A nőknek lehetőségük van visszahozni a politikába az értékeket és kivenni az irányítást az alfahímek kezéből, mondja az államfő által kitüntetett roma aktivista

Szlovákia harmincéves önállósága után felrója a szlovák politikusoknak, hogy hiányzik belőlük az erkölcs. „Mindig meglep, hogy egyetlen ember döntése olyan nagy mértékben képes befolyásolni egy nemzet sorsát. Ezzel nem tudok azonosulni, és felróvom a szlovák politikusoknak, hogy nem gondolnak az egységre, Szlovákiára nemzetként. Hogy nem építik a nemzetben a büszkeséget, a tiszteletet és a fegyelmet” – mondja Koptová, akit Zuzana Čaputová köztársasági elnök kitüntetésben részesített.

Az interjúból megtudhatják:

• hogyan volt hatással a romák jövőjére egyetlenegy szavazat a parlamentben a 90-es években,
• hogyan figyelte a mečiarizmus alatt a szervezetüket a SIS,
• miért szüntetné meg a romaügyi biztos hivatalát,
• hova fejlődtünk harminc év alatt a romáknak nyújtott segítségben.

A forradalom után 1990 és 1992 között képviselő volt. Fejlődött valahova a szlovák politika azóta ön szerint? 

Nehéz megmondani, hova kellett volna fejlődnie. Természetesen mindannyiunknak megvoltak az elképzelései egy ideális irányról, hogyan változzanak meg a dolgok, és hogyan lesz lehetőségünk megtenni mindent, amire lehetőségünk és képességünk van. Sokaknak ez természetesen nem sikerült. Viszont amennyiben rólam és azokról az emberekről van szó, akik az elmúlt harminc évben velem tartottak, úgy vélem, történelmi eredményeket értünk el. Olyanokat, amikről romák és más kisebbségek generációi csak álmodoztak előttünk. Már csak az a tény is figyelemreméltó, hogy megváltozott az alkotmány. Az addig felsorolta azokat a kisebbségeket, akiknek joguk van a saját fejlődésükhöz, amire pénzt is kaptak az állami költségvetésből. A romák viszont nem voltak köztük.

Történelmi lépésnek tartom, hogy a parlament kisebbségként fogadta el a romákat, majd ezt követően anyagi támogatást adott a kultúra és a nyelv fejlesztésére, valamint az ezekhez kapcsolódó intézetek megalapítására. Köszönöm tehát minden képviselőnek, akik 1991-ben megszavazták a javaslatomat az első professzionális színház, a Romathan megalapítására és a nulladik évfolyamok bevezetésére az iskolákban. Csak most tudatosítom, mennyire támogatta az akkori atmoszféra a fejlődéshez szükséges tevékenységeket. Az atmoszféra akkoriban kegyes volt.

Azt mondja, hogy az atmoszféra kegyes volt. Meg kellett tehát győznie a képviselőket, vagy még élt a forradalmi hangulat, és az emberek előrébb akartak lépni?

Számos képviselő nem is tudatosította a romákkal kapcsolatos helyzetet. Nem történt egyik napról a másikra, míg mindegyik képviselő egyetértett azzal, hogy a romákat kisebbségként fogadják el, és hogy pénzt kapjanak a fejlődésre. Sokan harcoltak ezzel. Már nem emlékszem pontosan, de úgy rémlik, hogy a szavazáson 103 képviselő volt jelen, és csak a szoros többség szavazta meg. Egyetlenegy szavazaton múlott, hogy a romák pénzt kaptak a roma színház megalapítására és a nulladik évfolyam bevezetésére. Viszont még így is, az, hogy az állam elismert minket kisebbségként és pénzt utalt a költségvetésből a fejlődésünkre, még az akkori viszonyokhoz képest is történelmi lépés volt.

Amikor egy, az egész roma kisebbség jövője szempontjából fontos kérdésben egyetlen szavazat döntött, nem érezte, hogy mennyire törékeny rendszer a demokrácia? Különösen a kisebbségek számára?

Kétségkívül éreztem, a demokrácia mindig is törékeny volt. Minden más további aktivitás ezt csak megerősítette. Főleg az, hogy a demokrácia nem vonatkozott egyenlően kis országunk minden lakosára. Alapítványunk, a Dobrá rómska víla Kesaj a mečarizmus alatt egy kisebbségi jogvédő irodát üzemeltetett. Egy nagy projektről volt szó, amit európai pénzforrásokkal támogattak.

Kiadtunk négy könyvet szlovák és angol nyelven, amikben azon egyének és csoportok történeteit kísértük figyelemmel, ahol az állami hivatalok diszkriminálták a romákat vagy más kisebbségeket. Ezt nem is annyira a hivatalok tették, hanem inkább az egyes alkalmazottak. Akkor jöttünk rá, hogy a romák emberi és polgári jogainak megsértésére a közélet minden területén sor kerül. Két ügy a bíróságig is eljutott, és emlékszem, hogy míg a szlovák bíróságok úgy zárták le őket, hogy nem került sor jogsértésre, Strasbourgban ellenkező ítélet született, ami elismerte a roma egyének és csoportok jogsértését.

Ez mikor történt? 

1996 és 2012 között, amikor könyveket adtunk ki. Ez a skinheadek időszaka volt, egy nagyon bonyolult és veszélyes időszak. Az alapítványunkat akkor a Szlovák Információs Szolgálat is figyelte. Bejutottak a kassai Fő utcán lévő irodánkba is.

Hogyan jöttek rá, hogy a SIS volt az?

Amikor megbukott Mečiar, a SIS a parlamentnek bemutatott jelentésében feltüntette, hogy az alapítványunkat is megfigyelte. Ezt viszont a saját szemünkkel is láttuk, amikor betörtek az irodánkba és szétdobálták az iratokat. Ez egy drámai időszak volt a romák számára. Mindeközben pedig tettünk olyan dolgokat, amik előrébb vittek minket. Iskolákat alapítottunk, ahol tantárgyként bevezették a roma nyelvet. Nem csak a roma diákok tanulták, érettségi tárgy is volt. Megnyitottuk számukra az ajtót a főiskolához.

Merem állítani, hogy azon romák talán 50%-a, akik az állami szervekben helyezkedtek el, azok az emberek voltak, akik a mi iskoláinkban tanultak és a mi programjainkban vettek részt. Emlékszem egy diák esetére, aki a szocializmus alatt csak a szakmunkásképzőben tanulhatott. Végül nálunk leérettségizett és utána két egyetemet is elvégzett. Az ilyen eseteket kisebb csodáknak tekintem.

A mečiarizmus veszélyes időszak volt a kisebbségek számára. Nem gondolta akkor azt, hogy nem áll jól a fiatal szlovák demokrácia szénája? Hogy valójában örülhetünk annak, ahogy működik, és hogy még nem ülnek fasiszták a kormányban? 

Akkor ezt így nem tudatosítottuk. Számunkra az volt fontos, hogy figyelhettük, írhattunk róla, tehettünk feljelentéseket és panaszt az ügyészségnek és a rendőrségen. Már az nagy előrelépés volt a múlthoz képest, hogy kinyilváníthattuk a véleményünket, és nem ítéltek el érte. Még akkor sem, ha ennek néhány esetben fennállt a veszélye. Viszont túléltük. Úgy vettük, mint lehetőséget arra, hogy változtassunk valamin, hogy kifejezzük a véleményünket és védjük magunkat.

Ha ma megnézi a politikusokat, a sajtótájékoztatókat és a parlamenti üléseket – jobban állunk harminc év után? 

Emlékszem, hogy a 90-es években találkoztam Mečiarral, amikor még nem volt miniszterelnök. Épp a parlamentbe tartottam valamilyen ügyben, és találkoztunk egy gyűlésen. Emlékszem, hogy az aktuális eseményekről alkotott véleménye nagyon arrogáns volt. Akkor azt mondtam a barátaimnak, hogyha ez az ember hatalomra kerül, Szlovákia nem számíthat semmi jóra. Úgy tűnik, hogy Szlovákiát máig sújtják az olyan események, melyek analógiát mutatnak az akkoriakkal.

Ezt hogy érti?

Hiányoznak az olyan személyiségek, akik étoszt adnának a politikánknak. Távolról látom Radičová és Čaputová asszonyok példáját, és azt mondom, hogy a nőknek lehetősége van emberibbé tenni a szlovákiai politikát, és kivenni azt az alfahímek kezéből. Azoknak a kezéből, akik csak a saját akaratukat akarják érvényesíteni. Mindig meglep, hogy egyetlen ember döntése olyan nagy mértékben képes befolyásolni egy nemzet sorsát. Ezzel nem tudok azonosulni, a politikusoknak pedig felróvom, hogy nem gondolnak az egységre, Szlovákiára nemzetként. Hogy nem építik a büszkeséget, a tiszteletet és a fegyelmet. Ezek az értékek hiányoznak a politkánkból, és úgy tűnik nekem, hogy még nagyon sokáig hiányozni fognak. A jelenlegi politikában ugyanis nem látom az erkölcsöt.

Miért van ez így?

Ezt csak feltételezhetem. Egy nagyon fiatal demokrácia vagyunk, és hiányoznak számunkra a tapasztalatok és a történelmi öntudat. Nálunk más, mint Csehországban, amelynek a történelme felnőtt annak tudatosításáig, hogy ők az a cseh nemzet. Szlovákiával ellentétben, ahol hiányzott az összetartó nemzet öntudata. Lehet, hogy ez egy kicsit nőtt a Štúr-nemzedék alatt, de ezenkívül hiányoznak a kulcsfontosságú személyek, akik építenék az összetartást és az erkölcsöt. Ezek azok a pillérek, amiken a nemzeti büszkeség áll. Szlovákia pedig egy kis ország, sok nemzetiséggel. Merem állítani, hogy talán mindegyik második családban van egy más nemzetiséghez vagy kisebbséghez tartozó tag. Ebből a szempontból a szlovák állampolgárok, az átlagemberek toleránsak a kisebbségekkel szemben. Tisztelik őket, együtt élnek velük.

Manapság sokszor elhangzik, mennyire megosztott a szlovák társadalom. Hogyan látja ezt? Toleránsak az emberek, vagy éppen ellenkezőleg, harminc év után megosztottak vagyunk és haragban állunk egymással?