Rab Árpád jövőkutató: meg kell tartanunk az emberséget, és fel kell ismernünk, hogy egymásra vagyunk utalva

Minden megoldás újabb kihívásokat teremt, ez a világ rendje. S most nagy kihívásokkal nézünk szembe, az elkövetkező évtizedeink arról fognak szólni, hogy felülírják-e az egyéni érdekek az emberiség mint közösség érdekeit – na meg arról, ki hogy bánik ezekkel az érdekekkel.

Sok dologra választ adhat a mesterséges intelligencia, amellyel 2023-ban jobban megismerkedünk, és életünk számtalan területén fel fog majd bukkanni – például az egészségügyben is, ahol meg kell szoknunk, hogy kialakul a gép és az ember együttműködése. Rab Árpád jövő- és trendkutató ezekkel a témákkal foglalkozik: azt mondja, ez így rendben is van, ám lassítanunk kéne az MI-vel, hiszen bár a biznisz gyárat akar, nekünk egyelőre még csak kalapácsokra van szükségünk.

Beszélgetésünkből megtudhatják:

• meg tudnánk-e oldani a legégetőbb problémáinkat egy csettintéssel,
• hogyan találhatja meg problémamegoldás közben mindenki a saját érdekeit,
• mi tarthat vissza minket attól, hogy mindenünket átadjuk a mesterséges intelligenciának,
• mi Európa nagy dilemmája, és hátrányt jelenthet-e mindez Kínával és az Egyesült Államokkal szemben,
• hogyan dönt a mesterséges intelligencia, és hogyan az ember,
• s hogyan működhet a jövő egészségügye.

---

Mennyire illett bele 2022 azokba a trendekbe, ami 2021 végén látszottak? Hogyan befolyásolják a világ menetét azok a történések, melyeknek idén a tanúi voltunk?  

Van egy most már 150 éve elkezdődött folyamat: azért, hogy jobban éljünk, egyre inkább felzabáljuk az erőforrásokat. A jobb életet el is értük, tényleg a legsikeresebb generáció lettünk, megdupláztuk például a várható élettartamunkat.

Az, hogy egy zárt rendszerben, a Föld nevű bolygón ilyen sokan leszünk, és mindenki jól akar élni, mindenképp erőforrás-optimalizációhoz vezet. Már nem kifelé, tehát nem mennyiségalapúan kell növekedni, hanem befelé, a minőség felé.

S az is látszik, hogy a technológiák, amiket fejlesztettünk, nem hatékonyak – talán az infokommunikációs technológián kívül. Csak hogy érzékeltessem: ha olyan hatékonyan fejlesztettük volna az autók motorját, mint az okostelefont, akkor talán most egy liter benzinnel hatezer kilométert tudnánk menni. De ez nem történt meg. És most azt látjuk, hogy megdrágulnak a dolgok, mert egyre kevesebb van belőlük, s ez optimális elosztásra kényszerít minket.

A piac is ezt mondja. Tíz-húsz éve beszélünk arról, hogy pazaroljuk az élelmiszert. Mostanra azonban a piac beárazta mindezt, és lám, visszaszorult a pazarlás. S a piac beárazta az energiapazarlást is – nyilván túlzóan, mert a politikai játszmák része ez is, ám az energiaárak növekedésével látszik az is, hogy négyszer vagy ötször annyi energiára lenne szükségünk, mint amennyit jelenleg előállítunk.

Azok a rendszerek, amelyekkel meg akarjuk menteni, a környezetünket és az életminőségünket, mind energiaigényesek, akár a tengervíz átalakítása ivóvízzé, akár a blokklánc rendszerek, akár a mesterséges intelligencia fejlesztése.

Én ezt az elmúlt évet a döntések évének neveztem el. A koronavírus-járvány idején kicsit előreszaladtunk a jövőbe, és csomó mindenről megnéztük azt, hogy milyen lesz majd – legyen szó akár a távoktatásról, akár a távmunkáról, a home office-ról, vagy a négy napos munkahétről. Ezek a dolgok, mind lassabban jöttek volna el – ám ebben az évben mindenki egy kicsit megmérte, hogy jó-e ez neki, mi a jó és mi a rossz benne. S kicsit elkezdtünk optimalizálni.

Az orosz–ukrán háború mennyire kavarja össze a dolgokat? Lehetett ezt előre látni?

Látható volt, hogy egyre növekednek a feszültségek az erőforrások miatt. Azt azonban én személyesen nem gondoltam, hogy valóban háború lesz. Ez az értelmetlen mészárlás egy borzalmas dolog. Legalább száz éve nem éri meg fizikai háborút vívni – és nem csak azért, mert az emberi élet megbecsülése kapcsán máshol tartunk. Gazdaságilag sem éri meg. Ettől függetlenül valaki, aki bajban érzi magát, tud irracionálisan viselkedni.

Magát a háborút tehát nem láttam előre ilyen kontextusban a trendelemzéseinkben. De ez az egész egy katalizátor – megmutatja a problémákat, melyeket előre láttunk, és gyorsabban megmutatja, hogy egymásra vagyunk utalva. A világ egyik fele nem zárkózhat be csak úgy a másik fele elől, mert a nyersanyagokat meg kell osztanunk egymással. Igazából most kezdjük látni azt, amiről eddig csak beszéltünk, és ennek az egésznek van egy pozitív oldala is: úgy is fel lehet fogni, hogy most kezdünk el dolgozni a megoldásokon. Most szembesülünk, most ismerjük fel a helyzetet, most kapjuk meg a pofonokat, amelyekre már rég szükségünk volt.

S ahogy látom a trendeket, a fejlesztéseket, tényleg az történik, hogy most már mindenki tudatosabban, okosabban, stratégiailag szervezettebben dolgozik, és az emberekben is jobban megjelent a tudatosság. Nyilván ez egy kikényszerített tudatosság, de ez nem baj: mindannyian szembesülünk azzal, hogy itt nem csak ideiglenes jelenségekről van szó, mint például a háború, hanem egy hosszú távú folyamatról, ami fél évszázadon át is tarthat.

Optimalizálnunk kell, okosan viselkednünk, vissza kell fognunk a pocsékolást. S ha okosan csináljuk, akkor valójában nem kell lemondanunk az életszínvonalunkról ahhoz, hogy kíméljük a környezetünket. Ne féljünk, mert ha félünk, akkor beszűkül a tudatunk és látásmódunk – s akkor nem fejlesztünk, csak túlélünk a holnapig.

Ám amit felvázolt, egy ideális környezetben működik. A valóságban mindig akad valaki, aki a káoszból szeretne nyerészkedni, és megakasztja az ideális folyamatokat. Van a kezünkben olyan eszköz, amivel fenn tudjuk tartani az ideális pályát?

Az egyszerű válasz az, hogy ezekkel a tényezőkkel kalkulálunk. Most az emberiség GDP-jének egyetlen százalékából az egész Földön meg tudnánk szüntetni a vízproblémát, ami az egyik legnagyobb problémánk. Vagy épp meg tudnánk szüntetni a szegénységet.

De ez nem egy számítógépes játék, az ideális helyzetek nem alakulnak ki csak úgy. Ezért dolgozom mindig „érdektérképekkel”. Azt számításba véve, hogy a folyamat lezajlik, de mindenkinek meg kell benne találnia az érdekét. S nem egy év alatt, hanem két, három vagy négy évtized alatt – kompromisszumokkal, ügyködésekkel, s a helyzet minden velejárójával együtt.

A környezetvédelemnek például nagyon jót tett az, amikor a cégek felismerték, hogy ez az egész nem csak nyereségcsökkentő korlátozáshalmaz, hanem meg is tudnak gazdagodni abból, ha megmentik a Földet. Ha az emberek megértik, hogy egy intelligens otthon vagy egy tudatos informatikai rendszer, vagy az erőforrások megosztása igazából előnyt képez nekik, akkor elkezdik használni ezeket az eszközöket. És a nyertes helyzet sok nyertes helyzetet hozhat, ha mindenki megtalálja az érdekét és a feladatát a folyamatokban.

Én jövőkutatóként és tudománykommunikátorként is azon dolgozom, hogy ez így legyen. Az emberek felismerik az érdekeiket, csak meg kell tudni nekik magyarázni.

Az elmúlt 12 ezer évben az emberiség mindig megoldotta, a válságait. Most ezt is megoldjuk majd, és ezzel új problémákat teremtünk majd magunknak, amiket pedig majd akkor kell megoldanunk, amikor odajutunk.

Olvassa el

Kánai András: Technooptimista vagyok, nem csodaváró

Említette az optimalizációt, és volt szó a cégérdekekről is. Vannak azonban, akik úgy profitálnának a káoszból, hogy közben eljátsszák, hogy a közérdekért cselekednek – ilyen jelenség például a greenwashing is. Az ilyen elmaszkírozott szándékokat pedig nehezen ismeri fel az emberiség, pláne a jelenlegi kommunikációs káoszban. Ez is hátráltathatja az ideális pályaív kialakulását, nem? 

Persze. A káosz pedig hatalmas gond. Az a probléma, hogy nagyon sokan lettünk, és összezsugorodott a bolygó. Ez pedig azt okozza, hogy most már nagyon kevés az egyértelmű helyzet. Eddig ha egy ötszáz fős közösségben kivágtam egy fát, és ültettem egy újat, tudtam, mit csinálok.  Láttam a tettem következményeit is, ismertem az érdeket, ami mellett cselekszem, és a tettem nem érintett más közösséget.

Ám most más következményekkel is számolnom kell. Lehet, hogy nekem jó az, hogy egy mesterséges intelligencia-nyelvet fejlesztek és ezzel pénzt keresek. Ám ugyanez a nyelv a világ másik pontján, mondjuk egy polinéziai embertől, aki eddig outsourcingban dolgozott, hirtelen elveszi a munkáját. Nehezen tudjuk hát megállapítani, mi az előnyös, és nagyon kevés tiszta előny maradt.

Apropó mesterséges intelligencia – ez az optimalizáció kulcsa is lehet, nem?

Én az alulról épülő rendszereket szeretem, a kis folyamatokat – ne egy nagy  mesterséges intelligenciát fejlesszünk, hanem mondjuk 15 milliárd kicsit. De az a baj, hogy a rendszerek akkor működnek jól, ha minél összefüggőbbek, és eleve az irányítás, a gazdaság a holisztikus platformokat szereti. Kezelem a fűtésedet, aztán majd a villanyodat is, sőt a pénzedet is, az autódat is, aztán meg is mondom, merre vezessük, sőt, azt is megmondom, kire szavazz.

Két nagy problémát látok: a hatékonyság felé haladás nagyon csalóka tud lenni, mert nagyon könnyen megveti az önzőség ágyát. A hatékonyság ugyanakkor egy jó dolog, és a gépek nagyon jók benne, ebben a legjobbak.

Viszont ez nem emberi, és mi emberek vagyunk. A tudatosság ebben az esetben nem is arról szól, hogy okosan használj egy technológiát, mert a felhasználóbarátság korát éljük. Nem kell tudnunk, hogy  blokklánc alapon működik egy önvezető autó.  Azt kell eldnönteni, hogy kell-e nekünk önvezető autó vagy sem. Ha bekapcsolom az önvezetést, elveszítem a vezetés élményét, és lemondok egy örömforrásról – ez egy példa arra, mi a különbség a hatékony és az emberi, avagy a racionális és az irracionális opciók között.

A mesterséges intelligenciát én nagyon szeretem és a jövő fő technológiájának tartom, de van egy nagy hazugsága: azt mondja, hogy minden megmérhető, minden kvantifikálható. Megmondja neked, melyik film a jó, mert tudja, hogy mit néztél eddig. Ismeri az időjárást, ismeri a piacot, és mindenre megmondja, szerinte mi a helyes. Eldöntheti, hogy ki legyen az életem párja, mert minden adatot összegezve eljut valakihez. De lehet, hogy én emberként nem ezt akarom. Lehet, hogy kisétálok az utcára, valaki rámmosolyog, és teljesen irracionális módon beleszeretek. Mert ember vagyok.

Nagyon fontos, hogy az emberiességet, ezeket a kivételeket, ezt az érzékenységet megőrizzük. Egyelőre sokkal többet közeledett az emberi gondolkodás a gépi gondolkodás felé, mint a gépi gondolkodás az emberi felé. Én ezt tartom nagyon nagy problémának és kihívásnak.

Úgy kell fejlesztenünk ezeket a rendszereket, hogy mindig csak segítőink legyenek. A célokat és az ügyeket mindig nekünk kell magunk előtt látnunk, minél világosabban. A technológia lényegtelen. A lényeg az, hogy embereken segítsünk vele.

Átmegyek hozzá és megölelem? Robotot fejlesztek, hogy otthon vigyázzon rá? Metaverzumot fejlesztek, és bekapcsolom a tudatát, hogy ne legyen magányos? Mindegy. A döntés a lényeg: hogy ne veszítsük el a fókuszt a fő célról.

Minimum Közép-Európában az emberek mintha máshogy gondolkodnának. A biztonságukért és gazdasági javakért sokan feláldoznák az emberi civilizáció olyan vívmányait, mint a demokrácia. Ez egyrészt optimalizál, lenyesi a vadhajtásokat, másrészt buborékvilágot teremt. Ha az emberiség úgy dönt, hogy ez a jó irány, azt mi változtathatja meg?

Szerintem ez a jog egyik legfontosabb feladata. Maga a jog egyébként is nagy kihívás előttünk, mert egyre gyorsul a világ, egyre több olyan dolog került át a cégek érdekszférájába, amit eddig a jog kezelt. Életünk sok kis döntését már algoritmusok bírálják el, és nem a jog.

A jog két alapvető eleme a törvény és a szabályozás. S míg a szabályozások egyre inkább átkerülnek az algoritmusok körébe, a törvény az értékek, az alapvető identitások őre és képzője marad. A másik őr a kultúra – ám ez nagyon gyorsan változó intézmény.

Az egész világon hajlamosak az emberek beáldozni sok mindent a biztonságukért, nem csak Közép-Kelet-Európában. Az USA-ban az emberek beáldozták a szabadságjogaikat, miután ledőltek a tornyok. Kínában pontozni fogják az állampolgárokat, akik azt mondják, az állam feladata, hogy megvédjen, az enyém pedig, hogy helyesen viselkedjek.

És Európa?