Napunk

Roman Samotný: Kamaszként azt éreztem, hogy én vagyok az egyetlen meleg a világon

Fotó N - Tomáš Benedikovič
Fotó N – Tomáš Benedikovič

Fizess elő a Napunkra, és nemcsak ezt a cikket olvashatod végig, hanem további cikkeink ezreiből válogathatsz!

Roman Samotný 2022-ben rendkívüli kihívásokkal nézett szembe, mégsem ez volt az eddigi legnehezebb év az életében. Elmondása szerint a legnehezebb akkor volt, amikor 25 évesen elvesztette a kapcsolatot saját magával. Egyebek mellett a terápiának köszönhetően sikerült kialakítania olyan túlélési mechanizmusokat, amelyek segítettek neki átvészelni a Vár úti terrortámadás utáni időszakot. „Tudatában voltam, hogy a helyzet nagyon fájdalmas, de már volt tapasztalatom azzal kapcsolatban, hogy még ilyen rossz dologból is lehet végül valami jót csinálni. Tudtam, hogy sok erőfeszítést igényel, de azt is, hogy lehetséges” – mondja.

Egy nyugat-szlovákiai kis faluban nőttél fel. Milyen volt a gyerekkorod?

A gyerekkorom szép volt. Az erdőben, a kertben futkároztam, erődöket építettem a fák tetején. A testvéremmel és a barátaimmal naplót írtunk, megvolt a saját világunk – gyermeki, kalandokkal teli. Szívesen emlékszem vissza erre az időszakra, nagyon gazdagító volt, nagy szabadságot élhettem meg. Jelen volt az édesanyám nagyvonalú és kedves hozzáállása, bízott bennünk, ezért élvezhettük a gyermekkor nyújtotta szabadságot.

A falu azonban, ahogy nőttem, egyre kisebbnek bizonyult. Tudatosítottam, hogy néhány dologban más vagyok, mint az osztálytársaim. A fiúk autókkal játszottak, a lányok babákkal, számomra viszont nem volt ennyire egyértelmű a felosztás. Az alapiskolában csúfoltak, zaklattak is emiatt.

Miután befejeztem az alapiskolát, Vágújhelyre mentem gimnáziumba. Olyan volt, mint egy hatalmas lélegzetvétel. Hirtelen ott találtam magam egy nagyobb városban, kiszélesedett a világ, és a közösség is sokkal színesebb volt. Már a gimnáziumban is nagyra értékeltem, hogy az emberek sokszínűek voltak, és már nem lógtam ki annyira a sorból.

Mi formált akkoriban a leginkább?

Inkább önművelő típus vagyok. Mindig is a mainstream vonal mellett fejlődtem, sosem voltam tagja nagyobb társaságnak. Ha a gyerekkoromra gondolok, három fő tényező jut eszembe.

Elsőként az édesanyám és a nagymamám, akik teret biztosítottak a fejlődésemhez. Ennek köszönhetően fedezhettem fel az identitásomat is.

Evangélikus családból származom, templomba jártunk, gyerekként ezen keresztül fedeztük fel a spiritualitást és az erkölcsöt. A nagymamám révén jelen volt a lelki befolyás is.

Ez megmaradt?

Igen, úgy gondolom, jó érzékem van a spiritualitáshoz, szívesen foglalkozom ilyen jellegű témákkal, de a kereszténységtől nagyon hamar eltávolodtam. Ugyan az evangélikus egyház progresszívebb, mint a katolikus, mégis olyan, mintha a múltban ragadt volna, és nem tud válasszal szolgálni a jelen kor kérdéseire.

Ezért inkább fokozatosan a keleti vallások felé kezdtem nyitni, mivel ott nagyobb a tér az elmélkedésre, a keresésre, nincs jelen a bűntudat vagy a büntetéstől való félelem. Nagyobb a tér a fejlődésre. Ez is nagy hatással volt rám.

Mi a harmadik tényező?

Már gyerekként is nagyon aktív voltam, sok kreatív dolgot csináltam, rajzoltam, írtam. Legjobban a rajzolás ment, ezért a szüleim beírattak a művészeti alapiskolába. Fantasztikus volt a rajztanárnőm, olyan volt, mint egy idegenvezető, segített felfedezni a kreativitásomat és a belső világomat.

Mivel sajátos voltam, nem igazán voltam népszerű a tanári kar körében. Mindig volt viszont olyan tanárom, aki hozzám hasonlóan kilógott a sorból. Utólag jöttem rá, hogy ezek az emberek figyeltek és vigyáztak rám, és jelenlétükkel megmutatták, hogy nem feltétlenül probléma, ha bizonyos szempontból más vagyok. Ez akár előny is lehet.

Elég magányos élet lehetett az, hogy mindig a mainstreamen kívül álltál. Nem érezted magad egyedül?

Tizenévesként eléggé kínzott a magány. Tudatosítottam, hogy kívülálló vagyok, a magányosság hosszú ideig nyugtalanított. Igyekeztem barátokat szerezni, de nem akartam az osztálytársaimmal kilógni cigarettázni, helyette inkább otthon festegettem, ezért nem igazán sikerült beilleszkednem.

A magány végigkísérte az életemet, fokozatosan megbékéltem vele és elfogadtam. Rájöttem, hogy nem kell feltétlenül hátrányként felfognom. Felszabadított abban, hogy úgymond magamra öltsem az identitásomat. A magány teret adott az elmélkedésre, ahogy arra is, hogy megismerjem önmagam.

Később, a főiskolán, amikor már nem féltem attól, aki vagyok, amikor elkezdtem nyíltan megélni az identitásomat, akkor jöttem rá, hogy éppen ennek köszönhetően voltam képes nagyon mély kapcsolatokat kialakítani. A magányon keresztül kapcsolatot hoztam létre saját magammal. Talán emiatt is van az, hogy a legtöbb helyzetben autentikus vagyok, és azt tapasztalom, hogy az emberek nem félnek ettől, sőt, éppen ellenkezőleg, sokan inkább értékelik.

Ezek szerint a főiskola volt az első hely, ahol önmagad lehettél?

Igen, Pozsonyban tapasztaltam meg, hogy a világ még nagyobb és sokszínűbb, és tele van lehetőségekkel. Emlékszem, ahogy az elnöki palota környékén sétáltam a vasútállomás felé, sütött a nap, és arra gondoltam: „Itt kell élnem”.

A főiskola akkoriban nagyon inspiráló volt. Fiatal voltam, aki kereste önmagát, de már ismertem különféle személyiségeket, a kreativitást, a számtalan lehetőséget… Ez sok merészséget és energiát adott, hogy ne féljek önmagam lenni.

Fotó N – Tomáš Benedikovič

Miért éppen az újságírást választottad?

Talán azért is, mert a családunk mindig szociálisan elkötelezett volt. A szüleim tagjai voltak a Vöröskeresztnek és más egyesületeknek, mindig azt láttam, hogy nemcsak a család, de a társadalom jólétét is szem előtt tartják. Azt éreztem, hogy újságíróként én is hasznos lehetek. Naiv elképzelésem volt arról, hogy jó irányba változtatok majd a világon.

Persze már a tanulmányaim során szembe kellett néznem a valósággal, és megértettem, hogy ez csak romantikus elképzelés. Főként abban az időszakban volt jellemző az újságírásra, hogy az ember vagy olyan dolgot csinált, amit érdemes volt, de akkor nem volt miből megélnie, vagy olyat, amiért elegendő pénzt kapott, de kevésbé tudta élni az életét.

Milyen személyes tapasztalataid voltak a médiával?

Már elsősként gyakornoki munkát kaptam a televízióban. Viszonylag gyorsan haladtam felfelé a ranglétrán, harmadikban már a Joj TV dramaturgjaként dolgoztam, noha tudatában vagyok, hogy emberileg erre akkor még nem álltam készen – a rám nehezedő nyomásra és a felelősségvállalásra.

Kívülről éreztem a társadalmi nyomást, hogy karriert kell építenem, hogy kell, hogy legyen lakásom, autóm, és hasonló „világi javakat” birtokoljak. Egy ideig eszerint éltem, megengedhettem magamnak, hogy kétszobás lakást béreljek, miközben autóm is volt, és a karrieremet építettem. Mindeközben azonban nem éreztem teljesnek az életemet, olyasmit csináltam, amivel nem voltam igazán összhangban. Nem éreztem, hogy azt csinálom, ami a küldetésem. Olyat, ami igazán rólam szól.

Ilyen gyors szakmai előrelépés könnyen bedarálhat egy fiatalt. Csak néhány évvel vagyok idősebb nálad, és emlékszem arra az időszakra, amikor idősebb, tapasztaltabb újságíró-generáció gyakorlatilag nem létezett, így a fiataloknak lehetőségük volt a gyors karrierépítésre, akkor is, ha még nem álltak rá készen.

Pontosan. Én egyfajta köztes fázisban érkeztem a médiába, amikor néhány dolog már nem működött, más dolgok pedig még éppen csak alakulóban voltak. Valóban nagy volt a nyomás, minden nagyon kaotikus volt, talán ezért is égtem ki 25 évesen. Pánikrohamaim voltak. Ekkor kezdtem el foglalkozni a belső világommal – azzal, hogy ki vagyok, mi vagyok, hol tartok az életben, és hogyan tovább. Ez megváltoztatta az életemet.

Hogyan?

Megértettem, hogy sok mindent, amit addig csináltam, azért csináltam, hogy beilleszkedjek a társadalomba, és nem azért, mert a szívem mélyéről szerettem csinálni. Elgondolkodtam rajta, hogy mit kezdjek az életemmel. Felfigyeltem egy hirdetésre, amelyben az Inakosť (Másság) kezdeményezés keresett valakit, akivel együtt dolgozhat. Felvettem velük a kapcsolatot, és az általuk szervezett filmfesztiválon kezdtem el dolgozni. Ezt a mai napig csinálom.

Fordulópont volt, onnantól kezdve másképp alakult az életem. Otthagytam a médiát. Már akkor is szerveztem bulikat LMBT+-embereknek. Aztán hirtelen ez lett az egész életem.

Ezek szerint volt értelme a kiégésnek.

Igen, és örülök neki, hogy bekövetkezett. Ajándék volt. Egy fordulópont, amikor kénytelen voltam elgondolkodni azon, hogy hol vagyok, és mit akarok valójában csinálni. Azóta azt választom, amiről érzem, hogy rólam szól. Amit ma csinálok, az teljesen összhangban van azzal, aki vagyok.

Fotó N – Tomáš Benedikovič

Ezt követően már nem jelentkeztek a pánikrohamok?

Nagyjából három évig jártam terápiára. Intenzíven dolgoztam rajta, hogy feldolgozzam a múltbéli traumákat, amelyeket amiatt szereztem, hogy melegként nőttem fel egy kis szlovák faluban. Fokozatosan fedeztem fel az önbecsülésemet. A terápia segített „frissíteni a szoftvert” és más gondolkodásmódot alkalmaznom, megtanított arra, hogy rugalmasabb legyek és jobban megértsem saját magamat. Ez lényegében megelőzés is annak érdekében, hogy az ember ne kerüljön ismételten olyan helyzetbe, amely felemészti.

Nem szomorú, hogy egy fiatal embernek terápiára van szüksége, amiért olyan környezetben nő fel, amelyik nem fogadja el?

Valóban traumatikus élmény queer emberként felnőni a szlovák társadalomban. Az LMBT+-emberek esetében ezért a terápián inkább arról van szó, hogy mekkora a trauma, nem arról, hogy jelen van-e egyáltalán.

Annak ellenére, hogy már 16 évesen „előbújtam”, csak 26 évesen, a terápiának köszönhetően tudatosítottam, hogy valahol mélyen nagyon fájó seb maradt bennem. Abból eredt, hogy gyerekként intenzíven azt érzékeltem, hogy a társadalom legalján vagyok, amiért meleg vagyok. Annak ellenére, hogy ennek racionálisan ellen tudtam állni, csak a terápia során jöttem rá, hogy ez valahol a lelkem legmélyén még mindig ott van bennem. Az önértékelésemet jelentősen károsította a homofóbia, amivel többször is szembe kellett néznem.

Szerinted a mai queer fiataloknak valamivel könnyebb dolguk van, mint neked volt harminc évvel ezelőtt?

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Lélek

LMBT+

Pozsonyi lövöldözés

Interjúk és podcastok

Jelenleg a legolvasottabbak