Napunk

Tamás Gáspár Miklós – magyarokról, kisebbségekről, a kintről és a bentről

Tamás Gáspár Miklós. Fotó - Szőcs Petra
Tamás Gáspár Miklós. Fotó – Szőcs Petra

Tamás Gáspár Miklós szövegei megmutatták, hogyan vannak egymásra utalva az úgynevezett határon túli területek és Magyarország. Miért elválaszthatatlanok ezek a kulturális, szimbolikus és politikai terek különállásukban is.

Köszönjük, hogy olvasod a cikkeinket. A Napunk csak úgy tud fennmaradni, ha az olvasói előfizetik. Kérjük, támogasd a szerkesztőség munkáját. További cikkeinkért, illetve rövidhírekért látogass el a főoldalunkra is.

Kultúrszociológiai tanulmányt kellene írni arról, hogyan búcsúztatják (siratják, hiányolják, emlékeznek, áttételesen vagy direkt szidalmazzák) Tamás Gáspár Miklós(-t, -ról stb.) olvasói, vitapartnerei.

Sok-sok elágazása van ezeknek a különböző szövegeknek, de egy visszatérő, általános elem majdnem mindegyikben benne van. Tamás Gáspár Miklós erdélyi, kisebbségi, „idegen”, „nem magyar” származása-kötődései.

A szóhasználat változik a szerzők szemlélete, a szövegek indíttatása szerint. A legnagyobb tisztelet hangjában is ott a rácsodálkozás: valamiféle idegenséget (teatralitást?) hordozott, folyamatosan rajta voltak a különösség jelei, és nagyon tudott különbözni. Mit jelent ez a különbözés? Egyéni szeszélyt vagy közösségi programot, kényszert, adottságot? Megszüntethetetlen, feladhatatlan kisebbségiséget és kívülállást?

Méltánytalan lenne találgatni, ő maga mit mondana. Még úgy is, hogy Erdélyről, Romániáról, Kolozsvárról és a kisebbségiségről sokszor írt.

Ebben a kérdésben legfontosabb gesztusa, mondhatni végrendelete az a mód, ahogy halálhírét a fia nyilvánosságra hozta. Tamás Gáspár Miklós azt szerette volna, hogy haláláról egy kolozsvári lap adjon hírt.

Ezt a lapot ma épp Transtelexnek hívják, de hívták korábban Transindexnek is. És hívhatnák még nagyon sokféleképpen: Utunk, Korunk, Szabadság stb.: a lényeg, hogy folyamatosan frissen megjelenő, autonóm kolozsvári (erdélyi) tartalomnak adjon otthont. Legyen köldökzsinór a kolozsvári (erdélyi) olvasókkal, közösséggel. Az a közösség még fogyasszon híreket, éljen benne a világban. Legyen benne részvét. És tudjon emlékezni.

Érdemes Tamás Ábel szövegét szó szerint idézni, hogy pontosan értsük jelentőségét:

„Meghalt az apám. Békésen elaludt. Abban a kórházi szobában, azon az ágyon, amelyen egy hónap híján egy évvel ezelőtt – amikor épp kezdett megerősödni egy hosszan tartó rosszullét után, hogy aztán egy évig megint jól legyen és intenzíven gondolkodjon, írjon, olvasson – a telefonján bepötyögte a Transtelex születését köszöntő cikkét. Mindent (és mindenkit) szeretett, ami (és aki) bátor, lázadó és a szabadságért harcol. Így a Transtelexet és szerkesztőit is, különösen, hogy folyamatosan hazavágyott Kolozsvárra. Ha lettek volna utolsó kívánságai, egészen biztosan köztük lett volna, hogy éljen és viruljon a Transtelex, sok bátor, lázadó és szabadságszerető írással. Szabadságtartalommal, ahogy az említett rövid cikkben – kissé más értelemben – írta volt.”

Kötődések

Olyan családiasság köszön vissza ezekből a sorokból, amelyeket ritkán tapasztalni. S ha igazán magunkba nézünk, be kell vallanunk, ilyen család létezésében nem is nagyon bízunk. Olyan családéban, amely szabadon őrzi, a halálon túl is továbbadja családi kötődéseit, összetartozásait.

Tamás Gáspár Miklóstól, aki a hetvenes évek végén, az erősödő Ceaușescu-diktatúra nyomására Magyarországra költözött (menekült?), elszakadt Kolozsvártól, oda többé, állandó jelleggel nem tért vissza, ez a kételkedés, bizalmatlanság távol állt.

Ő tudta, hogy Kolozsvár (Erdély, a másik, határokon túli világ) valahol-valahogy létezik. Leginkább a szabadságvágyban. Számon tartotta mindig, mi történik ebben a külső térben. Éppolyan intenzitással, figyelemmel olvasta a világsajtót, mint azt a sajtót, amit egyébként a magyarországiak világvéginek, vidékinek, „határon túlinak” tartottak.

Nem nosztalgiából, nem illedelmes, de felületes figyelemmel. Hanem azért, mert tudta, mekkora jelentősége van a külső megszólalásoknak, a Magyarország felé irányuló „beszólásoknak”, kritikának, reflexiónak. Vagy annak, hogy a szellemi értelemben sokszoros kontroll alatt tartott vidékeken (Erdélyben), ahol a magyar etnonacionalizmus a román állami nacionalizmussal ütközik, fut versenyt, ott mekkora tétje van az autonóm hangnak. A mindenféle kontrollal való szembefordulásnak. Az alternatív tartalomnak, regisztereknek, a csak ilyen kívülállásban, kirekesztettségben, megbélyegzettségben megpillantható perspektíváknak. A kulturális hierarchiák leépítésének.

Szellemi közeg

Gondos és figyelmes olvasó volt: állandóan tartotta a szerzőkkel a kapcsolatot, visszajelzéseket küldött, témaötleteket, az általa fontosnak tartott cikkeket tovább ajánlotta. Benne élt egy szellemi közegben, ami valószínűleg azért is lett szellemi közeggé, mert Tamás Gáspár Miklós azzá tette.

Furcsa ezt most felismerni: mekkora jelentősége van a személyes jelenlétnek, felelősségvállalásnak. Gesztusértéke volt annak, ha Tamás Gáspár Miklós cikkeit Kolozsváron jelentette meg. Olyan szövegeket, amelyek egyébként bárhol máshol is megjelenhettek volna. Sokkal nagyobb közönséggel rendelkező, úgynevezett tekintélyesebb fórumokon.

Ebből a gesztusból pontosan lehetett érteni, hogy ő (és mi mindannyian még beszélők, véleményt nyilvánítók, a demokratikus döntéshozásból részt kérők) tesszük ki a hangsúlyokat, határozzuk meg, hogy minek van tekintélye, fontossága, mire és hogyan irányul a figyelem.

Az, hogy Tamás Gáspár Miklós „hazaírt”, „hazát” is írt bizonyos – befogadó, gondoskodó, együtt érző és együtt létező – értelemben. Átrendezte a magyar sajtóban megszokott erővonalakat, és a szellemi összetartozás szabályait újraértelmezte.

Írom ezt most a Napunk oldalán, publikálják Pozsonyban, a szöveg Jedden születik, Marosvásárhely tövében Kolozsvárról, vagy ki tudja, milyen helyről is. Ez a haza, hogy gondolataim ott motoznak Tamás Gáspár Miklós Nádor utcai könyvespolcain, de tekintetem a Nyárád-menti diófákat pásztázza, és tudom azt, mire kérdez rá Beke Zsolt Dunaszerdahelyen, ha majd szerkeszti ezt a vallomást.

Tamás Gáspár Miklós Erdélyből, Kolozsvárról akart elköszönni, halálhíre azonban korábban megjelent a tervezettnél a magyarországi sajtóban. Így van ez rendjén, várható volt, hogy ezt az utolsó akaratot sem sikerült teljesíteni. Így működik (nem működik) ma a magyar sajtó, nyilvánosság, egymásra (nem) figyelés. A lényeg mégsem a kudarc, a megszegett végakarat, hanem az eredeti gesztus, szándék.

Mihez ragaszkodott Tamás Gáspár Miklós ezzel az utolsó, fia által tolmácsolt üzenettel?

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Erdélyi magyarok

Kisebbségek

Magyarország

Vélemény

Jelenleg a legolvasottabbak

Percről percre