nem lesz lehetősége arra, hogy elmagyarázzon egy népszerűtlen, összetettebb reformot?

A kérdés az, hogy vajon volt-e valaha is úgy, hogy a lakosság száz százaléka megértette ezeket a reformokat. Ez inkább egy szociológiai-politikai kérdés. A politikusaink kommunikációját ahhoz igazítják, amit az emberek hallani akarnak, és erre épül a politikai marketing. Ez nem attól függ, hogy a mesterséges intelligencia beleszólt-e.

Filip Orsolya fordítása