Kerekes Vica: 21 éve úton vagyok, és azt érzem, hogy elfáradtam

Mozgalmas év áll Kerekes Vica mögött. Az ünnepnapok előtt beszélgettünk vele az egyik budai törzshelyén színházról, utazásról, állami kitüntetésekről, tanításról és arról is, hogy mit csinálna, ha nem színész lenne.

Karácsony és az újév között sosem vállalsz munkát?

Ez így van, de nekem az is szent, hogy esténként már nem dolgozom. Mármint ezt úgy értem, hogy a munkamegbeszéléseimet sosem szoktam estére tenni, és még csak telefonon sem beszélgetek este munkáról senkivel. A hétvége is ilyen.

Az ünnepek idején nem szoktam munkát vállalni, mert próbálom tiszteletben tartani, hogy ez az időszak a családról szól. Elutazom anyukámékhoz Fülekre, és ott együtt vagyunk a házban. Aztán vissza Budapestre, ahol még találkozom pár baráttal. Igyekszem nem túlzsúfolni programokkal ezt az időszakot.

Húszéves korom óta, azaz huszonegy éve úton vagyok, és azt érzem, hogy elfáradtam. Állandóan hátizsákkal és hatalmas bőröndökkel megyek mindenhová, buszról vonatra, vonatról buszra, buszról repülőre, taxiból ki, taxiba be… Állandóan megyek, mindig máshol alszom, ebből a szempontból ez elég kimerítő.

Nem autózol?

Most nincs kocsim. Amikor volt, egy kicsit könnyebben ment. Nem kellett annyira kiszámolnom, miből mennyit vigyek, csak bevágtam a sok cuccot a csomagtartóba. Autó nélkül folyton azon kell logisztikázni, hogy mennyi időre mész, és ez idő alatt miből mennyire lesz szükséged. Az agyam nemcsak a munkán pörög folyton, hanem ezen is. Ezért is érzem, hogy legalább ünnepek idején nem szeretnék senkit látni a hozzám legközelebb állókon kívül. Ilyenkor nem nézek semmit, nem hallgatok semmit, csak a négy falat szeretném látni.

Megutáltad a hotelszobákat?

Van azért ennek szépsége is. Odamenni nehéz, de amikor már ott vagyok, tudom élvezni, hogy csak a munkára kell figyelnem és nem kell a napi teendőkkel foglalkoznom. Azok megvárnak. (nevet)

Egy utazás általában egy új munka kezdetét jelenti, és ennek szerencsére a mai napig tudok örülni. Nem csömörlöttem meg. Félre ne érts, nem utálok utazni, csak elfáradtam, és egyre többször érzem, hogy milyen jó lenne most otthon lenni. Ez régen ilyen mértékben nem volt rám jellemző.

Nyaralni azért még szeretsz?

Bennem nincs meg, hogy ha jön a nyár vagy jön a tél, akkor menjünk. Utazom én eleget. Inkább azt érzem, hogy maradjunk. (nevet) Szeretek otthon lenni a párommal, Budapesten szállingózunk a kedvenc kávézóink között, és meglátogatjuk a helyeket, amiket szeretünk. Idén az összes munkán kívüli utazásom az volt, hogy a szerelmemmel elmentünk tíz napra Provence-ba. Ennyi bőven elég volt.

Egy németóráról érkeztél az interjúra. Van valami különösebb oka, hogy németleckéket veszel?

Már játszottam korábban németül, és most jött egy lehetőség, esélyes vagyok egy szerepre. A gimiben németet tanultam, de akkoriban még nem szerettem. 7–8 éve aztán kaptam egy megkeresést, és én lepődtem meg a legjobban, milyen gyorsan ment a német nyelvű szövegtanulás. Emiatt kimondottan élveztem németül játszani. Azt éreztem, vissza kéne találnom a nyelvhez, és most jött el ennek az ideje.

Évek óta tanítasz filmszínészetet a Lumiére Filmiskolában. Miért kezdted el?

Egyrészt zavart, hogy a filmszínészetet külön nem oktatják nálunk, pedig – bár az alapok megegyeznek – eléggé más, mint a színpadi verzió. Másrészt régóta izgat a tanítás, mindig bennem volt a vágy, hogy egyszer majd valamilyen formában kipróbálhassam.

Én sem tanultam a filmszínészetet, nem tanította nekem senki, mindenre magamtól kellett rájönnöm, ezért különösen érdekelt, hogy tudnám-e tanítani. Egyszer egy teljesen más ügyben felhívott a Lumiére igazgatója, Salamon András, én meg már képben voltam, hogy filmszínészképzést szeretne indítani.

A beszélgetés végén bedobtam, hogy „Én meg már azt hittem, azért hívsz, hogy tanítsak a filmszínészképzésen nálatok”, és képzeld el, ő erre rácsatlakozott. Hiszek abban, hogy az embernek ki kell mondania azt, ami a szívén van. Sokszor jó dolgok sülnek ki ebből. Már harmadik éve tanítok ott.

Mit ad ez neked, hogy már ennyi ideje folytatod?

Nagyon inspiratív, a színészetemhez is hozzátesz. Én az utak keresésében hiszek, abban, hogy a színész maga jöjjön rá, hogy neki mi fekszik. Abban próbálok segíteni, hogy ezt megtalálják. Nekem sokat ad, hogy meg tudok nézni eseteket, utakat gyakorlás közben. Ez az egész egy nagy analizálás. Elméleti síkon megszülethet valami, csak ezt aztán a gyakorlatba kell átültetni, és itt ez a két dolog találkozik.

A te színészeted a fantáziádból/ösztönből vagy a tanult technikákból ered, netán ezek valamiféle vegyítéséből?

Ez egy vegyítés. Kipróbáltam mind a kettőt, mindkettőben hiszek, és nem hiszem, hogy az egyik előrébb való lenne a másiknál. Abban nem hiszek, hogy a jó színészethez az kell, hogy az ember maga is mindent megéljen. Ahhoz, hogy eljátssz egy gyógyszerfüggőt, nem kell gyógyszerfüggővé válnod. Nem jó, ha egy szerep túlzottan megvisel. A diákoknak azt is tanítom, hogyan foglalkozzanak munka közben a mentális egészségükkel. Fontos, hogy odafigyelj magadra és gyógyítsd magad.

Volt már olyan szereped, ami megroggyantott lelkileg?

Képzeld, hogy nem. Mindig is úgy tekintettem a szakmámra, mint egy játékra. A színészet számomra olyan, mint amikor egy pici gyerek játék közben annyira beleéli magát a pillanatba, hogy megszűnik számára a külvilág.

Az önsorsrontásra már gyerekként sem néztem jó szemmel. Akkor még nem értettem, hogy létezhet valaki így. Ma már látom, hogy minden lelki folyamat a gyerekkorból ered, és valószínűleg ennek a hozzáállásnak köszönhetem, hogy a munkám számomra máig egy játék. Színészként is mindig azokra néztem fel igazán, akik játékként tekintettek a munkára, és nem pusztultak bele egy-egy szerepbe.

Attól, hogy nem tanultad a filmszínészetet, voltak olyan kollégák – színészek vagy rendezők – akik segítettek az utadon?

Nem, pedig eleinte gondoltam rá, hogy milyen jó lenne. Nem is a színészkollégáktól vártam ezt, inkább abban reménykedtem, hogy lesznek majd olyan rendezők, akik el tudnak látni jó tanácsokkal. Ehhez képest viszont inkább azt tapasztaltam, hogy megbíztak bennem és a tudásomban, és rám bízták a dolgot.

Azért vannak fontos rendezők az életedben? Igazi alkotótársak?

Persze, de olyanból csak egy van, aki többször is hívott. Egy cseh rendező, vele három alkalommal dolgoztam. Kicsit sajnálom, hogy nincs több. Jó lenne többször beleszagolni, hogy milyen az, amikor már ismeritek egymást, és csak folytatjátok a közös munkát. Azért nem olyan jó érzés látni, ha egy ismerős rendező új filmet készít, van is nekem való szerep benne, és még csak a meghallgatásra sem hív el. (nevet)

Persze értem, hogy sokaknak az új színész jelentheti az új inspirációt, meg mi, színészek amúgy is hajlamosak vagyunk sírni, hogy „Jaj, ez és ez a rendező mindig ugyanazokkal forgat”. Valójában azonban sosem tudhatod, mi áll a hátterében annak, hogy nem újra téged választott. A legtöbbször utólag kiderül, hogy nem arról van szó, hogy tehetségtelennek gondolna.

A filmszínészi munka egy elég kiszolgáltatott helyzet. Hogy viseled, ha hosszabb ideig maradsz új filmszerep nélkül?

Ilyenkor jutnak eszembe az alternatív karrierek. (nevet) Azon kezdek gondolkodni, hogy mi lesz majd belőlem.

De tényleg tudnál mást csinálni?

Ez egy olyan kérdés, amire még én is keresem magamban a választ.