Napunk

Balog Beáta: Anyukám diagnózisa késztetett a könyvem befejezésére, hogy még érkezzen olvasni

Balog Beáta Fotó N - Tomáš Benedikovič
Balog Beáta Fotó N – Tomáš Benedikovič

Fizess elő a Napunkra, és nemcsak ezt a cikket olvashatod végig, hanem további cikkeink ezreiből válogathatsz!

Minden szünidőt falun töltött a nagyszüleinél. Üldögéltek együtt a kertben és sokat beszéltek, gyakran kimentek a temetőbe, friss virágokat vittek a sírokra, és ha útközben találkoztak egy ismerőssel, elbeszélgettek a gondokról, a boldogságról, a betegségekről vagy a bonyolult kapcsolatokról.

A kíváncsi kislány pedig sok kérdést tett fel a nagymamának. Minden alkalommal türelmes, részletes és bátor válaszokat kapott egy tapasztalt, erős nőtől, aki az egyik fontos mintakép volt a családban női vonalon.

Kornéliának hívták, mint számos nőt, akik ezt a különös, manapság ritka keresztnevet örökölték a családban.

Balog Beáta Kornéliák című irodalmi debütálását olyan személyek népesítik be, akik sokat jelentettek neki és nagy hatással voltak rá a gyerekkorában. Hagyja, hogy elbeszélője, Alma megossza, mi mindent élt át, hogy lerója a tiszteletét egy autentikus élettörténet előtt.

Az interjúból megtudhatja:

  • mit él át egy gyerek, amikor a halállal találkozik,
  • hogyan lesznek varázslatos élmények a mindennapi helyzetekből,
  • mi mindenről lehet beszélni a nagyszülőkkel,
  • mennyire nehéz átadni a kialakult hagyományokat az új generációnak,
  • miért fontos beszélni a szlovákiai magyarok traumáiról,
  • mire predesztinálja az embert a keresztneve,
  • hol van a történetírás határa az újságírásban és az irodalomban.

Mi a legintenzívebb gyerekkori élménye?

Erős képként jelenik meg számomra a kert, ezért is választottam az emlékek színterének. Egy olyan időszakhoz kötődik, amikor már iskolás voltam és két hónapnyi nyári szünidő várt rám a nagymamámnál, Mamakánál. Akkoriban nem volt lehetőség az év bármelyik napján gyümölcsöt és zöldséget venni a boltokban, ezért minden, aminek számomra intenzív íze és illata volt, ami elöntötte az érzékszerveimet, Mamaka kertjéből származott. Tudtuk, mikor van az eper, a málna szezonja, mikor érik be a szilva, a zöldborsó, a ribizli, és azt is, hogyan készül a ribizlibor. Ez sokáig megmaradt bennem. A másik meghatározó emlékem pedig a halállal való első találkozásom, amikor holtan találtam Mari mamát, a dédnagymamámat.

Hogy értelmezte akkor ezt a helyzetet?

Nem igazán tudatosítottam, viszont nagyon élesen emlékszem néhány részletre, amik aztán később újra és újra eszembe jutottak: feketébe öltözött asszonyok jöttek hozzánk, összegyűltek Mamaka konyhájában, hogy megsirassák Mari mamát. Én viszont nem mehettem be közéjük. Már sötétedett, és én még mindig a kis szobában ültem, az ablakon át pedig láttam a konyhából kiszűrődő fényeket, az asszonyok fekete kendőit, és megpróbáltam elképzelni, vajon mit csinálhatnak. Végül Mamaka behívott közéjük, hogy ne legyenek rémálmaim. Számos más dologra is ugyanilyen plasztikusan emlékszem.

Miért foglalkozik velük ilyen intenzitással?

Már gyerekkoromtól fogva figyeltem arra, hogy mindent megjegyezzek. Viszonylag korán, már hét-nyolc éves koromban naplókat vezettem. Nagymamával együtt felidéztük a múlt emlékeit, még az olyan banális dolgokat is, amikor először vártam arra, hogy kikeljenek a kiscsibék. Így tettük varázslatossá a mindennapi dolgokat.

Faluhelyen mindig sok munka akad a kertben. Volt arra elég ideje, hogy saját magával foglalkozzon?

Mamakának egy régi, fekete-fehér televíziója volt, amiben akkoriban természetesen napközben semmit sem adtak. Ennek okán a mindennapi életünk nyáron akörül forgott, hogy mindent feljegyezzünk, ami velünk történik. Nem csak vele beszélgettem sokat, hanem Terézia nénivel is, akit a könyvben Borbálának neveztem el. Szinte állandóan velük voltam. Éppen Borbála az, aki a legvalósághűbben lett megalkotva, nála nem volt szükségem arra, hogy bármit is hozzágondoljak. Lehet, hogy a róla alkotott kép néhol szinte komikusnak hat, de valós eseményeken alapszik. Más szerepei mellett ő volt a családban az egyszemélyes antikommunista ellenállás. Nagyon nyíltan megmondta a véleményét a kommunistákról, nyílt konfliktusa volt a helyi testület elnökével.

Azt akarta, hogy ezt ön is tudja? Hatással volt ez önre?

Számos dolgot megjegyeztem abból, amit mondott. Szenvedett az identitásunk miatt, úgy érezte, nem vagyunk sem szlovákok, sem pedig magyarok, sem hívők, sem ateisták, hogy nem járunk templomba, és nem tudunk rendesen imádkozni sem. Nem tudott minket erre rákényszeríteni és ebben eléggé monotematikus volt.

Nem gondolt arra, hogy a könyvben részletesebben dolgozza fel a szlovákiai magyarok problémáit?

De igen. Gondolkodtam például azon, hogyan jelenítsem meg hangsúlyosabban a történetben a Beneš-dekrétumokat, amelyek számos határ menti falvat traumatizáltak, így keményen érintették a saját családomat is, mivel a nagy részének el kellett költöznie a háború után. Az ő leszármazottjaik Dél-Magyarországon élnek, ezért nem is ismerem őket, nem tudtunk gyakran találkozni. Nagymamát ez nagyon mélyen érintette, ki nem állhatta Benešt, sokszor nevezte büdös Benešnek vagy cudar embernek. Próbálta számomra úgy lefesteni, hogy belém vésődjön az a jogtiprás, ami a magyar családokat érte.

Meséltek önnek a magyarországi szlovák családokról is? Őket is érintette a repátriáció.

A faluban szlovákok is laktak, akiket az itteni magyarok csak „prígyeleseknek” hívtak az alapján, hogy itt utaltak ki nekik lakhelyet. Folyton azt kérdeztem, hogy ez mit jelent, egy ideig még az is eszembe jutott, hogy valamilyen vulgarizmusról van szó. Azok házaiba költöztek be, akiket kitelepítettek, és nekik sem volt könnyű, mivel be kellett illeszkedniük. Jelenlétükkel folyton a fasizmussal való kollaborációhoz kötődő történelmi sérelemre emlékeztették az itteni magyarokat.

Megérintik önt ma is ezek az összefüggések?

Az elbeszélő, Alma szemével néztem rájuk, olyan traumákként, amelyek még mindig élhetnek. A körülötte felbukkanó szereplők a lakosságcseréről is beszélnek, ő pedig a nyelvről, a saját óvodai emlékeimről, amikor gondot okozott nekem szlovákul beszélni. Egészében véve egy olyan témáról van szó, amit a magyar közösség még mindig magáénak érez, de úgy gondolom, hogy nem az én könyvem feladata, hogy foglalkozzon vele. Nem szeretném, hogy az olvasóm azt érezze, valamilyen egzotikus dologról olvas, hanem éppen ellenkezőleg, azt, hogy olyanról, amit nagyon is jól ismer, hiszen mindenkinek megvannak a saját érzései és emlékei a gyerekkorából. A magyarok életkultúrája semmilyen módon nem különbözik attól, ahogy a szlovákok élnek. Természetesen, figyelembe kell venni a jellegzetességeket.

Losoncról származik, de a könyvben nem sok szó esik róla.

Az elbeszélőm, Alma egy falusi lány, még ha én magam városi ember is vagyok. Apukám egy régi zsidó családból származik. A dédszüleim nevelték fel, akik egész életükben Losoncon éltek. Apukám szülei elváltak. Miskolcon éltek, ahol nagyapám elvett egy színésznőt, nagymamám pedig egy jó hírű pincér felesége lett. Emlékszem rá, hogy a húgommal néha elmentünk az étterembe, ahol dolgozott. A mostoha nagymamámnál is jártam, aki megengedte, hogy felpróbáljam a fellépőruháit, de emellett még kellemetlen dresszúrának is kitett, mert órákon keresztül tudott arról beszélni, hogyan kell helyesen tartani a csészét, és hogyan kell ülni az asztalnál. Egy pár lakkcipőt is ajándékozott nekem, ami véresre törte a lábam.

A könyve gyerekszemmel nézi a felnőttvilágot. Az élményeit a kortársaival is megosztotta?

Nem mondhatom, hogy mély barátságot kötöttem volna valakivel, a fiatalabb unokatestvéreimmel játszottam, és élveztem a gyermekkor örömeit. Ezek a játékok azonban nem bírtak számomra olyan jelentőséggel, mint a felnőtt nőkkel folytatott beszélgetések.

Hogyan jellemezné magát, milyen volt gyerekként?

Csöndes gyerek voltam, sokszor elbújtam az asztal alá és rajzoltam. Néha már aggasztó volt, hogy órákon át egyedül voltam. Nem tartoztam azok közé a gyerekek közé, akik unatkoznak, és foglalkozni kell velük. Mamakának köszönhetően egy titkokkal teli házban éltem, és ezek a titkok arra vártak, hogy feldezzem őket. Nagyon fontos volt számára, hogy a húgommal minden részletet tudatosítsunk.

Mit gondol, miért volt ez fontos a számára?

Szerintem azért, mert intelligens és művelt volt. Mindig utazni szeretett volna, de nem volt rá lehetősége, és ez lehetett a túlélési stratégiája. Mindennek jelentőséget tulajdonított, elgondolkodott azon, mit csinál és miért. Egyszerűen szüksége volt arra, hogy azt érezze, nem mindennapi dolgok történnek körülötte.

Ezeket a nem mindennapi dolgokat a húga is észrevette?

Benne nem maradtak meg ilyen mélyen a nagymamáink történetei. Ma mindent, ami a könyvemben olvasható, el tud képzelni, de sok történetre nem emlékszik.

A könyvbemutatón. Fotó – Juraj Štefanovič

Tudatosan választotta az anyukája családját, és főleg annak női ágát?

Sokat töprengtem azon, hogy igazságos vagyok-e a család férfi ágával szemben. Például Miklós nagybátyám szinte eggyé vált a leírásokban az anyai ági nagyapám személyével, Bélával. Szerettem és szeretem is őket, de nem voltak számomra annyira meghatározó személyiségek, mint az anyukám és a nagymamám. Lehet, hogy egy másik könyvben majd írok róluk.

A családjában sok Kornélia volt. Mit jelent az ön számára, hogy nem így nevezték el? Csalódott volt a családi hagyomány megszakítása miatt?

Anyukám családjában a nőkben volt valami, ami ehhez a névhez kötötte őket. Hasonlóan ahhoz, mint amikor azt mondják, hogy az ember egy adott vonást az Andrásy, Balog vagy Kohn családból örökölt. Én a Kornélia-vonást örököltem. Elismerem, hogy ez furán hangozhat, hiszen annyi szép név van, és feltehetnénk a kérdést, miért éppen ez futott be nálunk ennyire, vagy hogy azonosulni tudtak-e vele a családban a lányok. Ezzel együtt azt is leszögezhetjük, hogy családunk női ágának keresztneveiből hiányzik a változatosság. Viszont azt látom, hogy nem okoz semmilyen problémát azonosulni ezzel a névvel. A testvérem erre az élő példa.

Foglalkoztatta őt a neve?

Először nem tetszett neki a Kornélia név. Kiskorában úgy érezte, hogy furcsán hangzik, és Liának hívatta magát. Később viszont megszerette, és amikor megszületett a lánya, kétség sem fért hozzá, hogy ő is Kornélia lesz. Azt nem tudom, hogy az unokahúgom folytatja-e a hagyományt, ha egyszer gyereke születik, de a könyvemmel arra szeretném buzdítani, hogy ne féljen ettől. Szeretném neki megadni a lehetőséget, hogy megélje a családi hagyomány születésének pillanatát, és a gyerekkorunkból valami fontosat viszünk a felnőtt korunkba. Még akkor is, ha nagyon nehéz átadni az ilyen hagyatékot a következő generációknak.

Mit talál benne nehéznek?

A mostani gyerekek teljesen más szemmel nézik a világot, és másképpen is fejezik ki magukat. Gyakran elgondolkodom azon, a beszélgetés számukra is egy olyan ünnepet és játékot jelent-e, mint amilyet nekünk jelentett. Azt kérdezem, hogyan írjam le családunk legkisebb Kornéliájának azt, amiben felnőttünk, és amit a saját gyerekkorából alkothat. Néha megrémülök, amikor látom,

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Irodalom

Kultúra

Szlovákiai magyar

Interjúk és podcastok

Jelenleg a legolvasottabbak