Losoncz Márk: Az eddig kiszorított honpolgárok is szólhassanak hozzá a vajdasági magyar közösség sorskérdéseihez

Felkavarta a vajdasági magyar állóvízet az a nyílt levél, amelyet Losoncz Márk vajdasági filozófus, publicista, a Belgrádi Egyetem Filozófiai és Társadalomelméleti Intézetének kutatója címzett a Vajdasági Magyar Szövetségnek. Bár a VMSZ mára az egyedüli számottevő politikai tényezőnek tekinthető, nem élvez abszolút támogatottságot a vajdasági magyar közösség részéről, még ha óriási előnyt jelent is számára, hogy mind Orbán Viktor magyar miniszterelnök, mind Aleksandar Vučić szerb köztársasági elnök mellette áll.

Losoncz a nyílt levelében párbeszédre invitálja a vajdasági magyar közélet – általa vélt – legfontosabb szereplőit, mert csakis a konszenzusos megoldást látja a vajdasági magyar nemzeti kisebbség hosszú távú megmaradásának és a kihívásokkal való szembenézésének egyedüli megoldásaként.

Losoncz Márkkal a nyílt levél előzményiről, az abban kezdeményezett dialógus létrejöttének valódi esélyeiről, és a vajdasági magyar közösség megmaradásának lehetőségeiről beszélgettünk.

Az utóbbi években többször is visszautasítottad, hogy a vajdasági magyar független értelmiség körében indított petíciókat aláírd. Érvelésedben Vári György megállapítására hivatkoztál, melyben – ahogy azt egy cikkedben ki is emeled – azt mondja: a „petíció és a nyílt levél nem érvel, hanem megmond (…) mélyen antidemokratikus műfaj”. A mostani megszólalásod formája mégis nyílt levél. Miért tartod most hatásosnak ezt a formát?

A nyílt levél azt jelenti, hogy én, a magam nevében – mint szabad honpolgár – szólok egyéb szabad honpolgárokhoz. A cikkem végén írom is, hogy se hatalmat, se pénzt nem akarok, ha szükséges, akkor a közvetlen demokráciát a kezdetekben koordinálom, mert részt vettem négy egyetemfoglaláson (Belgrádban, Budapesten, Pécsett és Újvidéken), és van konkrét tapasztalatom arról, hogy ez miként működik, de ez nem rólam szól. Én kifejezetten egy anarchisztikus ember vagyok, aki nem szereti a megmerevedő hierarchiákat.

Nem tartom kizártnak, hogy ha ez a 60-80 ember – ahogyan kezdetnek javasoltam – elbeszélgetne egymással, akkor egy gyümölcsöző folyamat kezdődne el, viszont az lenne az igazi, ha a vajdasági magyar nép bottom-up – vagyis alulról szerveződve – bekapcsolódna. Az a demokrácia – képviseleti kormányzás –, ami manapság van, nem igazi demokrácia, hiszen a nép uralmáról ma nincs szó. Egy tényleges demokráciában részvételi mechanizmusok uralkodnak, nem az a 35 ember ül be a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) testületébe, akit Pásztor István, a VMSZ elnöke felhív a választások előtt, hogy van-e kedved gépszavazónak lenni, hanem minden embernek megvan a lehetősége a közvetlen beleszólásra.

A top-down és bottom-up szempontokat kellene kombinálni. Szükség van azokra az emberekre, akik az elmúlt periódusban a legtöbbet gondolkodtak arról, hogyan működjék a közösségünk, de fontos, hogy a vajdasági magyarság végre bekapcsolódva érezze magát. Hogy mennyire naiv és idealisztikus ez a gondolatom, azzal lehet vitatkozni, azonban az alapján, amit a vajdasági magyarság az elmúlt 30 évben létrehozott – mint amilyen az MNT, vagyis a kulturális-perszonális autonómiánk –, elmondható, hogy egy politikailag nagyon innovatív társadalmi csoportól van szó.

Miért nem olvasható a nyílt levél az összes vajdasági magyar sajtóorgánumon – tekintettel arra, hogy csak a Szabad Magyar Szó és az Autonómia portál közölte a szöveget?

Jogos a kérdésfelvetés. Az lett volna elegáns és politikailag helyénvaló, ha mindenkinek elküldtem volna, hogy legalább a lehetőség adott legyen, de én szkeptikus voltam a leközléssel kapcsolatban, ezért nem is próbálkoztam.

Rövid időn belül ez a második nyílt leveled, az előzőt Pásztor Bálintnak és Vicsek Annamáriának címezted, a Vajdasági Televízió egyik újságírója, Bágyi Ribár Renáta szakmai autoritásának a megőrzéséért síkra szállva. A záró gondolataidban azt írtad: „A fiatal vajdasági magyar politikusi nemzedéknek nem lenne szabad kritikátlanul bedőlnie a kényszerpályáját meghatározó tekintélyelvű rezsimek mechanizmusainak, gyakorlatainak. Ehelyett egymásra odafigyelés kellene, türelem, közös útkereső dialógus, a sebek gyógyítása, az ellenségeskedés leépítése.” Tekinthetjük úgy, hogy ez a második nyílt levél ennek a közös útkereső dialógusnak a kezdeményezése a részedről?

Ha visszakeresed egy 2014-ben adott interjúmat, abban ugyanezeket a szavakat használom: integratív útkeresés, párbeszéd, odafigyelés. Ugyanazokat a szavakat ismétlem tulajdonképpen nyolc éve – e tekintetben meglehetősen következetes vagyok –, tehát én már akkor azon töprengtem, hogyan lehetne ezeket az elmérgesedett viszonyokat lehűteni, és helyette inkább beszélgetni. Persze, látom a visszajelzéseket, hogy a sérelmek és a sebek annyira mélyek, hogy sokan képtelenek lennének leülni Pásztorékkal.

Az idézetben sok mindent mondok, de kulcsfontosságú, hogy azt mondom: fiatal nemzedék. A politikában ismeretes egy olyan jelenség, hogy juvenalizmus. Azt jelenti, egyes emberek szerint, a fiataloké kell legyen a világ, az öregeket el kell söpörni – ez a fasizmusra jellemző szemlélet, melyben a fiatalság mint erő, vitalitás jelentkezik. Ezt az ideológiát nagyon nem szeretem, itt mindössze arra gondolok, hogy Vajdaság egyik súlyos problémája az a generációs probléma, hogy a kilencvenes évek háborúi miatt egy közvetítő középnemzedék kiesett, illetve a régi nemzedékeknek sem volt alkalmuk a valóban dialogikus közösségi cselekvés megtapasztalására. Ez érzékelhető az irodalmi szférában és lokális szinten – például Temerinben is, ahol élek.

Többen is reflektáltak a nyílt levélre. Voltak, akik kifogásolták a jelenlétüket a listán, másoknak éppen ellenkezőleg, hiányérzete támadt. A szkeptikusok általános benyomása pedig, hogy semmiféle párbeszéd nem alakulhat ki, mert az a hatalomnak nem áll érdekében. Mit gondolsz az érveikről? Valóban elhiszed, hogy létrejöhet ez a párbeszéd?

Ami a neveket illeti, a kritériumom egyszerű volt: kik voltak azok – az én szerény, szubjektív perspektívám szerint –, akik az elmúlt tíz évben a legtöbbet gondolkodtak azon, hogyan alakuljon a vajdasági magyarság sorsa.

A párbeszéd létrejöttével kapcsolatban: a bennem lévő, eszményekhez ragaszkodó idealista természetesen azt gondolja, hogy ha megvalósulna a javaslatom, akkor létrejönne egy kreatív párbeszéd, és a vajdasági magyarság megújulna. Persze, a bennem lévő realista pontosan azt gondolja, hogy a VMSZ-nek elemi érdeke, hogy ne kerüljön velem semmilyen dialógusba, mert ha az érvrendszerem révén az derülne ki, hogy egy olyan ember, mint én, aki hatalmilag, pénzügyileg nem mérvadó, legfeljebb elolvasott pár könyvet életében, meg írt egyet-kettőt, egy vitában felülkerekedik – vagy legalábbis azonos értékű vitapartner –, az presztízsvesztés lenne a VMSZ-nek. Úgyhogy, ha a saját hatalomújratermelési szempontjaikat tartják szem előtt, akkor a hallgatás a legjobb módszerük.

Ami az érdekeket illeti: az érdek – latinul interesse, azaz inter-esse, vagyis közte lenni – elvileg azt is jelenthetné, hogy nem a magad önös vágyait nézed, hanem éppen a közösségben való gondolkodást. Szerintem, ha egy olyan politikai erő képviseltetné magát a szerbiai választásokon, amely mögött egy ekkora – erkölcsileg és politikailag megalapozott – kohéziós erő van, és amely az általam javasolt testület munkáján alapszik, az jelentősen megnövelné a szavazók számát. Bár engem nem ez érdekel. A vajdasági magyarok apátiája jelenleg óriási. Elsősorban a VMSZ politikai attitűdje miatt, sokan elfordultak a politika egészétől. Viszont, ha lenne egy őszinte közösségi párbeszéd, amely a közvetlen demokrácián alapulna, az tudatébresztő lenne a vajdasági magyarokra, és szívesebben mennének el szavazni.

A VMSZ-re leadott szavazatok száma évről évre csappan. Ha megnézzük az MNT-választásokat, azt látjuk, hogy ma már tulajdonképpen két településnyi magyar szavaz a VMSZ-re, és ez nevetséges. Megvan a maga szimbolikus szerepe és hatalmi dinamikája a Vučić-Orbán erőtérben, de a VMSZ egy nevetséges hatalmi erővé vált. A VMSZ-nek – látszólag – nem érdeke, hogy a levelemre reagáljon, mégis azt gondolom, hogy ha valódi, mély bölcsessége lenne a Pásztor István-Lovas Ildikó famíliának, akkor megértené, hogy egy ilyen – hosszú távon a közösség politikai és erkölcsi erejét, belső kohézióját növelő – lépéssel túl tudna lépni a saját árnyékán. Katartikus lenne, ha azt tudná mondani, hogy beszélgessünk, beszéljük meg a közös dolgainkat.

Ha magad se hiszed el, hogy ez megtörténhet, akkor mi értelme az egésznek?

Van itt egy nagyon érdekes dolog, a volt belgrádi főnököm, Petar Bojanić írt is erről egy könyvet: a provokáció. A provokációnak megvan a maga politikai és erkölcsi szerepe, ugyanis azzal, hogy én elkezdtem irritálni a VMSZ-t – bár a szándékom nem az volt, hanem a dialógus keresése –, ez az irritáció arra intheti őket, hogy legyenek óvatosabbak, mert a nyilvánosság figyeli őket, és vannak emberek, akik – méltányos, de nagyon kritikus hangnemben – meg is szólalnak. Ez az irritáltság hosszú távon a közösségnek is jót tesz, mert azt érezteti, hogy a politikusok nem tehetnek meg bármit. Mert mégis van fék és ellensúly. Tehát még ha a szövegem nem is éri el abszolút, amit látszólag kitűzött, akkor is arra intheti a VMSZ vezetőségét, hogy óvatosabban, ne ilyen hatalmi dölyffel, hanem méltányosabban és szeretetteljesebben nyilvánuljon meg.

A VMSZ reagált a nyílt levélre?

Pásztor Bálintnak fél nappal a megjelenés előtt elküldtem a szöveget azzal, hogy ez ma este fog megjelenni, és hozzátettem, hogy szerintem a vajdasági magyaroknak nem a Real Madridnak kellene szurkolni, mert az egy centrista, francoista csapat, hanem nekünk, vajdasági magyaroknak a Barcelonának kellene szurkolni, mert az egy kisebbségi csapat, ráadásul vannak magyar hagyományai. Semmilyen válasz nem érkezett.

Pár VMSZ-esnek szintén elküldtem a levelet megjelenés előtt, ők félénken, de megköszönték, és korrektül válaszoltak. Azóta már VMSZ-közeli emberek derűsen gratuláltak a cikkemhez a temerini kocsmában. Ebből azt szűrtem le, hogy a VMSZ-tagságban sem arról álmodoznak, hogy örökké a Pásztor-Lovas uralom alatt legyenek, csak félnek, féltik az egzisztenciájukat. Azt érzik, hogy olyan irdatlan ereje van ennek a párnak, hogy egyszerűen nincs mozgásterük, és nem mernek palotaforradalmat kezdeményezni. Pásztorék annyira kiiktattak minden lehetséges belső ellenfelet, hogy valószínűleg a VMSZ-esek sem érzik, ki képviselhetne olyan erőt, akire támaszkodva Pásztor hatalmát megdöntehetnék.

A vajdasági magyar közösség egy nagyon intenzív perióduson van túl, hiszen a 2022-es év során volt szerb köztársasági parlamenti választás, népszámlálás, végül MNT-választás, és idő közben az egyetlen értékelhető vajdasági magyar ellenzéki párt, a Magyar Mozgalom is felhagyott tevékenységével. Miért gondolod, hogy ez a megfelelő pillanat arra, hogy a vajdasági magyar politikai elit és a bírálói konszenzusra jussanak?

A választások viszonylagos relevanciával bírnak, de engem, aki társadalomelmélettel és filozófiával foglalkozom, a mélystruktúrák érdekelnek. A választást egy meglehetősen ócska spektákulumnak tartom. Engem az érdekel, mi zajlik a mélyben. A mélyben azt látom, hogy Vajdaság elsivatagosodik, és valószínűleg két évtizeden belül óriási ökológiai válság lesz ebben a régióban. Már most óriási problémák vannak a termőföldekkel. Az elvándorlásnak – ami egyébként egy össz-kelet-európai probléma – a vajdasági magyarság esetében hatványozott jelentősége van, mert ez egy pici közösség, és ha tovább zsugorodik, akkor erejét fogja veszíteni, mind politikailag, mind kulturálisan.

A Magyarországhoz való kötődésünk egyik kötőanyaga a Prosperitati Alapítvány volt, amelynek a támogatásai viszont határozottan csökkenni kezdenek. Ez már zajlik, csak Pásztor nem merte bejelenteni, mert