Nem tudom, hogy apám viselkedése mikor tudható be az idős korának és mikor a jellemének, és ez kimerítő

Roman gyerekkorában nagyon félt az apjától, tinédzserként lázadt ellene, de csak „mérsékelten”. Felnőttkorában pedig mindent megtett azért, hogy megfeleljen neki, és hogy véghez vigye mindazt, amit az apja számára eltervezett. A két nővére ugyanígy viselkedett.

„Csupán öt évvel ezelőtt, amikor a családunkban komoly helyzet alakult ki, és apám – erre nincs más szavam – egy egoista idiótaként viselkedett, tört el bennem valami, és értettem meg, hogy súlyos jellemhibái vannak” – mondja az ötvenéves építész. Addig szemet hunyt efelett.

Roman apja mindig is nárcisztikusként viselkedett – a családban mindenki az ő érdekeit helyezte előtérbe. Mindig neki kellett lennie a legokosabbnak, mindig az övé volt az utolsó szó, és beleavatkozott a már régen felnőtt gyerekei magánéletébe.

Roman esetében ez úgy nyilvánult meg, hogy az apja tudta, mennyi pénz van a számláján, mennyi adót fizetett be, és még az olyan banális dolgokat is, mennyit költött havonta üzemanyagra, és hasonlók. Roman számára sosem volt különös, hogy az apja ilyen információkat kér tőle, és készségesen válaszolgatott neki. „Teljesen hülye voltam. Ebben a tekintetben sokkal többet tudott rólam, mint a feleségem” – ismeri be.

Válj el tőle

Roman apja sosem tagadta, hogy elégedetlen a menyével, a fiát pedig gyakran egyenesen felszólította arra, hogy váljon el tőle. „A feleségem és három gyerekem anyja egy nagyon önálló, emancipált nő, és apám ezt nem tudta lenyelni. Ő olyan nőkhöz volt szokva, akik vagy vakon csodálták, vagy minimum nem mondtak neki ellent, és azt csinálták, amit eltervezett számukra. Ebben a tekintetben a feleségem a nővéreim és anyukám szöges ellentéte, akiket apám szó szerint úgy nevelt, ahogyan csak neki tetszett” – mondja Roman.

A házasságuk elején próbálta védeni az apját a felesége előtt, még meg is kérte, hogy inkább hagyja meg magának a véleményét a családi béke érdekében. „Más modellt nem ismertem. Az anyukám mindig csak mosolygott apámra, és nem vonta kétségbe a véleményeit.”

Az, hogy kiállt az apja mellett, természetesen hatással volt a házasságukra is. „Sokszor kerültünk a válás közelébe, de végül mindig túljutottunk a problémákon. Meg kell mondanom, hogy ez főleg a feleségem érdeme, aki folyton azt ismételgette nekem, hogy az apámnak szörnyű személyisége van, és mi mind csak engedünk neki, de őt aztán nem tudta betörni” – emlékszik vissza Roman.

Öt évvel ezelőtt Roman felesége súlyosan megbetegedett. „Egy onkológiai problémát diagnosztizáltak, egy nem igazán optimista prognózissal” – meséli Roman.

„Az első hónapok szörnyűek voltak. A feleségem kórházban volt, és nagyon rosszul viselte a kezelést, a kezelőorvosa nem volt éppen kommunikatív típus, tehát inkább a sötétben tapogatóztunk.”

A legrosszabb azonban az apja reakciója volt. „Kertelés nélkül közölte velem, hogy ne nagyon fárasszam ki magam a feleségem mellett, belőle már úgysem lesz semmi, és neki meg szüksége van rám a cégben, mivel az a legfontosabb.”

Roman apja évekkel ezelőtt a restitúciók által egy nagyon jövedelmező ingatlanra tett szert, és megfelelő befektetéssel pedig csak tovább gyarapította a vagyonát. Mindhárom gyereke neki, vagyis a cégeinek dolgozik.

„Mindig, amikor a feleségemmel vagy a gyerekekkel kellett volna lennem, hirtelen sürgősen szüksége volt rám, állandóan hívogatott, annak ellenére, hogy megmondtam neki, hogy nem tudom felvenni a telefont vagy válaszolni az üzeneteire. Valósággal terrorizált. Másrészt viszont nem tudtam elszakadni tőle, mivel meg voltam róla győződve, hogy nélküle semmire sem vagyok képes, és biztosan éhen halunk. Ezt azóta hallgattuk a nővéreimmel, hogy megszülettünk.”

A feleségem betegsége azonban két komoly mütét és az azt követő kezelés után remisszióba került, és ismételt jó eredményei vannak.

Roman apjával való kapcsolatán azonban nyomott hagyott az, ahogyan reagált, például azért is, mert továbbra sem hagyott fel felesége támadásával. Ezt pedig a gyerekek előtt is csinálta, ami Roman számára már a vörös vonal átlépését jelentette.

„Volt néhány komoly beszélgetésem vele, amikor már kíméletlenül megmondtam neki, milyennek látom. Erre nagyon agresszívan és vulgárisan reagált, vádaskodott összevissza, azt mondta nekem, hogy mindent csak kitalálok, és kitagad az örökségből. A »válaszolt« szó nem is helyes. Úgy ordítozott velem, hogy még a nyakán is kidagadtak az erek.”

Azóta az apjával való kommunikáció jobb esetben hideg volt, rosszabb esetben pedig kiabálás, fenyegetések, és a másik fél meghallgatásának elutasítása jellemezte.

Ez még az én apám?

Az utolsó hónapokban az apja agressziója egyre csak növekedett. Romant szidalmazta, állandóan ugyanazokat a dolgokat ismételgette, ésszerűtlen, logikátlan követelései voltak. Ezt Roman nővérei is észrevették, akik több időt töltöttek vele. Észrevették, hogy szokatlanul bunkó volt még a saját orvosával is, ismeretlen emberekkel, provokált mindenkit, csakhogy konfliktusokat robbantson ki. „Ez különös volt, mivel apámnak mindig fontos volt, hogy külsőre és otthonon kívül egy nyugodt, illemtudó embernek tűnjön, aki a sármjával és a jómodorával fogta meg az embereket.”

Amikor az apja elkezdte elhagyni a kulcsait, elfelejteni, hova tette a naponta használt tárgyakat, és már a mozgással kapcsolatos problémák is megmutatkoztak nála, a testvérek úgy döntöttek, hogy alaposan kivizsgáltatják. Természetesen ezt elutasította, de végül is belement. Kognitív funkciós zavart diagnosztizáltak nála, ami a demencia előszobája. Különböző hosszúságú lehet, függ az ellátástól, amit ez idős páciens kap, illetve attól is, van-e még valamilyen más krónikus betegsége.

Az apja diagnózisa után Roman dilemmába esett. Az apja viselkedése a személyiségének megnyilvánulása, azé, aki mindig is volt, vagy a betegsége „beszél” helyette?