Napunk newsfilter: Szlovákiára nyolc hónap pokol, Magyarországra a török mennyország vár
1. Ha vásott kölyök vagy, keress magadnak hasonló barátokat 2. Nyolc hónap politikai horror következik 3. Az egész világ Soros markában
Támogasd a Napunk és a Denník N új, kétnyelvű ismeretterjesztő magazinját, amelyben olyan történelmi személyiségeket mutatunk be, akiket a magyarok és a szlovákok is magukénak vallanak. Segítsd az előítéletmentes kapcsolatokat, és járulj hozzá, hogy minél több szlovák és magyar iskolába eljuttathassuk kiadványunkat! Köszönjük!
A híreket válogatta és kommentálta Finta Márk
1. Ha vásott kölyök vagy, keress magadnak hasonló barátokat
Ha énfant terrible az ember, annak általában tudatában van – hiszen megkapja a dorgálást a szüleitől, a tanáraitól vagy akár a szomszéd nénitől, akinek már megint letörte a virágait, vagy felgyújtotta a macskáját.
A kérdés az, hogy hogyan dolgozza fel: megpróbál megjavulni, vagy inkább rájátszik a szerepre, és közben mindent másra, na meg a körülményekre fog. Utóbbi esetben a dorgálás hasztalan marad, a macska pedig újra és újra felgyullad, míg bele nem pusztul.
Nos, az Orbán-kormány ismét megkapta a maga hatástalan dorgálását a partnereitől. Bazinban találkozott ugyanis Rastislav Káčer szlovák megbízott külügyminiszter, és cseh partnere, Jan Lipavský.
Az Orbán-kormány megmondóembereinek szemszögéből ez bestiális páros. Káčerről úgy beszélgetnek magyar propagandakörökben, mint magyarfóbiás főlibsiről, aki úgy dagonyázik Soros pénzében, mint Dagobert bácsi a Kacsamesékben. Lipavský meg egy olyan országból jön, ahol mellékvágányra állították Babišt – ergo ők is elvesztették az eszüket, és behajoltak a libsi őrületnek, hogy rohassza rájuk a befőtteket a globális felmelegedés.
Szóval ez a két külügyminiszter megerősítette Ukrajna támogatását, és arról is beszéltek, hogy szorosabbra fűzik a biztonságpolitikai és külügyi kapcsolataikat. Magyarán, ápolják a partnerséget, ahogy azt szövetségesek közt szokás.
Aztán újságírói kérdésre kelletlenül ugyan – mert hát vannak ennél fontosabb dolgok is – arról is beszéltek, mennyire kapkodta őket a szekunder szégyenérzet, mikor Orbán azon a bizonyos „off record beszélgetésen” azt mondta, amit mondott. Vagyis hát viccelődött, mert mosolygott közben, a fene sem tudja már, hogy volt ez, az újságírók nem értik meg, „hogy könnyek nélkül is van bánat, s lehet vidám, ki nem nevet”.
Káčer finoman emlékeztetett, hogy az EU nem fejőstehén, nem a pénzért kell bent lenni. Hanem mert hát – tesszük hozzá – van egy ilyen bagatell apróság, mint a történelmi egymásrautaltság, na meg az, hogy ez a bizonyos közös európai projekt az, ami pár évtizede garantálja, hogy nem esünk egymás torkának, és hogy úgy ímmel-ámmal még fejlődni is tudunk, és nem kell sorban állni pult alól szerzett banánért, mandarinért meg ársapkás wc-papírért.
Lipavský pedig arról beszélt – nagyon helyesen – hogy Orbán az nem Magyarország, és megértő szomszéd bácsiként hozzátette, hogy érdemes alkalmat adni megmagyarázni Orbánéknak, miért is érzik annyira nehéz igának az Európai Uniót.
A baj csak az, hogy Orbánéknak eszük ágában sincs megmagyarázni ezt a helyzetet, és nem is fogják – a magyar kormány ugyanis már rég nem osztja az európai elköteleződést, csak amíg nem feltétlenül szükséges, addig nem mondja ki. Egyebek mellett erről szól a „keleti nyitás” filozófiája.
S erről szól az is, hogy míg Káčer és Lipavský a nagy európai mézeskalácsház kerítésén belül ápolja a kapcsolatot, addig a magyar kormány a kerítésen túl játszik. A Karmelitába érkezett ugyanis Mevlüt Çavuşoğlu török külügyminiszter. Alapesetben semmi rossz sincs ebben, Törökország partner és szövetséges.
Csakhogy Szijjártóék nem partnerként viselkedtek. Hanem mint a kisöcsi a bokszolni járó, cigiző bátyjával, akitől azt reméli, hogy ha majd a brüsszeli nagyfiúk piszkálni fogják, segítségül hívhatja.
Szijjártó arról beszélt, ugyanis, hogy született egy kezdeményezés, mely Nobel-békedíjra jelölné Recep Tayyip Erdoğan török elnököt – mert hát ő sokat tesz a békéért, és közvetíteni akar Oroszország és Ukrajna között.
Igen, arról az Erdoğanról van szó, aki mondvacsinált okokból blokkolja Svédország NATO-csatlakozását, amellyel egyébként megerősödne Európa védelmi képessége és biztonsága. Arról az Erdoğanról, aki sorra csukatja le a török újságírókat, ha kellemetlenné válnak, a határokon túl is üldözteti a gülenistákat, és a menekültekkel zsarolja az Európai Uniót.
A jelölést egyébként a Türk Államok Szervezetének Bölcsek Tanácsa nyújthatja majd be – forró kipcsak vérünknek köszönhetően Magyarországnak megfigyelő státusza van a szervezetben. Úgy tűnik, ez többet ér, mint a langyos, terhes, fájdalmas EU-tagság, amely oly sok fejfájást okoz a kormánynak.
Mert megküzdési taktika az is, hogy ha énfant terrible vagy, keresel magadnak hasonló barátokat.
2. Nyolc hónap politikai horror következik
Megszólaltak a parlamenti harangok: 92 szavazattal átment a törvényhozáson az előrehozott választások dátuma. Még zöldellni fog a nyárfa az ablak előtt, mikor az urnákhoz járulunk szeptember 30-án, hacsak ki nem égeti a klímaváltozás miatt eszetlenül forró nyár.
Ezzel tulajdonképpen végleg lezárult a Heger-kormány korszaka, innentől már valóban csak fűteni és világítani lesz esélyük, hiszen ezzel a szavazással elengedték a háború kutyáit. Kezdődik az igazán véres politikai harc az ország jövőjéért, amely nyolc hónapig fog tartani, és jelen pillanatban senkinek sincs halvány gőze sem az országban, hogyan fog végződni.
Nyolc hónap rengeteg idő. Ez egy teljes politikai szezon, melyben normális esetben törvények és reformok születnek, és ültetik át őket a gyakorlatba. Ennyi ideig kell fél kézzel úton tartani a robogó autót a szerpentinen, és reagálni azokra a kihívásokra, amelyek itt vannak, vagy jönni fognak. Az energiaválságra, az inflációra, az orosz–ukrán háborúra, az európai kihívásokra.
