Duray Miklós
Az egyik utolsó interjúban mégiscsak azt mondta, hogy Pozsonyban, a szülőföldjén érzi magát otthon.
Rendkívüli riportsorozat, különleges interjúkötet az Orbán-rezsim 16 évéről, háttércikkek és hírmagyarázatok magyarul és szlovákul. A Napunk nagyszabású tervekkel vág neki a jövő évi magyarországi választások kampányának, most van szükségünk a támogatásodra!
Először 1968 nyarán találkoztunk. Ő akkor már befejezte a tanulmányait, én pedig tizenhét éves diák voltam. Többen összejöttünk, hogy megalapítsuk a Magyar Ifjúsági Szervezetet.
A nyolcvanas években még kétszer találkoztunk, az első igazi találkozás pedig 1989 decemberében történt. A forradalom hírére (kis késéssel) hazatért az Egyesült Államokból, és három napot nálam töltött Dunaszerdahelyen.
Nem beszélt sokat, inkább hallgatott, gyűjtötte az információkat, mivel már egy éve külföldön élt. Barátainkkal a Független Magyar Kezdeményezből (FMK) örültünk, hogy már minden rendben lesz, hiszen MIKLÓS, akinek hazatérését epekedve vártuk, már velünk van.
Amikor a Független Magyar Kezdeményezésnek lehetősége nyílt arra, hogy jelöltet állítson a szövetségi kormányba, egyértelműen rá esett a választás. Ennek ellenére nem lett belőle miniszter, állítólag Marián Čalfa ellenezte a kinevezését. Miklós a kudarcot azzal magyarázta, hogy nem tettünk meg mindent a kinevezése érdekében.
Az útjaink aztán elváltak. Az egyik véleménykülönbség a magyar kisebbséggel kapcsolatban alakult ki. Az FMK abban az időben már intenzíven együttműködött a VPN-nel, ezt pedig nem akartuk félbeszakítani, mivel csak néhány hónap választott el a választásoktól, és hittünk abban, hogy 1990 júniusában a “koalíciónk” nyerni fog.
Miklós azonban meg volt arról győződve, hogy a kisebbségnek egy erős etnikai pártba kell tömörülnie és ellenzékben maradnia, hogy ellenőrizze a győzteseket.
A véleménykülönbségek áthidalhatatlanok voltak, és még az elkövetkezendő harminchárom év során is számos politikai kérdésben nem értettünk egyet. Miklós például nem fogadta el Havel elnök (és a két másik magyar párt tagjainak) javaslatát a Beneš-dekrétumok megoldását illetően. A szlovákok voltak azok, akik a kitelepítést végezték, a cseh elnöknek ezért nincs miért bocsánatot kérnie, mondta.
1998-ban engedett, és belement abba, hogy a Magyar Koalíció Pártja belépjen a kormányba, pozíciót azonban nem fogadott el. Egyre ritkábban vett részt a szlovákiai történésekben, és egyre gyakrabban jelent meg magyarországi eseményeken. Követői és csodálói továbbra is maradtak, a politikai jelentősége azonban fokozatosan csökkent. Az egyik utolsó interjúban mégiscsak azt mondta, hogy Pozsonyban, a szülőföldjén érzi magát otthon.
A losonci temetésen részt vettek Magyarország politikai vezetői, ami rendben van. A probléma ott van, hogy a losonci temetőben nem volt egyetlen aktív szlovák politikus sem (egyedül Grendel Gábor volt jelen). A miértre számos “szlovák” és még több “magyar” válasz létezik, viszont attól tartok, hogy egyik sem elfogadható a 21. században, Közép-Európában, egy uniós tagállamban.
Filip Orsolya fordítása
