2022: Az év, amikor Putyin visszahozta a háborút Európába

Valójában ez a háború már 2014 óta tartott, de azt senki nem vitatja, hogy 2022. február 24-én szintet lépett, mikor az orosz katonák több irányból támadva átlépték Ukrajna határát. Bizonyára sokan emlékeznek arra a napra, mikor az invázió hírére ébredtünk, vagy az előző hetek szinte fullasztóan nyomasztó légkörére, mikor egész Európa azt várta, hogy mire készülnek az ukrán határon egyre csak gyülekező orosz seregek.

A megvetés ideje

Putyin orosz elnök még néhány nappal a háború elindítása előtt is azt bizonygatta, hogy nem kell aggódni, ez csak hadgyakorlat, semmiféle invázió nem készül. Aztán a katonák mégiscsak megindultak, Putyin pedig mosolyogva rázta a fejét, hiszen az ő szemében Ukrajna soha nem volt legitim állam, ami pedig nem létezik, azt nem is lehet megtámadni, nemde?

„Különleges katonai művelet” – ez a szókapcsolat remekül jellemzi a világot, amiben február 24. óta élünk. A faképpel kamerába mondott hazugságok világa, a nyilvánvaló tények tagadása, a valóság torzítása, az információs háború olyan időszaka, ahol az agresszor még azt sem hajlandó kimondani, hogy valójában háborút visel. Egy olyan világ, ahol napi szinten kérdőjeleződik meg az, hogy mit tartunk valóságnak, attól függően, milyen szavakat használunk és milyen híreket olvasunk.

Andrzej Sapkowski Vaják-sorozatának negyedik kötete a Megvetés ideje címet viseli. Mint minden jó regény, ez sem csak az elképzelt történetről, hanem az emberi viselkedésről, vágyakról, csalódásokról, döntésekről és ezek következményeiről szól. És a háborúról, annak értelmetlenségéről, a kisemberek szenvedéséről, a pillanatnyi hősiesség egyszerre nagyszerű és ugyanakkor minden pátoszt nélkülöző ábrázolásáról. És a megvetés idejéről, egy olyan korszakról, mikor értelmüket vesztik az értékek, a rend felbomlik, az erősebbek bármit megtehetnek a gyengébbel, és ezen senki nem csodálkozik, mert hisz ez a dolgok menete.

Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mivel a ma Szlovákiában élők többsége csak könyvekből és filmekből ismeri a háborút. Ezek persze a legjobb esetben is csak egy felszínes tudást adhatnak, rosszabb esetben pedig teljesen félrevezethetnek. A Megvetés ideje ugyan csak egy regény, de nemcsak a háborút, hanem az azt kísérő információs káoszt, a rosszindulatú hazugságokat, féligazságokat, és ezek mindennapi életre gyakorolt hatását is kiválóan ábrázolja.

Mert ne legyenek kétségeink, mi is a megvetés idejében élünk: a szomszédunkban népirtás zajlik, néhányan közülünk pedig az áldozatokat hibáztatják a háború kitöréséért. Soha nem állt ennyi lehetőség és információ az emberiség rendelkezésére, és mégis olyan könnyű megvezetni minket, mint a középkorban, amikor néhány ócska pletyka elég volt egy pogrom kirobbantásához. Akit karácsonykor megtaláltak a rokonai és az ismerősei az „ez a Zelenszkij még mindig háborúzni akar, ő a hibás a háborúért” jellegű eszmefuttatásokkal, az érti, miről van szó.

Ez történt február óta

Nem lesz könnyű néhány bekezdésben összefoglalni az elmúlt tíz hónap legfontosabb eseményeit, de azért próbáljuk meg.

Vlagyimir Putyin február 24-én, hajnalban indított teljes körű offenzívát Ukrajna ellen, miután 21-én Oroszország hivatalosan is elismerte a Donyecki és Luhanszki „Népköztársaságokat”. Putyin sem akkor, sem azóta nem jelölt meg pontos katonai célt, hanem Ukrajna „demilitarizálásáról” és „nácitlanításáról” beszélt. Az orosz hadsereg a már megszállt luhanszki és donyecki területekről, a Krím félszigetről és Fehéroroszországból kiindulva indított teljes körű támadást. Ekkor még mindenki villámháborúra számított, senki sem gondolta, hogy az ukrán hadseregnek lehetne esélye a világ második legerősebb haderejének tartott oroszok ellen.

Az oroszok célja a főváros, Kijev elfoglalása volt, ezzel párhuzamosan több merényletet kíséreltek meg Zelenszkij ukrán elnök ellen, hogy így fejezzék le az ország politikai vezetését. A kezdeti orosz sikerek után azonban a támadás március elején megakadt, aminek emblematikus képe volt a 65 kilométer hosszan veszteglő katonai konvoj, melynek műholdképe bejárta a világot. Zelenszkij pedig nemhogy nem menekült el az országból, hanem maradt a háború sújtotta Kijevben, ahonnan rendszeresen jelentkezik azóta is minden nap, így válva az ukrán ellenállás szimbólumává.

Keleten és délen az orosz hadsereg sikeresebb volt, bekerítették Mariupolt és elfoglalták a zaporizzsjai atomerőművet is. Március végén az oroszok belátták, hogy Kijevet nem fogják tudni elfoglalni, ezért megkezdték a kivonulást a központi területekről. Ugyan a megszállás a főváros környékén rövid ideig tartott, az oroszok hatalmas pusztítást végeztek, és mint utólag kiderült,  a civil lakosságot is szervezetten gyilkolták. A legjelentősebb vérengzés a bucsai mészárlás volt, ahol több mint 400 civilt gyilkoltak meg. A kivonulás után kínzókamrákat is találtak a helyszínen, azóta számos bizonyíték tanúsítja, hogy az oroszok háborús bűnöket követtek el.

A háború áprilisban kezdődött második szakaszában az oroszok célja Donyeck és Luhanszk megyék teljes területének elfoglalása volt, valamint a szárazföldi összeköttetés megteremtése a Krím és Moldova között. Ebben a szakaszban a frontvonalak nem változtak gyorsan, a felek beásták magukat, állóháború alakult ki. Az oroszok a villámháborús tervek kudarca után a tüzérségi támadásokat erőltették, megpróbálva felőrölni az ukrán ellenállást. Ennek során a civileket sem kímélték. Májusban az Azovsztal acélmű utolsó védői is megadták magukat a bekerített Mariupolban.