Fodor Attila: Iskoláink inkább kivéreznek, mintsem egyesítsék az erőiket
A magyar iskolák több szempontból zárkózottak, nem dolgoznak össze egy-egy probléma megoldásán regionálisan, és inkább kivéreznek, de nem egyesítik az erőiket.
Támogasd a Napunk és a Denník N új, kétnyelvű ismeretterjesztő magazinját, amelyben olyan történelmi személyiségeket mutatunk be, akiket a magyarok és a szlovákok is magukénak vallanak. Segítsd az előítéletmentes kapcsolatokat, és járulj hozzá, hogy minél több szlovák és magyar iskolába eljuttathassuk kiadványunkat! Köszönjük!
Fodor Attilával, a komáromi Comenius Pedagógiai Intézet vezetőjével a mögöttünk álló 2022-es év eseményeiről beszélgettünk a pedagógusok szemszögéből. A reformtörekvések kapcsán több pozitívumot emel ki a szakember és arról is beszél, hogy ki kell jelölni azokat a kompetenciákat, amelyekre valóban szükség lesz a 21. században. Csak a tananyag csökkentésével lehetnek olyan iskoláink, amilyenre a pedagógusok vágynak, és amilyet a gyerekeinknek kívánunk.
A magyar iskolák – a gyerekekért folytatott harc miatt – még mindig nem dolgoznak össze, néhány kivételtől eltekintve az alapiskolák és a középiskolák sem nyitnak egymás felé, közben a magyar középiskolai hálózat egyre nehezebb helyzetbe kerül a gyerekhiány miatt.
Milyen év van a pedagógusok mögött akár szakmai, akár a reformtörekvések szempontjából?
Az iskolák mindennapi munkáját idén még nem befolyásolták a reformtörekvések, nem is szenteltek neki nagy figyelmet, hiszen december 16-án lezárult a nyilvános véleményezés, és nagyon kevés észrevétel érkezett az első dokumentumokhoz. Pozitívum, hogy másfél éves munka után ez a koncepció eljutott ebbe a stádiumba, pozitívum, hogy a reformnak köszönhetően bővült az Országos Közoktatási és Ifjúsági Intézet (NIVAM) munkatársainak létszáma, és hogy megalakultak a mentorközpontok. Folyik egy olyan előkészületi munka, mely garancia lehet arra, hogy a mostani törekvések nem futnak zátonyra. Úgy tűnik, elég időt kapnak az iskolák arra, hogy felkészüljenek az átállásra.
Legyőztük a koronavírust és visszatértünk a tantermi oktatáshoz, izgalmas kérdés, hogy megtudja-e tartani az oktatás a járvány hozományait. Hiszen minden pedagógusnak szembe kellett néznie a digitális oktatás kihívásaival, annak is dolgoznia kellett a különböző platformokon, aki korábban be sem kapcsolta a számítógépet. Kérdés, mit kezdünk ezzel a tudással, ezzel a gyakorlattal, félretesszük vagy valamilyen formában tovább visszük? Én az utóbbinak drukkolok.
A járvány arra is rávilágított, hogy az iskolákban mennyi felesleges dolgot tanítanak, hiszen az online oktatás alatt nagyon racionálisan redukálni kellett a tananyagot a pedagógusoknak és az iskoláknak. Ez pedig egy jó csatlakozási pont a reformhoz, mert a készülő reform egyik feladatának én azt tartom, hogy kijelölje és megújítsa azokat a kompetenciákat és készségeket, amelyekre a 21. században valóban szükség van. A jelenlegi tananyagmennyiséggel lehetetlen megvalósítani azt az oktatást, amelyre a pedagógusok vágynak, és amilyet a gyerekeinknek kívánnánk.
Bizonyos mértékig részt vett az előkészületi munkákban, lát esélyt arra, hogy csökkenjen a tananyag, és gyerek-, diákközpontú legyen a készülő nemzeti tanterv?
Ez nehéz kérdés, mert a nyilvánosságra hozott dokumentumok alapján szerintem radikálisabban kellett volna szűkíteni a tananyag mennyiségét. Nagyon rossz időpontban és rövid időre hirdették meg a társadalmi vitát, de a reform megvalósításánál, mivel a helyreállítási alap forrásaihoz kötötték, tartani kell a határidőket. Információim szerint több területen csúszás van, már kísérleti programban működni kellene néhány iskolának, dolgozni kellene a tankönyveken. Valószínűleg emiatt lehetett ilyen rövid ideig véleményezni a dokumentumot.
Júliusban az alapdokumentumokon dolgozó szakemberek körében óriási vita keletkezett arról, hogy mi a tartalmi sztenderd, és mi a teljesítménysztenderd. Ez csalódás volt a számomra bő egy év munka és 900 oldalnyi dokumentum kidolgozása után, ezeket a kérdéseket a legelején kellett volna tisztázni. Érezhető volt egy bizonyos feszültség a minisztérium és az Állami Pedagógiai Intézet (ŠPÚ) szakemberei között.
Érdekes volt számomra az is, hogy a projekt két meghatározó személyisége, Branislav Pupala és Petra Fridrichová professzorok tudományos és kutatói szempontból közelítettek a reformhoz, a köztük folyó akadémiai viták is késleltethették a munkát. Természetesen egy ilyen projekt bizonyos fázisánál ezeknek a szempontoknak is teret kell kapniuk, de szükség van a nagyon gyakorlatias menedzseri tudásra is a megvalósításnál.
A másik oldalon viszont meg kellene találni azt a stratégiát, hogy az iskolák és a pedagógusok többsége akarja ezt a reformot. Ezzel kapcsolatban még kicsit szkeptikus vagyok, annak ellenére, hogy a mentorközpontok és a mentorok segítségével az iskolák alulról jövő kezdeményezésként dolgoznak majd a reformon. Tartok attól, hogy az iskolák a mentoroktól és a NIVAM munkatársaitól várják majd a megoldásokat.
Közben oda kellene eljutni, hogy az iskolák minél jobb, minél inkább rájuk passzoló programot akarjanak kidolgozni, ebben a mentorok és a NIVAM szakemberei segíthetik őket, de nem vehetik át ennek a munkának az irányítását. Ahhoz, hogy ez a reform sikeres legyen, a pedagógustársadalomnak és az iskoláknak lelkileg is fel kellene turbózniuk magukat, mert ha van akarat, számos oldalról kapnak ehhez segítséget.
Pusztán a reform nem fog megoldani minden problémát, ön szerint mit kellene tenniük az intézményvezetőknek azért, hogy jobbá tegyék az iskolájukat?
Néhányan ezt már több éve csinálják, kell egyfajta folyamatos kritikai hozzáállás a munkánkhoz egyénileg és az iskola szintjén, önértékelést kellene alkalmazni, mert minden visszajelzés előrébb vinné az adott intézményt. Még nem bevett gyakorlat az iskoláinkban, hogy értékelnék a céljaik teljesülését, az eredményeiket, és ha szükséges, újraterveznének.
A másik fontos dolog, hogy ki kell alakítani az intézményben azt a kultúrát, azt az attitűdöt, hogy az iskola a gyerekért van, hogy minden pedagógus azért van ott, hogy a gyerek legyen a középpontban. A jó iskola az igazgatótól függ, de nem az adminisztráció lenne a fő feladata, amit most vár el tőle a rendszer, a legfontosabb feladatának annak kellene lenni, hogy folyamatosan menedzselje és motiválja a szakmai csapatát, hogy ne égjenek ki a kollégák, hogy az iskola pörögjön.
A tantestület és az iskolaigazgató vezető szerepe mellett a fenntartók is nagyban befolyásolhatják az intézményeket. Sajnos, nagyon sok helyről kapunk olyan visszajelzést, hogy az önkormányzatok nem foglalkoznak az iskolában folyó munkával még a számukra készülő jelentések szintjén sem.
Ön változtatna a jelenlegi helyzeten, elvenné az iskolákat az önkormányzatoktól?
Én egyértelműen az önkormányzatiság híve vagyok, a kilencvenes években azt fogalmaztuk meg, hogy az iskolák kerüljenek az önkormányzatokhoz, ne központi, hanem helyi pedagógiai programok alapján működjenek, az igazgató szakmai kompetenciájáról az iskolatanácsok döntsenek, és legyen minél erősebb a pedagógusok szakmai autonómiája. Ez mind a decentralizációról és a helyi autonómiákról szólt, ezeknek én lelkes híve voltam.
Húsz év után viszont nagyon kritikusan azt kell mondjam, az elvet továbbra is jónak tartom, még mindig jobbnak, minthogy valamilyen járási vagy kerületi tanügyi hivatalhoz tartozzanak az iskolák, de be kell valljam, én hittem abban, hogy a 21. században a helyi közösségek, az önkormányzatok, az egyházak, a kulturális szervezetek aktív részesei akarnak lenni az iskolájuknak. A jelenlegi helyzetet nézve, az az aktivitás és lelkesedés, hogy miénk ez az intézmény, szeretjük és gondozzuk, nem teljesedett ki úgy, ahogyan megálmodtuk.
Valahogyan el kellene érni, hogy a helyi közösségek hozzáállása megváltozzon. Kisebbségi szempontból viszont, még ilyen visszafogott aktivitásnál is jobb helyen vannak az iskoláink az önkormányzatoknál, mint valamilyen állami szervezetnél, mely mindig hivatalos protokollok, törvények és rendeletek alapján döntene róluk.
Még mindig foggal-körömmel meg akarják és meg tudják tartani az iskoláikat az önkormányzatok?
2002-ben kerültek az önkormányzatokhoz az iskolák, az első tíz évben elképzelhetetlen lett volna, különösen a magyar polgármestereknél az iskola bezárásának a gondolata. Ma már számokban is látni egyfajta elmozdulást, hiszen évről évre szűnnek meg kisiskolák. A gazdasági helyzet és a helyi körülmények már rákényszerítik a településvezetőket az iskolák bezárására. Egyrészt nincs rá pénz, de nincs gyerek se, így ha fájdalmasan is, de kimerik mondani és becsukják az iskolát.
