Miért hülyeségek az év végi ankétok? (dilemmák és parentézisek)
A műfaji formátum („év végi ankét”), ill. annak reflektálatlan, normatív jellege, a rutinszerűen feltett, mindennemű episztemológiai éberséget nélkülöző kérdés megválaszolása egy sor járulékos bonyodalmat eredményez.
Köszönjük, hogy olvasod a cikkeinket. A Napunk csak úgy tud fennmaradni, ha az olvasói előfizetik. Kérjük, támogasd a szerkesztőség munkáját. További cikkeinkért, illetve rövidhírekért látogass el a főoldalunkra is.
Nem tisztem – és valljuk be, nem is állna jól nekem – hogy megmondjam, sőt expressis verbis, ill. kerek perec kijelentsem, mi hülyeség,1 mi nem – A hülyeség, lat. stultitia, fogalmához l. Seneca: De Tranquillitate Animi, (vö.: Laár András: Besenyő Pista bácsi a hülyeségről). Mindenesetre nem állhatok meg szó nélkül egy mindannyiunkat érintő, fajsúlyosan releváns, ugyanakkor aktuális, akarom mondani recens jelenség (és az azt övező problémahalmaz) mellett.
A személyes érintettség tűfokán túl már csak azért sem, mert így, az év végéhez közeledve, mindenféle alapkamatok és ikerdeficitek közt lavírozva, a médiában ránk zúduló faék egyszerűségű, sőt, kétbites igazságok közepette, a szezonálisan szokásos rutinokhoz igazodván, a szlovákiai magyar közegben is újra felütötte a fejét egy sajátosan inflacioner, de mindenképpen középosztálybeli jelenség: az év végi ankétok kimérája.
December elején, hogy, hogy nem, megszólított engem egy jó nevű lap főszerkesztője, azzal a (most minden irónia nélkül) megtisztelő felkéréssel, hogy vegyek részt a lap év végi ankétjában, ill. válaszoljak arra a körkérdésre, mit tartok az idei év kulturális csúcsteljesítményének. A profin megfogalmazott mailben szerepelt még a kitétel, hogy „Bármi lehet: film, könyv, színházi előadás, kiállítás, épület, koncert, lemez stb.” valamint a megadás, hogy a válaszom terjedelme legfeljebb ezer leütésnyi legyen.
Bevallom, aznap először örömöt – sőt kifejezetten büszkeséget is – éreztem. Hízelgett, hogy valaki kíváncsi a véleményemre, sőt érték(!)ítéletemre(!) – és mindez nyilvánosan, ha nem is nyomtatásban, mindenesetre egy jó nevű, szimpatikus lap, ill. szerkesztőgárda által keretezve, szankcionálva, és legitimálva jelenhet meg. És hogy mindezt valakik majd olvasni is fogják, vitába szállnak vele, beindít bennük ezt-azt, sőt, tán még szilveszterkor is téma lesz egy-egy asztaltársaságban, idézik majd, meg parafrazeálják – és ki tudja, előbb-utóbb, ha csak egy apró része is, de szervesül a szlovákiai magyar kulturális köztudatban…
Kétségek
Alig telt bele másfél nap, máris elfogtak a kétségek. A kezdeti öröm és lelkesedés apadozni kezdett – majd teljesen tovapárolgott. Legalább háromszor böngésztem át az e-mailt – és hovatovább, annál inkább problematikusnak éreztem. Nem is az zavart, hogy elsőre semmi értelmes nem jutott eszembe: egyre inkább maga a kérdésfelvetés kezdett irritálni. Merthogy – megtiszteltetés ide, lelkesedés oda – egy igencsak nyitott, sőt ellentmondásokkal terhelt kérdésről van szó, mely számos buktatót rejt magában – arról nem is beszélve, hogy ez a műfaji formátum („év végi ankét”), ill. annak reflektálatlan, normatív jellege, a rutinszerűen feltett, mindennemű episztemológiai éberséget nélkülöző kérdés megválaszolása egy sor járulékos bonyodalmat eredményezhet.
Már majdnem billentyűzetet ragadtam, hogy visszaírjak a főszerkesztőnek, pontokba szedve viszontkérdéseimet (sőt, megpróbálva kialkudni magamnak egy 1200 leütéses terjedelmi limitet) – aztán letettem róla. Egy biztos: ezt a kreditet nem szabad eljátszanom, az sem kérdés, hogy nagyon elfoglalt ember, az hiányzik neki a legkevésbé, hogy az én visszakérdéseimre válaszolgasson: a végén még visszavonja ezt az ajánlatot. Egy szó mint száz: ezt nélküle kell megoldanom. Hic Rhodus, hic salta – suttogtam magamban.
Ezért aztán egy közeli barátomhoz, bizalmasomhoz fordultam, akit mindig is nagyon okosnak, sőt erudáltnak tartottam – aki ugyanakkor legalább ennyire alapos is. Diplomamunkáját annak idején négy év alatt írta meg, azóta (mintegy fél évtizede) doktori dolgozatán dolgozik. Nála jobban senki sem ért problémahalmazok rész-, ill. alproblémákká szálazásához, az alproblémák kritikai (hermeneutikai, ismeretelméleti) szétcincálásához, azok extrapolálásához és társadalmi kontextusokba való visszaágyazásához.
Bár az is igaz, hogy van benne valami monomán megszállottság, ami miatt néha Kosztolányi olvasóját (Az olvasó c. novellából) és/vagy Sartre Autodidaktáját (Az Undor c. könyvből) szokta eszembe juttatni. A lényeg, hogy nagyon is adok a véleményére, éberségére (vö.: éber, nyitott, eleven), homlokterének pallérozottságáról nem is beszélve. Az alábbiakban a vele folytatott tanácskozásból fakadó fő kérdéseket, dilemmákat, ellenvetéseket összegzem (a „teljesség” mindennemű igénye nélkül).
Barátom – kritikai-stratégiai megalapozottsággal – még mielőtt magával a kérdéssel kezdtünk volna foglalkozni, nyilván, hogy engem óvjon, először a kérdés „mögött” szunnyadó értékalapzatokat és peremfeltételeket kezdte firtatni (ezeket a szavakat is, hogy értékalapzat meg peremfeltétel, tőle tanultam).
Keretezés
Először azt kell tisztáznunk, szólt az érve, hogy milyen kontextusban, milyen narratív-diszkurzív keretezésben – és egyáltalán, kik, milyen aktőrök (sőt aktánsok) mellett – némileg lebutítva: kikkel, mikkel együtt – szerepel majd a válaszom. Merthogy – figyelmeztetett – semmiképp sem szabad abba a csapdába esni, amiben nem is olyan rég az a jó nevű színész találta magát, akit azzal szólítottak meg, hogy énekeljen fel egy népies műdalt, majd kevéssel később egy irredenta dalokat csokorba gyűjtő szimfonikusan rockzenei CD-n hallotta magát vissza.
Vagy, ha lehet, az ő (mármint a barátom) baklövéséből sem ártana tanulnom – amikor is, vagy egy évvel ezelőtt, egy hasonló ankétra reagálva, az ő válasza egy olajbáró (egyszersmind kúriai kancellár) megfejtésével egy lapon került a nyilvánosság elé.
De eszébe jutott a jó nevű testvérlap ankétja is, amit minden találkozásunkkor felemleget (azt az „újságírói giccs mintapéldájaként” aposztrofálva): arra a körkérdésre céloz ilyenkor, amelyben a Charlie Hebdo-merényletet követően felső-középosztálybeli csúcsértelmiségiek és kultúracsinálók nyilatkoztak Párizshoz való bensőséges viszonyukról (a Montmartre lépcsősorairól, a Luxembourg-kertről, kávéházakról, bisztrókról, múzeumokról és színházelőadásokról).
Miután tisztáztuk, hogy ilyesfajta veszélyek itt és most (alighanem) nem fenyegetnek, magát a kérdést kezdtük boncolgatni, sőt, problematizálni. Miután gyorsan kizártunk minden szőrszálhasogatónak, kákán is csomót kereső jellegűnek, horribile dictu, redundánsnak tűnő ellenvetést, rögtön a lényegi fenntartásokra fókuszáltunk.
Egyáltalán, van-e módszerünk2 – és ha van, mennyire látunk rá, mennyiben tesszük a módszerünkhöz fűződő viszonyt transzparenssé? Mielőtt belefognánk a válaszadásba – sőt a kérdés értelmezésébe – mennyiben vagyunk tisztában az elvárásokkal kapcsolatos elvárásainkkal (ném: Erwartungserwartung)? Mondom másképp: milyen motivációk, (gadameri értelemben vett) előítéletek és premisszák mentén szólított meg minket a főszerkesztő? És miért éppen minket (is)? Egy szó mint száz: mit akarhat tőlünk?
Kultúrák
És akkor következzen a problémák érdemi része, ill. Schmitt Pál-i értelemben vett törzsanyaga. Ha már egyszer a nagybetűs KULTÚRÁRÓL (erről a kultminoros kontextusban is sokszor és sokat ragozott ernyőfogalomról) van szó – és ha már ennyire megejtően magától értetődően tevődik fel a kérdés (mindig is irigyeltem az ilyen embereket, akik pár szóban ilyen tág horizontokat ennyire graciőz módon képesek beleszuszakolni): mégis mit értünk KULTÚRA alatt? Egyáltalán, magas-, ill. elitkultúráról és/vagy populáris kultúráról van-e szó? És még ha meg is jön rá a válasz: hogyan tételeződik a kettő között megképződő viszony? Na és milyen kultúrafogalommal dolgozunk? Vajon mire gondolt a t. szerkesztőség? Normatív, esetleg totalitás-orientált, netán differenciaelméleti – vagy éppen jelentés- és tudásorientált kultúrafogalomra? Evolucionista, konstruktivista, diffuzionista, posztstrukturalista, ne adj´isten!, kulturalista kultúráról beszélünk?
És ha már itt tartunk, akarom mondani, miheztartás végett: Max Weber-i, Clifford Geertz-i, Homi K. Bhabha-i (Klebelsberg Kuno-i, Natália Milanová-i) értelemben vett „kultúráról“? Más regiszterben: teológiai színezetű, marxizáló, a genderleméletek felől közelítő, a poszthumán diskurzusok, az objektumorientált ontológia mentén keretező (posztkolonialista, pejoratív, pepita, harántcsíkos…) kultúráról? És ha mindezeket tisztáztuk: étikus vagy émikus perspektívából közelítünk a kérdéshez?
Na és – kérdem én – hogy jön ehhez a szlovákiai magyar kontextus? Szlovákiai és magyar – vagy szlovákiai magyar – esetleg „egyetemesen emberi”? Mert ha elnagyoltnak, toldalékszerűnek tűnik a nexus („az egyetemes” és a „szlovmagy” részhalmaz kapcsolódása) – senki sem a főszerkesztőt fogja ám hibáztatni. Az én hitelességemről van szó, mi visszük itt vásárra a bőrünket.
És ha már „csúcsteljesítmény”. Tegyük fel (de tényleg csak egy feltevés erejéig), hogy az adott könyvet (kiállítást, koncertet…) nem olvastuk/láttuk – teljes terjedelmében… Ez máris azt jelentené, sőt implikálná, hogy ne foglalhatnánk bele egy-egy ilyen „teljesítményt” a válaszadásunkba? Mégis, milyen elitista diskurzus próbálja ezt velünk elfogadtatni? Kik ennek a diskurzusnak a kapuőrei, hol húzódnak a belépési küszöbei?
Az állításom az, hogy igenis, érvényes, sőt valid dolog – adott esetben – ilyen, részlegesen recipiált csúcsteljesítményeket is feltüntetni. Pláne, ha recenziók, kritikák, informális ajánlások, közvetítő aktorok, YouTube-videók (ill. egy-egy elolvasott, megtekintett rész) révén jó okunk van állítani, hogy az adott mű tényleg releváns, revelatív – sőt egyenesen jó. Hol tartanánk, ha mindig mindenki csak arról beszélhetne, amin (akár hosszú hónapok munkája révén) ától cettig átrágta magát? Hoppá! Nem éppen ezáltal zárjuk ki az adott szociális mezőből és „nyelvjátékból” szubaltern, láthatatlan, kékgalléros, a peremfeltételek mögött, alatt levő embertársainkat? (Vö.: Schiffer András: A tényellenőrök a szabadság legnagyobb ellenségei).
Lehet, hogy a Berkeley Egyetemen ez a norma, ugyanakkor itt és most engedtessék már meg, hogy legalább karácsony és szilveszter között ne kelljen – Syed Hussein Alatas fogalmával élve – a társadalomtudományos hatalmak elitjeinek (és elitkéinek) normáihoz igazodnunk. Amúgy az ilyen típusú, részleges megismerésen alapuló ajánlások módszertanához ill. heurisztikájához l. Bayard 20073 – ill. a résztudások és parciális ismeretek mint produktív tudástermelő inputok mozgósításának kritikájához Adorno 1959.4
Más szempontok: tegyük fel, hogy beszállok ebbe a csoportos, magát kimondva-kimondatlanul is kánonképző instanciaként tételező performatív gyakorlatba: mennyiben tudok, akarok rálátni arra, hogy egy ilyen „év végi ankét” (ízlelgessük csak ezt a kifejezést!) több minden más dolog mellett saját – Bourdieu-i értelemben vett – társadalmi habitusunk meg- és újrakonstruálásának is kitüntetett terepe?
