Roman Samotný: Kamaszként azt éreztem, hogy én vagyok az egyetlen meleg a világon

Roman Samotný 2022-ben rendkívüli kihívásokkal nézett szembe, mégsem ez volt az eddigi legnehezebb év az életében. Elmondása szerint a legnehezebb akkor volt, amikor 25 évesen elvesztette a kapcsolatot saját magával. Egyebek mellett a terápiának köszönhetően sikerült kialakítania olyan túlélési mechanizmusokat, amelyek segítettek neki átvészelni a Vár úti terrortámadás utáni időszakot. „Tudatában voltam, hogy a helyzet nagyon fájdalmas, de már volt tapasztalatom azzal kapcsolatban, hogy még ilyen rossz dologból is lehet végül valami jót csinálni. Tudtam, hogy sok erőfeszítést igényel, de azt is, hogy lehetséges” – mondja.

Egy nyugat-szlovákiai kis faluban nőttél fel. Milyen volt a gyerekkorod?

A gyerekkorom szép volt. Az erdőben, a kertben futkároztam, erődöket építettem a fák tetején. A testvéremmel és a barátaimmal naplót írtunk, megvolt a saját világunk – gyermeki, kalandokkal teli. Szívesen emlékszem vissza erre az időszakra, nagyon gazdagító volt, nagy szabadságot élhettem meg. Jelen volt az édesanyám nagyvonalú és kedves hozzáállása, bízott bennünk, ezért élvezhettük a gyermekkor nyújtotta szabadságot.

A falu azonban, ahogy nőttem, egyre kisebbnek bizonyult. Tudatosítottam, hogy néhány dologban más vagyok, mint az osztálytársaim. A fiúk autókkal játszottak, a lányok babákkal, számomra viszont nem volt ennyire egyértelmű a felosztás. Az alapiskolában csúfoltak, zaklattak is emiatt.

Miután befejeztem az alapiskolát, Vágújhelyre mentem gimnáziumba. Olyan volt, mint egy hatalmas lélegzetvétel. Hirtelen ott találtam magam egy nagyobb városban, kiszélesedett a világ, és a közösség is sokkal színesebb volt. Már a gimnáziumban is nagyra értékeltem, hogy az emberek sokszínűek voltak, és már nem lógtam ki annyira a sorból.

Mi formált akkoriban a leginkább?

Inkább önművelő típus vagyok. Mindig is a mainstream vonal mellett fejlődtem, sosem voltam tagja nagyobb társaságnak. Ha a gyerekkoromra gondolok, három fő tényező jut eszembe.

Elsőként az édesanyám és a nagymamám, akik teret biztosítottak a fejlődésemhez. Ennek köszönhetően fedezhettem fel az identitásomat is.

Evangélikus családból származom, templomba jártunk, gyerekként ezen keresztül fedeztük fel a spiritualitást és az erkölcsöt. A nagymamám révén jelen volt a lelki befolyás is.

Ez megmaradt?

Igen, úgy gondolom, jó érzékem van a spiritualitáshoz, szívesen foglalkozom ilyen jellegű témákkal, de a kereszténységtől nagyon hamar eltávolodtam. Ugyan az evangélikus egyház progresszívebb, mint a katolikus, mégis olyan, mintha a múltban ragadt volna, és nem tud válasszal szolgálni a jelen kor kérdéseire.

Ezért inkább fokozatosan a keleti vallások felé kezdtem nyitni, mivel ott nagyobb a tér az elmélkedésre, a keresésre, nincs jelen a bűntudat vagy a büntetéstől való félelem. Nagyobb a tér a fejlődésre. Ez is nagy hatással volt rám.

Mi a harmadik tényező?

Már gyerekként is nagyon aktív voltam, sok kreatív dolgot csináltam, rajzoltam, írtam. Legjobban a rajzolás ment, ezért a szüleim beírattak a művészeti alapiskolába. Fantasztikus volt a rajztanárnőm, olyan volt, mint egy idegenvezető, segített felfedezni a kreativitásomat és a belső világomat.

Mivel sajátos voltam, nem igazán voltam népszerű a tanári kar körében. Mindig volt viszont olyan tanárom, aki hozzám hasonlóan kilógott a sorból. Utólag jöttem rá, hogy ezek az emberek figyeltek és vigyáztak rám, és jelenlétükkel megmutatták, hogy nem feltétlenül probléma, ha bizonyos szempontból más vagyok. Ez akár előny is lehet.

Elég magányos élet lehetett az, hogy mindig a mainstreamen kívül álltál. Nem érezted magad egyedül?

Tizenévesként eléggé kínzott a magány. Tudatosítottam, hogy kívülálló vagyok, a magányosság hosszú ideig nyugtalanított. Igyekeztem barátokat szerezni, de nem akartam az osztálytársaimmal kilógni cigarettázni, helyette inkább otthon festegettem, ezért nem igazán sikerült beilleszkednem.

A magány végigkísérte az életemet, fokozatosan megbékéltem vele és elfogadtam. Rájöttem, hogy nem kell feltétlenül hátrányként felfognom. Felszabadított abban, hogy úgymond magamra öltsem az identitásomat. A magány teret adott az elmélkedésre, ahogy arra is, hogy megismerjem önmagam.

Később, a főiskolán, amikor már nem féltem attól, aki vagyok, amikor elkezdtem nyíltan megélni az identitásomat, akkor jöttem rá, hogy éppen ennek köszönhetően voltam képes nagyon mély kapcsolatokat kialakítani. A magányon keresztül kapcsolatot hoztam létre saját magammal. Talán emiatt is van az, hogy a legtöbb helyzetben autentikus vagyok, és azt tapasztalom, hogy az emberek nem félnek ettől, sőt, éppen ellenkezőleg, sokan inkább értékelik.

Ezek szerint a főiskola volt az első hely, ahol önmagad lehettél?

Igen, Pozsonyban tapasztaltam meg, hogy a világ még nagyobb és sokszínűbb, és tele van lehetőségekkel. Emlékszem, ahogy az elnöki palota környékén sétáltam a vasútállomás felé, sütött a nap, és arra gondoltam: „Itt kell élnem”.

A főiskola akkoriban nagyon inspiráló volt. Fiatal voltam, aki kereste önmagát, de már ismertem különféle személyiségeket, a kreativitást, a számtalan lehetőséget… Ez sok merészséget és energiát adott, hogy ne féljek önmagam lenni.

Miért éppen az újságírást választottad?

Talán azért is, mert a családunk mindig szociálisan elkötelezett volt. A szüleim tagjai voltak a Vöröskeresztnek és más egyesületeknek, mindig azt láttam, hogy nemcsak a család, de a társadalom jólétét is szem előtt tartják. Azt éreztem, hogy újságíróként én is hasznos lehetek. Naiv elképzelésem volt arról, hogy jó irányba változtatok majd a világon.

Persze már a tanulmányaim során szembe kellett néznem a valósággal, és megértettem, hogy ez csak romantikus elképzelés. Főként abban az időszakban volt jellemző az újságírásra, hogy az ember vagy olyan dolgot csinált, amit érdemes volt, de akkor nem volt miből megélnie, vagy olyat, amiért elegendő pénzt kapott, de kevésbé tudta élni az életét.

Milyen személyes tapasztalataid voltak a médiával?

Már elsősként gyakornoki munkát kaptam a televízióban. Viszonylag gyorsan haladtam felfelé a ranglétrán, harmadikban már a Joj TV dramaturgjaként dolgoztam, noha tudatában vagyok, hogy emberileg erre akkor még nem álltam készen – a rám nehezedő nyomásra és a felelősségvállalásra.

Kívülről éreztem a társadalmi nyomást, hogy karriert kell építenem, hogy kell, hogy legyen lakásom, autóm, és hasonló „világi javakat” birtokoljak. Egy ideig eszerint éltem, megengedhettem magamnak, hogy kétszobás lakást béreljek, miközben autóm is volt, és a karrieremet építettem. Mindeközben azonban nem éreztem teljesnek az életemet, olyasmit csináltam, amivel nem voltam igazán összhangban. Nem éreztem, hogy azt csinálom, ami a küldetésem. Olyat, ami igazán rólam szól.

Ilyen gyors szakmai előrelépés könnyen bedarálhat egy fiatalt. Csak néhány évvel vagyok idősebb nálad, és emlékszem arra az időszakra, amikor idősebb, tapasztaltabb újságíró-generáció gyakorlatilag nem létezett, így a fiataloknak lehetőségük volt a gyors karrierépítésre, akkor is, ha még nem álltak rá készen.

Pontosan. Én egyfajta köztes fázisban érkeztem a médiába, amikor néhány dolog már nem működött, más dolgok pedig még éppen csak alakulóban voltak. Valóban nagy volt a nyomás, minden nagyon kaotikus volt, talán ezért is égtem ki 25 évesen. Pánikrohamaim voltak. Ekkor kezdtem el foglalkozni a belső világommal – azzal, hogy ki vagyok, mi vagyok, hol tartok az életben, és hogyan tovább. Ez megváltoztatta az életemet.

Hogyan?

Megértettem, hogy sok mindent, amit addig csináltam, azért csináltam, hogy beilleszkedjek a társadalomba, és nem azért, mert a szívem mélyéről szerettem csinálni. Elgondolkodtam rajta, hogy mit kezdjek az életemmel. Felfigyeltem egy hirdetésre, amelyben az Inakosť (Másság) kezdeményezés keresett valakit, akivel együtt dolgozhat. Felvettem velük a kapcsolatot, és az általuk szervezett filmfesztiválon kezdtem el dolgozni. Ezt a mai napig csinálom.

Fordulópont volt, onnantól kezdve másképp alakult az életem. Otthagytam a médiát. Már akkor is szerveztem bulikat LMBT+-embereknek. Aztán hirtelen ez lett az egész életem.

Ezek szerint volt értelme a kiégésnek.

Igen, és örülök neki, hogy bekövetkezett. Ajándék volt. Egy fordulópont, amikor kénytelen voltam elgondolkodni azon, hogy hol vagyok, és mit akarok valójában csinálni. Azóta azt választom, amiről érzem, hogy rólam szól. Amit ma csinálok, az teljesen összhangban van azzal, aki vagyok.

Ezt követően már nem jelentkeztek a pánikrohamok?

Nagyjából három évig jártam terápiára. Intenzíven dolgoztam rajta, hogy feldolgozzam a múltbéli traumákat, amelyeket amiatt szereztem, hogy melegként nőttem fel egy kis szlovák faluban. Fokozatosan fedeztem fel az önbecsülésemet. A terápia segített „frissíteni a szoftvert” és más gondolkodásmódot alkalmaznom, megtanított arra, hogy rugalmasabb legyek és jobban megértsem saját magamat. Ez lényegében megelőzés is annak érdekében, hogy az ember ne kerüljön ismételten olyan helyzetbe, amely felemészti.

Nem szomorú, hogy egy fiatal embernek terápiára van szüksége, amiért olyan környezetben nő fel, amelyik nem fogadja el?

Valóban traumatikus élmény queer emberként felnőni a szlovák társadalomban. Az LMBT+-emberek esetében ezért a terápián inkább arról van szó, hogy mekkora a trauma, nem arról, hogy jelen van-e egyáltalán.

Annak ellenére, hogy már 16 évesen „előbújtam”, csak 26 évesen, a terápiának köszönhetően tudatosítottam, hogy valahol mélyen nagyon fájó seb maradt bennem. Abból eredt, hogy gyerekként intenzíven azt érzékeltem, hogy a társadalom legalján vagyok, amiért meleg vagyok. Annak ellenére, hogy ennek racionálisan ellen tudtam állni, csak a terápia során jöttem rá, hogy ez valahol a lelkem legmélyén még mindig ott van bennem. Az önértékelésemet jelentősen károsította a homofóbia, amivel többször is szembe kellett néznem.

Szerinted a mai queer fiataloknak valamivel könnyebb dolguk van, mint neked volt harminc évvel ezelőtt?

Meggyőződésem, hogy igen. Akkoriban még csak tudomásom sem volt senkiről, aki LMBT+-emberként határozta volna meg önmagát. Tényleg az volt az érzésem, hogy én vagyok az egyetlen meleg a világon. Nem beszéltünk erről a témáról. A magányérzetem valószínűleg azzal is összefüggött, hogy sehol sem találkoztam olyan emberekkel, akik hasonló tapasztalatokkal rendelkeztek volna, mint én.

Ma már valamivel könnyebb a fiataloknak. Láthatják, hogy nincsenek egyedül. Vannak szervezetek és egyének is, amelyek és akik pozitív példaként állnak előttük. Sokan ismertek és sikeresek az LMBT+-emberek közül. Ez mindenképpen reményt és az önmaguk elfogadásához szükséges erőt ad a fiataloknak. Látják azt is, hogy vannak országok, ahol ez egyáltalán nem téma, mert a másság elfogadása teljesen más szinten van.

Ami manapság határozottan rosszabb, az a közösségi háló másik oldala – ez az én kamaszkoromban még nem létezett. Még nekünk, idősebbeknek is nehéz, de a gyerekek és fiatalok számára nagyon fájdalmas és nyugtalanító lehet gyűlölködő kommenteket olvasni, ahogy az is, hogy a parlamenti képviselők ellenük uszítanak és perverznek titulálják őket. Ezek a gyerekek ugyanolyan sérüléseket szenvedhetnek, amilyenekkel nekem is meg kellett küzdenem felnőttként.

A főiskola után Pozsonyban kötöttél ki. Sosel vágytál rá, hogy egy nagyobb városba költözz, ami színesebb, nyitottabb, elfogadóbb?

Rövid ideig Berlinbe akartam menni, de aztán újra beleszerettem Pozsonyba. Emlékszem, amikor kiégtem, volt vagy 2-3 hónap, amikor utáltam itt lenni. Ez viszont gyorsan elmúlt, és újra beleszerettem a városba.

Úgy gondolom, Pozsony sok szempontból nagyszerű, élhető város. Sokféle közösség alakult itt ki, amelyek inspirálják egymást, keresztezik egymást. Tényleg úgy érzem, nagyon jó lehetne az életminőségünk itt, ha nem bűzlene a politikusoktól és az összeesküvéseket gyártó médiától.

Ezért is lettél aktivista? Hogy ezt megváltoztasd?

Nem volt célom, hogy aktivista legyek. Inkább adódtak a lehetőségek, ajánlatok az együttműködésre, én pedig reagáltam rájuk. Egyáltalán nem tudatos döntés volt a részemről, hogy megyek és megváltoztatom Szlovákiát. Az efféle naiv elképzelésekről, amilyenekben főiskolás koromban hittem, már letettem. Igyekeztem olyan dolgokkal foglalkozni, amelyeket szeretek, és véletlenül éppen az aktivizmus volt az, ami a legjobban passzolt hozzám. Egyik projekt jött a másik után, halmozódtak, én pedig egyszer csak azon kaptam magam, hogy reggeltől estig ezekkel foglalkozom.

Nem tűnsz túlzottan extrovertáltnak. Hogyan jutottál el a DJ-zéshez, amihez szükségesnek tűnik az extrovertáltság?

Úgy gondolom, eléggé extrovertált vagyok. Meglep, hogy nem tűnök annak.

Mindig is szerettem az elektronikus zenét. Emlékszem, amikor otthon, kamaszként felfedeztem, teljesen lenyűgözött. Aztán amikor főiskolára mentem és átéltem az első bulikat, teljesen magával ragadott.

Később, amikor saját bulikat kezdtem szervezni, arról álmodoztam, hogy én is lehetnék DJ. Először nem volt hozzá bátorságom, de aztán teljesen pragmatikus okokból kezdtem el mégis. Néha előfordult, hogy megbetegedett a DJ, vagy lekéste a vonatot, nekem pedig az utolsó pillanatban kellett találnom valakit, aki helyettesíti. Úgy voltam vele, hogy inkább beletanulok, hogy fel legyek készülve az ilyen helyzetekre. Így kezdtem el játszani.

A mai napig nagyon élvezem. Miközben játszol, nagyon erős kapcsolatot érzel az emberekkel, más szinten működik, a zenétől megnyílnak az emberek és kapcsolódnak egymással. Az elektronikus tánczene repetitív, már-már hipnotikus, jobban a bőröd alá mászik, még ha nem is veszed észre.

Mit kell tudnia annak, aki DJ akar lenni?

Sok mindent. Egyrészt fontos a technikai tudás. Az én szemszögemből viszont az empátia a legfontosabb – érezni az embereket, érzékelni a közönséget, ami úgy működik, mint egy élő organizmus. Érzékelni a mozdulatokat, az energiákat, azt, hogy mi történik a közönséggel, milyen érzéseket lehet tetten érni, és hogyan lehet reagálni azokra. Számomra ez teljesen lenyűgöző.

Beszéltél arról, hogy kamaszként sokszor érezted magad magányosnak. Nem kárpótolnak ezek a bulik egy kicsit azért az időszakért?

Nagyon is tudatában voltam ennek, amikor Pozsonyba kerültem, és elmentem az első bulikra. Sokan jártak oda, akiknek talán ugyanúgy problémájuk volt a magánnyal, és nem volt meg a szükséges hátterük és szociális kapcsolataik. Azért jártak ezekre a bulikra, hogy jól érezzék magukat, de főként azért, hogy ismerkedjenek, közelebb kerüljenek egymáshoz.

Úgy érzem, hogy az ilyen bulik jelentősége még mindig óriási, nemcsak a fiatal, hanem az idősebb generáció számára is. Egy ilyen buli olyan hely, ahol új barátságok köttetnek, szerelmek szövődnek, az emberek olyan hátteret teremtenek, amelyre támaszkodhatnak.

Azt látom, hogy mára kisebb közösségek alakultak ki. Vannak emberek, akik valójában haza érkeznek, amikor egy buliba mennek. Ezek a bulik kikapcsolódást, felszabadultságot, és azt az érzést nyújtják számukra, hogy végre önmaguk lehetnek egy hosszú, talán nem olyan jó munkával teli hét után. Nem magányosak.

A mai fiatal generációról azt szokás mondani, hogy virtuális világban, a közösségi hálón él. Érdekli még őket egyáltalán a bulizás?

Én is érzékeltem, hogy csökkent a fiatalok érdeklődése, ha találkozásról, bulizásról van szó, mintha a közösségi háló csapdájába estek volna. A világjárvány azonban kiélezte a helyzetet. Sokan tapasztalták, hogy ugyan a közösségi médiának köszönhetően kapcsolatban vannak egymással, mégis otthon ülnek, magányosan. Most sokan ismét felfedezik, milyen másokkal fizikai kontaktusba kerülni, egy térben tartózkodni. Rájönnek, hogy ez sokkal kielégítőbb, mint a csetelés.

Úgy érzem, a bulik most a reneszánszukat élik. A saját rendezvényeimen is azt látom, hogy az egy térben lévő emberek közelsége, az a tény, hogy egymásra hangolódnak, olyan erőforrás, amely segít nekik abban, hogy könnyebben átvészeljék a következő hetet.

El tudtad képzelni, hogy ezt a terrortámadás után is folytatni fogod?

Nem. Ahogy akkor bezártam a Tepláreňt, úgy mondtam le az összes tervezett eseményt is. Nem tudtam elképzelni, hogy folytathatjuk. Azt kérdeztem magamtól: „Hogyan is szórakozhatnánk, miközben ekkora fájdalmat érzünk?”

Ahogy telt az idő a támadás után, láttam, hogy a közösség érzése, az, hogy együtt lehetünk egy eseményen az, amire most szükségünk van. És hogy ennek még gyógyító ereje is lehet.

Így fokozatosan újra elkezdtem kisebb rendezvényeket szervezni, a Tepláreňben is volt egy kabaré. Aggódtam, hogyan fog elsülni. A végén mindenfélét éreztem – szórakoztató volt, de ugyanakkor nagyon szomorú is. A végén átbeszéltük, és arra jutottunk, hogy nagyon gyógyító volt. Főként az, hogy újra együtt lehettünk.

A Tepláreň tizenegy évvel ezelőtt egy buliként indult, klubról klubra jártunk. Ezért buliként újra elindítottam a Tepláreňt, hogy biztonságos, befogadó térként megmaradjon a bár gondolata. Lehet, hogy idővel, a Tepláreň utódjakét, majd létrejön egy tér is.

Hogyan változtatott meg téged az elmúlt év? Ez volt a legnehezebb év az életedben?

Nagyon nehéz volt, de a legnehezebb év számomra talán mégis az volt, amikor elvesztettem a kapcsolatot önmagammal.

A tavalyi év sok mindent felforgatott… Igazából nem is tudok válaszolni erre a kérdésre. Azt hiszem, szükségem van még időre és nagyobb távolságra ahhoz, hogy ezt ki tudjam fejezni. Ha ma visszatekintek az elmúlt hónapokra, még nem egészen értem. Felteszem magamnak a kérdést: „Mi is történt valójában? Mi volt az én szerepem ebben az egészben?” Sok olyan helyzet volt, amikor mintha távolabbról néztem volna magamat. Amikor elmesélem valakinek, úgy tűnhet, mint egy akciófilm, de aztán rájövök, hogy én is a részese voltam.

Időre van szükségem ahhoz, hogy mindennek megtaláljam a helyét magamban, és ki tudjam értékelni, pontosan mi is történt. Azt viszont már most is tudom, hogy sok minden megváltozott.

Az egyik következmény, hogy ma már majdnem az egész ország ismer téged. Ez már egy extrovertált ember számára is sok lehet. Hogy érzed magad tőle, hogy most mindenki téged szólít meg?

A terápia keretében felfedeztem egy nagyon fontos dolgot – igyekeznem kell élni a saját kis életemet, a saját mindennapi valóságomat. Annak szentelek figyelmet, ami itt és most történik. Igyekszem akkor és abban a pillanatban létezni, amikor és ahol éppen vagyok.

Nem úgy tekintek erre a helyzetre, hogy egész Szlovákia ismer. Természetesen tudatában vagyok, de nem szentelek neki túl nagy figyelmet. Számomra az számít igazán, hogy hogyan viselkedem ebben az adott pillanatban, amikor ezt a beszélgetést folytatjuk – figyelek-e rád, érzékelem-e, amit mondasz, őszintén válaszolok-e. Minden mással akkor foglalkozom majd, ha felmerül.

Tényleg igyekszem élni a saját kis életemet, rendszeresen találkozni a hozzám legközelebb állókkal, és olyan dolgokat csinálni, amelyeket helyesnek tartok. Ez kulcsfontosságú számomra.

Milyen reakciókat tapasztalsz az emberek irányából?

A legtöbben hálásak, buzdítanak, kifejezik a szolidaritásukat. Abszolút ez érvényesül. Mivel fontos számomra, hogy jelen legyek a pillanatban és kapcsolódjak az adott személyhez, egy kicsit fárasztó is. Néha több az ember körülöttem, mint amennyivel elbírok, mégis fontosnak érzem, hogy válaszoljak a kérdésekre, beszélgessek velük. Tudom, hogy olyan dologról beszélnek, ami őket is mélyen megrázta. Én pedig igyekszem megosztani velük az emberségemet, a tapasztalataimat. Azt hiszem, az egész életünk erről szól – egymásra hangolódunk, őszinte bizalommal, kölcsönös tisztelettel osztjuk meg egymással, hogy mi nyomja a szívünket. Nem tudom elképzelni, hogy egy ilyen helyzetben elutasítóan viselkedjek. Nem tűnik helyesnek.

Kicsit talán paradox kérdés, de elmondható, hogy ma boldog vagy?

Határozottan vannak boldog pillanatok. Olyan emberek vesznek körül, akikkel nagyon mély kapcsolatot ápolok. A velük való kapcsolatom biztonsági hálót jelent a válságos időkben, és valami olyasmit, ami lehetővé teszi, hogy teljes és boldog életet éljek, bármennyire is kedvezőtlen a valóság. Hálás vagyok a párkapcsolatomért, az édesanyámmal és édesapámmal való kapcsolatomért, a legközelebbi barátaimért, a sok jó munkakapcsolatomért. Ezek azok, amik még ma is reménnyel töltenek el és erőt adnak.

Gondolod, ha korábban nem jártál volna terápiára, nehezebben viselted volna a tragédiát? Lett volna benned elég erő, hogy megbirkózz vele?

Határozottan. Volt néhány nagyon nehéz, válságos pillanat az életemben. Ezek a múltbéli nehéz időszakok és a terápia együttesen hozott létre bennem túlélési mechanizmusokat. Ennek köszönhetően tudtam, hogyan dolgozzak az érzelmeimmel, hogyan kezeljek egy ilyen helyzetet. Akárhányszor, amikor visszatekintek az ilyen pillanatokra, rájövök, hogy lehetett bármilyen nehéz és fájdalmas, emberileg mindig erősebbé tett. Talán emiatt is kerültem jobban kapcsolatba önmagammal és a környezetemben lévő emberekkel. Úgy éreztem, mélyebb kapcsolatom van az élettel.

Mivel már megtapasztaltam hasonló élményeket, a Vár úti támadás során is szem előtt tudtam tartani ezeket. Tudatában voltam, hogy a helyzet nagyon fájdalmas, de már volt tapasztalatom azzal kapcsolatban, hogy még ilyen rossz dologból is lehet végül valami jót csinálni. Tudtam, hogy sok erőfeszítést igényel, de azt is, hogy lehetséges.

Ezek szerint továbbra is optimistán tekintesz a jövőbe?

Természetemből adódóan optimista vagyok. Azt hiszem, ez a családi hátteremmel és a sorsommal is összefüggésben van. Sok minden tönkrement már az életemben, de sok minden helyre is jött. Gyakran pedig sokkal jobb irányba is változtak a dolgok. Néha, még ha valami teljesen elveszettnek is tűnt, valójában csak az út kezdete volt valami jobb felé, csak akkor ezt még nem tudtam elképzelni.

Ha pedig társadalmi szinten beszélünk erről, a történelem egészen egyszerűen nem enged. Azt tanítja, hogy egy nap az elnyomás is véget ér, mert az emberek vágya, hogy igazságban és szabadon éljenek, megfékezhetetlen. Ha pedig máshol már sikerült elérni, hogy javuljon az LMBT+-emberek helyzete, és a társadalom normális tagjaként kezeljék őket, akkor ez nekünk is sikerülhet.