Napunk

Felvállalt traumák: Mit tanulhatnak a holland bocsánatkérésből a szlovákiai magyarok?

Mark Rutte holland miniszterelnök. Fotó - TASR/AP
Mark Rutte holland miniszterelnök. Fotó – TASR/AP

Mark Rutte holland miniszterelnök nagyot robbantott az év végén: hazája nevében elnézést kért Hollandia szerepéért a rabszolga-kereskedelemben. „A múltat nem lehet eltörölni, csak szembenézni lehet vele” – hangzott a politikus kulcsmondata. De hogy érinti mindez Közép-Európát, és a saját történelmi traumáinkat?

Fizess elő a Napunkra, és nemcsak ezt a cikket olvashatod végig, hanem további cikkeink ezreiből válogathatsz!

Az elmúlt években két téma kapcsán merült fel a nyugat-európai gyarmatosítás a közép-kelet-európai közbeszédben. Az egyik ilyen téma a foci: általában azok szoktak ezzel előhozakodni, akik a „Nyugat hanyatlását” azzal magyarázzák, hány nem fehér európai játszik a francia vagy holland válogatottban. Vannak aztán, akik politikai one linert is csinálnak ebből, mint például Németh Szilárd, a Fidesz egyik erős embere, aki Argentína Franciaország felett aratott világbajnoki győzelmét tulajdonította egy „fehér, keresztény, európai értékeket védő országnak”.

A másik téma leginkább a migrációval kapcsolatos, és ezt is közép-kelet-európai politika tette magáévá. A magyar kormány, de sok más térségbeli politikus is érvelt azzal, hogy a menekültek befogadása Nyugaton elsősorban a „gyarmati múlt miatti lelkiismeret-furdalás” megnyilvánulása.

Láthatóan még a felgyorsult kommunikáció és információáramlás korában sem tudjuk elkerülni, hogy a nyugati társadalmi beidegződések, közhangulat és traumák annyira elcsúszott jelentéstartalommal jussanak el hozzánk, hogy gyakorlatilag a felismerhetetlenségig leegyszerűsödnek – ez egyébként fordítva is nagyon jellemző. És ez nagyon jól látszik a holland miniszterelnök – és később a holland király – bocsánatkérésének felfogásában is. Illetve abban, mit takar ez a bocsánatkérés: szimbolikus aktust, vagy valódi szembenézést a múlttal.

Miért kérnek bocsánatot a hollandok?

Egyebek mellett erre a jelenségre is felhívta a figyelmet Tóth Erzsébet Fanni társadalomkutató Rutte gesztusát taglaló Facebook-bejegyzésében.

Tóth Erzsébet Fanni a bécsi Sigmund Freud Egyetem tanára. Komáromban született, Perbetén nevelkedett, majd Hollandiában, Utrechtben szerezte meg BA-diplomáját. Ismeri tehát a probléma két legfontosabb pillérét: azt is, hogyan gondolkodnak a témáról a hollandok, hogyan élik meg ezt az örökséget a mindennapokban, és hogyan beszélnek róla. S ismeri azt is, hogyan működnek az ilyen traumák feldolgozási mechanizmusai. S Rutte bocsánatkérését, és ezt a fajta szembenézést kulcsfontosságúnak tartja.

Tóth Erzsébet Fanni – TEF archívuma

A múlttal való szembenézés ugyanakkor szerinte nem holland sajátosság, hanem nemzetközi trend. A hollandoknál azonban képesek voltak ezt elvinni a legmagasabb szintekig, és ez annak köszönhető, hogy előtte megágyaztak ennek a társadalomban. Márpedig a történelmi trauma súlya jelentős.

A holland birodalomnak a világ szinte minden pontján (Észak- és Dél-Amerikában, Afrikában, a Közel-Keleten, Délkelet-Ázsiában, az indiai szubkontinensen és a karibi térségben is) voltak gyarmatai. A Holland Nyugat-indiai és a Kelet-indiai Társaság rabszolga-kereskedelme jelentősen hozzájárult az ország gazdasági világhatalmi státuszához a 17. században. Becslések szerint kb. 600 ezer ember kerülhetett rabszolgasorra a holland uralom alatt. Hollandia az egyik utolsó európai országként, 1863. július elsején tiltotta meg a rabszolgaságot.

„Hollandiáról tudni kell, hogy rengeteg ember áramlik be az egykori gyarmatokról. Ám az ország nagyon pici, és szinte minden négyzetméterért küzdeni kell” – mondja Tóth Erzsébet Fanni, aki szerint azonban a jómód nagyon nagy, az oktatás kiváló, az egészségügy szintén jól működik. A bevándorlók esélyei is jók: elsősorban nem kell túl nagy nyelvi akadályokat megugrani, hiszen sokuk nyelve a holland valamelyik dialektusa.

Hollandia tehát első pillantásra befogadó, liberális, sokszínű országnak tűnik, de ez gyakran csak a látszat. Hatalmas szakadékok vannak a gazdag, fehér társadalom, és a gyarmatokról vagy Kelet-Európából beáramlott közösségek között. Ezek gazdasági természetűek, de élénken élnek az előítéletek, és létezik egyfajta kasztosodás is. S erről nem igazán szeretnek beszélni.

Randstadban, a hatalmas, sűrűn lakott félhold alakú holland urbánus régióban – mondhatni megapoliszban –, mely magába foglalja például Amszterdamot, Rotterdamot és Hágát is, vannak olyan kerületek, melyeket szinte kizárólag bevándorlók és a gyarmati népek leszármazottai laknak. S ez meglátszik mindenen az építészettől kezdve a boltokon át a kultúráig. Ám annak dacára, hogy ezek a kerületek adatok szintjén is nagyon különböznek Hollandia többi részétől, elindult az integráció is.

A holland politikának helyi szinttől kormányszintig vannak politikusai, akik ezekből a városrészekből származnak. „Ők voltak az elsők, akik azt mondták, hogy ez nincs így jól: liberalizmusról és befogadásról beszélünk, holott rendszerszintű diszkriminációnak vagyunk tanúi” – mondja Tóth Erzsébet Fanni.

A jelenséget figyelve pedig tulajdonképpen ők diagnosztizálták a történelmi traumát is, amelyre bizonyos szempontból vissza lehet vezetni a problémát. Nevezetesen azt, hogy Hollandia nem nézett szembe a gyarmatosító múltjával és a rabszolga-kereskedéssel – s az integráció és a rendszerszintű diszkrimináció felszámolásának legnagyobb kerékkötője épp ez.

Az elmúlt 18 hónapban tehát bocsánatot kért Femke Halsema, Amszterdam polgármestere, Sharon Dijksma, Utrecht polgármestere, majd jött Rotterdam, Hága, a De Nederlandsche Bank (a holland központi bank), s decemberben Mark Rutte is, kormányszinten. A bocsánatkérők hangsúlyozták: nem felelősek a korábbi évszázadokban történtekért, de jogutódként a múlttal való szembenézés az ő felelősségük.

A rabszolgaság nemzeti emlékműve Amszterdamban. Fotó – TASR/AP

S hogy miért épp ők kértek bocsánatot, jogutódként? Azért, mert jogelődjeik voltak azok, akik a legnagyobb hasznot húzták a rabszolgaságból: a polgármesterek, a bankárok, a városatyák, akiknek a legnagyobb ültetvényeik voltak a gyarmatokon. „S amikor megszűnt a rabszolgaság, a bank kárpótlást fizetett azoknak az ültetvényeseknek, akiktől elvették a rabszolgáikat” – magyarázza a társadalomkutató hozzátéve, hogy a bank ezért máig felelősnek érzi magát.

Mi jön a bocsánatkérés után?

Szép dolog a bocsánatkérés, mondhatnánk kelet-európai fejjel, de mi lesz ennek a haszna? Hiszen a bocsánatkérés szimbolikus gesztus, ki lehet mondani, de ha nem követi valami más, akkor megmarad a sajnálkozó szavak szintjén, amit valaki komolyan gondol, valaki pedig nem.

Hollandiában azonban nem maradtak meg ezen a szinten. 2023 emlékév lesz, és aktívan együtt akarnak működni az egykori rabszolgák leszármazottaival a múltbéli szenvedések feldolgozásában. Kárpótlást nem fizetnek: de rengeteg pénzt különítenek el arra, hogy ösztöndíjprogramokat indítsanak a leszármazottak számára, kutatásokat finanszíroznak, és rá akarnak jönni, hogyan hat ez a történelmi trauma a jelenkor Hollandiájára.

Fel akarják térképezni a jelenséget – segítő, integráló céllal. Társadalmi párbeszédet ösztönző múzeumot nyitnak erről, rendezvényeket szerveznek, be akarják vonni a társadalmi csoportokat, élő közeget akarnak teremteni. Be akarják fejezni az elhallgatást, a struccpolitikát – és valóban szembe akarnak nézni a múlttal.

„Hollandia ebben jó, és elhiszem nekik, hogy tényleg egy folyamat elindításáról beszélnek” – mondja Tóth Erzsébet Fanni. Beérni látszik tehát a törekvés, amely 2020-ban, a Black Lives Matter-tüntetések hatására indult be Hollandiában – akkor jött létre az a tanácsadó testület, mely arra jutott, hogy a holland állam bocsánatkéréssel tartozik az ország gyarmatosító múltja miatt. Az akkori törekvéseket azonban sok kritika is kísérte, hiszen a leszármazottak, és több érintett ország képviselői is úgy gondolták, hogy őket egyáltalán nem vonták be a folyamatba.

Őszinte szembesülés

Úgy tűnik tehát, hogy ez a bocsánatkérés most más lesz, mint az ezt megelőző gesztusok sora. Hiszen 2018-ban Dánia is bocsánatot kért Ghánától, mely a 19. század közepéig volt gyarmata, és tavaly nyáron a belga király is bocsánatot kért Kongótól. Sőt, hívja fel a figyelmet Tóth Erzsébet Fanni, ugyancsak tavaly nyáron a pápa is bocsánatot kért Kanadában a katolikus egyház bentlakásos iskolákban okozott tragédiákban betöltött szerepéért.

Kanadában bő 100 év alatt több mint 150 ezer őslakos gyermeket szakítottak el a családjuktól, és helyeztek el bentlakásos iskolákban. A gyerekeket verték, rengetegen lettek szexuális visszaélés áldozatai, és nagyon sokan haltak éhen: 130 iskolában hatezer gyerek halhatott meg ebben a kulturális népirtásban. A bocsánatkérés szavai itt is elhangzottak – ám ezt Tóth Erzsébet Fanni szerint semmi sem követte. „A leszármazottak azt mondják, ez a bocsánatkérés csak színházi előadás volt, és egyáltalán nem hatott” – teszi hozzá.

S ismét megszólal a hang, ami a bűnbánatot kritizálja, legyen az a holland bocsánatkérés, a német szembenézés a náci múlttal, az amerikai rabszolgatartás bűneinek felvállalása vagy bármilyen szembesülés a történelmi bűnökkel: mi az elég? Meddig és mennyit kell szenvedniük a fiúknak az apák, nagyapák bűneiért, amihez semmi közük?

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Hollandia

Kitelepítés

Történelem

Vélemény

Jelenleg a legolvasottabbak