Az ukrán nép tovább fog harcolni, mert tudja, mi történne, ha nem tenné

A szerző a University of California, Berkeley közgazdászprofesszora

1991. augusztus elsején, valamivel több mint három héttel Ukrajna függetlenségének kikiáltása előtt, George H. W. Bush amerikai elnök Kijevbe látogatott, hogy lebeszélje az ukránokat a Szovjetuniótól való elszakadásról. Az ukrán parlamentben elhangzott, később „kijevi csirke” néven elhíresült beszédében Bush a megdöbbent képviselőknek azt magyarázta, hogy a függetlenség recept az „öngyilkos nacionalizmushoz”, az „etnikai gyűlölethez” és a „helyi zsarnoksághoz”.

A Nyugat vonakodása

Ez a beszéd hatalmas baklövés volt. Az ukrán néptől azt kérték, hogy ignorálja a moszkvai döntéshozók évszázados elnyomását – mindezt egy olyan időszakban, amikor a holodomor, a szovjet tervezésű „terroréhínség”, amely 1932-33-ban ukránok millióinak a halálát okozta, még az élő emlékezet része volt.

Még abban az évben, decemberben Ukrajna választ adott Bushnak: a választásra jogosultak 84,2 százaléka vett részt a függetlenségről szóló népszavazáson, és 92,3 százalékuk igennel szavazott. Rossz ómen volt, hogy a Nyugat vonakodott attól, hogy elismerje Ukrajna szuverenitási vágyát, és felfedte, hogy sok amerikai és európai vezető mit gondol erről a kérdésről, ez pedig megnyitotta az utat Oroszország tavaly februári inváziója előtt.

A háborúhoz vezető utat már 1994-ben megnyitották, amikor Ukrajna – a Nyugat felszólítására – átadta Oroszországnak a világ harmadik legnagyobb nukleáris arzenálját. Ezért cserébe Oroszország, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok megígérte, hogy biztosítja Ukrajna területi integritását és szuverenitását. De hogyan kellett volna ezt a garanciát biztosítani?

Ukrajna Lengyelországgal és más volt kommunista országokkal ellentétben nem kapott lehetőséget az 1990-es években, hogy csatlakozzon az Európai Unióhoz, 2008-ban pedig Franciaország és Németország megakadályozta felvételét a NATO-ba.

Újabb adag „kijevi csirke”

Amikor Oroszország 2014-ben annektálta a Krímet és elfoglalta Donbasz egyes részeit, Barack Obama amerikai elnök takarókat és egyéb, nem halálos katonai felszerelést küldött Ukrajnának. Németország beindította az Északi Áramlat 2 gázvezetéket, amely megkerülte Ukrajnát, pedig a vezetéknek még bőven volt szabad kapacitása.

Ez az egész egy újabb adag „kijevi csirke” volt: Oroszországot nem szabad provokálni, meg kell védeni a Kremllel való kapcsolatokat, az orosz államnak stabilnak kell maradnia. A nyugati vezetők időről időre azt találták célszerűnek, hogy Oroszország érdekeinek engedjenek, és ezzel gyakorlatilag megtagadták Ukrajnától, hogy szuverén állam legyen.

Ez a hozzáállás máig kitart, annak ellenére, hogy az orosz erők tömegsírokat és kínzókamrákat hagytak hátra Bucsában, Irpinyben és az ország számos más településén.

Tavaly február óta ukránok tízezreit ölték meg és milliók menekültek el, de a nyugati megfigyelők, Noam Chomskytól Henry Kissingerig, Putyin inváziós döntéséért a Nyugatot hibáztatják, illetve a nyugati vezetőket sürgetik, hogy úgy nyújtsanak diplomáciai segítséget Putyinnak, hogy közben Ukrajnát területátadásra kényszerítik.

Mi vezet eszkalációhoz?

Úgy tűnik, hogy egyes politikusok nagyobb problémának tekintik Ukrajna önvédelmét, mint Oroszország népirtó agresszióját.