A pozsonyi kutyatartás sosem volt egy tündérmese. Még száz éve is működtek illegális kutyamészárosok, a városi sintér kutyazsírral bizniszelt

Októberben VAU! A fővárosi kutyatartás kultúrtörténete címmel nyílt időszaki kiállítás a budapesti Kiscelli Múzeumban. A gazdag fotóanyagot, régészeti leleteket, kutyás alkotásokat, kordokumentumokat felvonultató tárlat az ókortól egészen a 21. századig mesél a kutyatartás történetéről, különös hangsúlyt fektetve annak bemutatására, hogy az emberhez leginkább kötődő négylábú milyen szerepet játszott és játszik a mai napig egy közép-európai metropolisz életében. A kedvtelésből vagy házőrzőként tartott ebek mellett külön részleg foglalkozik a vakvezető és terápiás kutyákkal, valamint a rendőrség és a katasztrófavédelem munkakutyáival.

E projekt adta az ötletet, hogy utánanézzünk, hogyan indult a polgári kutyatartás Szlovákia fővárosában, és legalább vázlatosan feltárjuk az egykori koronázó város történetének ezt a máig ismeretlen epizódját.

Cikkünkből kiderül:

• milyen szerepet töltöttek be az ebek a pozsonyiak mindennapi életében;
• hogyan védekeztek a veszettség ellen akkor, amikor még nem oltották rendszeresen a kutyákat;
• miért irtották ki több csallóközi község teljes kutyapopulációját;
• miért volt gyomorforgató az első pozsonyi sintértelep;
• és miért fanyalodtak a pozsonyiak kutyahúsra.

---

Bár Pozsony területén a kutyatartást bizonyító legkorábbi lelet egy, a Kr. e. 50-re datálható, keltákhoz köthető csontváz, a kedvtelésből, társállatként tartott kutyák tömeges elterjedése e városban is a 19/20. század fordulójára tehető, ezért a pozsonyi polgári kutyatartás kezdeteivel foglalkozó cikkünk is ezt a korszakot öleli fel.

A városi kutyatartást az arisztokrácia inspirálta: a polgárság átvette ezt az „úri” szokást is, és a vidéki kastélyokból, kúriákból bevitte a kutyát a városba lakótársának. A tacskók, selyempincsik, foxterrierek, mopszlik mind több középosztálybeli háztartásba, lakásba költöztek be, leggyakrabban a kisgyermekek játszótársaként, vagy idős matrónák magányűző partnereként.

Egy 1898-as összeírás szerint Pozsonyban 907 bejelentett kutya élt. 1900-ban 1117, 1901-ben 1140, 1916-ban pedig 1408 eb után fizettek adót. Emellett több százra, legfeljebb ezerre volt tehető a kóbor, vagy be nem jelentett kutyák száma a városban. A népszámlálási adatokat figyelembe véve a kutyák számaránya a következőképpen alakult: 1900-ban nagyjából 59, 1916-ban pedig nagyjából 57 pozsonyi lakosra jutott egy hivatalosan bejelentett eb. Az európai nagyvárosokkal összehasonlítva ez elég elenyésző mennyiség. A századforduló Párizsában a bejelentett kutyák száma meghaladta a 70 ezret, Bécsben 40 ezer körül alakult.

Bár Pozsonyban ekkoriban még viszonylag kevés kutyát tartottak társállatként, azért az új „divat” elterjedése jelentős mértékben kihatott a város életére. A helyi lap, a Nyugatmagyarországi Hiradó (NYMH) például meglepően sokat foglalkozott a témával, talán azért is, mert a kutyák „urbanizálódása“ egyáltalán nem ment zökkenőmentesen.

Az elmúlt száz-százötven évben ezen a téren nem sok minden változott – 1900 körül is az utcákat elcsúfító kutyapiszok, a szomszédokat megőrjítő kutyaugatás, a kávéházakban „basáskodó“ neveletlen ebek garázdálkosása gerjesztett feszültséget gazdik és nem gazdik között. Pozsonyban a korzó (a Mihály-kapu és a Séta tér, ma Hviezdoslav tér közötti utcák), a Városi díszliget (ma Sad Janka Kráľa), valamint a Hegyi díszkert (ma Horský park) voltak a fő kutyasétáltató helyek. A helyi sajtóban rendszeresen panaszkodtak az „ebek által undorítóan elpiszkított gyalogjárókra“, vagy a feldúlt virágágyásokra.

Ezekhez a mindennapos kellemetlenségekhez jött még egy igen komoly indok a tömeges városi kutyatartás ellen – egy halálos kór fenyegető réme, amelyet urbánus környezetben főleg a kutyák terjesztettek.

Veszett idők

A veszettség, korabeli nevén víziszony vagy ebdüh, amely százegynéhány évvel ezelőtt legalább annyi fejfájást okozott, mint az elmúlt években a koronavírus, igencsak beárnyékolta az egyébként páratlanul szoros és gyümölcsöző ember–kutya kapcsolat évezredes történetét.

Ez a probléma éppen a 19/20. század fordulóján vált a legégetőbbé, és vezetett a legnagyobb tragédiákhoz. Nem véletlenül, hiszen, ahogy már említettük, ekkortájt kezdett tömegessé válni a városi, polgári kutyatartás, viszont a kutyák rendszeres, kötelező veszettség elleni oltása még ötlet szintjén sem létezett.

A nagyvárosok terjeszkedésével párhuzamosan ráadásul elszaporodtak a külvárosok szerencsétlenebb sorsú, éhenkórász páriái is, a veszettség elsődleges terjesztői, akik kóborlásaik során rendre megfertőztek egyet-egyet a nagypolgári lakásokban dőzsölő, boldogabb fajtársak közül. Egy-egy szerencsétlen kutyaharapás aztán nem ritkán horrorfilmekbe illő tragédiákba torkollott.

Mint ismeretes, a betegség harapással az emberre is átterjedhet, a Pallas nagy lexikonának korabeli leírása szerint olyan rettenetes tüneteket okozva, mint a lélegzet gyakori elakadása, nyelési görcsök, őrjöngési rohamok, magas láz, nyáladzás, bénulás, eszméletvesztés.

Az Állatvédelem című folyóirat 1909-ben arról cikkezett, hogy – ami a veszettséget illeti – a nagyobb európai országok közül Magyarország a második „legfertőzöttebb ország” Franciaország után. „1906-ban hazánkban 40 ember halt el veszettségben, holott számos ország van, ahol az emberi veszettséget egyáltalában nem is ösmerik“ – áll a cikkben.

Pozsonyban és környékén is állandó gondot jelentett a veszett kutyák garázdálkodása, illetve a veszélyes kutyaharapások. A gyanús vagy bizonyítottan veszett kutyák által megmart pácienseket a budapesti Pasteur Intézetbe küldték, hogy felvegyék a szükséges védőoltásokat.

Az intézet már öt évvel Louis Pasteur francia mikrobiológus és kémikus első sikeres oltása után, 1890-ben megnyitotta kapuit dr. Hőgyes Endrének köszönhetően, aki továbbfejlesztette a Pasteur-féle védőoltást. Egy 1895-ben közölt beszámoló szerint „azelőtt a megmart emberek 15-20%-a pusztult el a félelmetes betegségben, most ez a halálozási szám másfél százalékra csökkent“, hála a két világhírű tudósnak.

Jelentősen kisebb mértékben tehát, de továbbra is fennállt annak a veszélye, hogy a kutyaharapást elszenvedett embereken kitör a szörnyű kór, még akkor is, ha megkapták a szükséges védőoltásokat. A NYMH is nem egyszer beszámolt ilyen esetekről. Egy 1903-as cikkben például a következőket olvashatjuk: „A csallóközi Keczölczés (Keszölcés – a szerk. megj.) községben a napokban veszett kutya garázdálkodott, amely két embert is megmart. Az egyiken, egy cigányfiún dacára annak, hogy beoltották, a düh mégis kitört s a pozsonyi kórházba kellett szállítani, hol borzasztó szenvedések között meghalt.“

A tragikus esetek számát növelte az a szomorú tény, hogy a 19/20. század fordulóján a nép még mindig jobban bízott a kuruzslókban, mint az orvostudományban. Ezt bizonyítja, hogy dr. Aujeszky Aladár, a Pasteur Intézet asszisztense a veszettség visszaszorítása érdekében az ebtartási szabályok szigorítása és a macskák számának csökkentése mellett a népművelés fontosságát is hangsúlyozta. „Terjeszteni kellene a veszettséget tárgyaló népies iratokat – így Aujeszky –, hogy a nép végre leszokjék a babonáról és arról, hogy javasasszonyokhoz forduljon ebmarás esetén.”

A „kutyakarantén” hatástalan volt, csak az oltás tudott véget vetni a horrornak

A Pasteur Intézetben a 19/20. század fordulóján a megelőzést célzó védőoltásokat szinte kizárólag embereken alkalmazták, állatokon – főleg nyulakon – csak kísérleti jelleggel. A kutyák rendszeres veszettség elleni oltásának ötletét már 1905-ben felvetette Salvatore Farina olasz író, de a megfelelő szérumot csak sok évvel később fejlesztették ki.

Az 1920-as évek végén Magyarországon és Csehszlovákiában is engedélyezték a veszettség elleni oltóanyagok forgalomba hozását és a kutyák megelőző jellegű oltását (ez utóbbi bevezetése Magyarországon a már említett mikrobiológus, Aujeszky Aladár nevéhez köthető).

Az újítás kezdetben nem aratott osztatlan sikert. „Szlovenszkóban már sok kutyát oltottak nagyon jó eredménnyel. Pozsonyban azonban az ebtulajdonosok eddig nagyon kevés megértést tanusítottak a védőoltás irányában, mert a veszettség ellen beoltott ebek száma eddig nagyon elenyésző. Figyelmeztetem azért az ebtulajdonosokat, hogy használják ki ezt a lehetőséget és oltassák be kutyáikat a veszettség ellen. Az oltás költségei nem oly nagyok.” Ezt a közleményt egy állatorvos tette közzé a Hiradó (a NYMH utódlapja) hasábjain 1929 májusában. Hogy a kutyák rendszeres oltására mekkora szükség lett volna már korábban is, azt egy 1928 márciusában publikált, egészen döbbenetes eset is igazolja:

Addig, amíg a kutyákat nem oltották rendszeresen, a nagyobb városok, így Pozsony is két módszerrel igyekeztek küzdeni a veszettség járványszerű fellépése ellen (többnyire csekély eredménnyel): az ebzárlatokkal és az ebadó bevezetésével, illetve emelésével.

Az előbbit akkor rendelte el a rendőrfőkapitány, ha a város területén veszett vagy veszettség gyanújában álló kutya kóborolt. Az ebzárlat akár három hónapig is tarthatott. Ez idő alatt az ebeket csakis szájkosárral és védjeggyel ellátva, pórázon lehetett az utcára vinni, és otthon is megkötve kellett tartani. Aki vétett a rendelkezés ellen, az akár rács mögé is kerülhetett, kutyájára pedig még kegyetlenebb sors várt. „A nem zsinóron vezetett ebeket a gyepmester még az esetben is elfogja és kiirtja, ha szájkosár és kutyajegy van rajtuk” – szólt a rendőrfőkapitány drákói rendelete.

A törvény továbbá minden gazdának kötelességül szabta, hogy a veszettség tüneteit mutató, illetve a veszettség gyanújában álló ebet vagy ő maga pusztítsa el, vagy zárja el biztos helyre a hatóság intézkedéséig.

Ennél is rosszabbul járhattak a falusi kutyák. 1906 nyarán veszettségjárvány tört ki Pozsony vármegye hegyentúli részén, ennek pedig az lett a következménye, hogy három községben – Morvaszentjánoson, Závodon és Magyarfalván – az összes kutyát kiirtották arra hivatkozva, hogy a kóborló veszett ebek az emberek mellett „a sertés, szarvasmarha, juhnyájakat, sőt a méneseket is veszélyeztetik marásukkal”.

Egy évvel később Cseklészen, Bakán és Nemesgomba községekben is elrendelték valamennyi eb lemészárlását egy-egy faluba tévedt veszett kutya miatt. Az egyik ilyen sajnálatos eset egy meglehetősen bizarr anekdotát is szült.