Napunk

Amikor a káosz maga lett a rendszer: 2022 a szlovákiai belpolitikában

Tomáš Benedikovič, Tomáš Hrivňák, Vladimír Šimíček és TASR felvételei
Tomáš Benedikovič, Tomáš Hrivňák, Vladimír Šimíček és TASR felvételei

Idén szertefoszlott a halvány remény, hogy a populistákat tartósan felválthatják a demokraták Szlovákia élén. Belpolitikai évértékelő.

Fizess elő a Napunkra, és nemcsak ezt a cikket olvashatod végig, hanem további cikkeink ezreiből válogathatsz!

Azért is nehéz 2022-ben belpolitikai évértékelőt írni Szlovákiában, mert december 31. éjfélig bármi történhet, ami mindent a feje tetejére állít. Garanciák nem léteznek, semmilyen ígéret nem vehető komolyan, és bárki képes egyik pillanatról a másikra száznyolcvan fokos fordulatot venni. Aztán még egyet, majd még egyet.

Tizenegy év után idén ismét megbukott egy reformkormány, amely igazából nem is volt reformkormány, csak annak az ígéretét hordozta. Az egész konstrukció azonban, amelyen alapult, tulajdonképpen kizárta, hogy elérjük azokat a célokat, amelyek a 2020-as választási fordulatot motiválták.

Az idei volt az az év, amikor Szlovákia határozott tempóval elindult hátrafelé. Ez nem pont azt jelenti, hogy vissza a ficói világba – az a ficói világ, amelyre emlékezhetünk, ugyanis azóta alapvetően megváltozott: sokkal durvább és veszélyesebb lett. A nagy kérdés jelenleg az, mennyire nyers formájában fog ránk törni 2023-ban, vagy legkésőbb 2024 elején.

Ebben a cikkben 2022 három legfőbb szlovákiai belpolitikai eseményét tekintjük át: azt, ahogy Igor Matovič totálissá fokozta politikai káoszművészetét, azt, ahogy Robert Fico végleg a gonosz hazai nagykövetévé vált, és azt, ahogy a koalíció belevezette az országot a teljes kiszámíthatatlanságba.

1. A krízis neve Matovič

Miután 2021-ben Matovič több fronton is vereséget szenvedett, 2022 elején úgy tűnt, az ország legfőbb problémáját Boris Kollárnak hívják. Emlékezzünk: tavaly ősszel Kollárék sorra próbálták megfúrni azokat a reformterveket, amelyek nélkül tartósan megtorpantunk volna bármiféle fejlődésben, a kórházreformtól a nemzeti parkok reformján keresztül a bírósági reformig.

Eduard Heger kevés győzelmei között meg kell említeni, hogy ezeket a reformokat végül – még ha olykor erősen megnyirbált formában is – sikerült átnyomnia a parlamenten.

Kollárék viszont tovább blokkoltak olyan ügyeket, mint például a büntető eljárás 363-as paragrafusának a módosítása, amivel, mint később bebizonyosodott, Ficóék malmára is hajtották a vizet.

A fentiek ellenére idén év elején Boris Kollár tűnt a legbeszámíthatóbbnak abban a vitában, amely hónapokig foglalkoztatta a közvéleményt az ukrajnai háború kitörése előtt. Az Amerikai Egyesült Államokkal kötendő védelmi szerződés és a NATO-katonák Szlovákiába telepítése ügyében Kollár meglepően józan álláspontot képviselt. Azt, milyen károkat okozott ez az ügy a politikai és társadalmi helyzetet tekintve, cikkünk második pontjában fogjuk taglalni.

Egészen áprilisig úgy tűnt, hogy bár a koalíció ingatag, a kormánynak az ukrajnai háború során tanúsított határozott kiállása annak a jele, hogy Hegerék talán felnőhetnek a feladatukhoz. Ezekben a hónapokban Matovič a háttérbe vonult – hogy aztán előálljon valamivel, ami végleg megpecsételte a koalíció sorsát.

Az ún. családtámogató csomag, más néven Matovič-csomag nem robbantott ki azonnal politikai vihart, eleinte még az SaS is viszonylag visszafogottan nyilatkozott róla, habár egy pillanatra sem állt mellé. Matovič kitartóan dolgozott azon, hogy véghez vigyen valamit abból a gigantikus pénzszórási akcióból, amelyet még egy évvel korábban nevezett el adó- és járulékforradalomnak, és amely által „Európa leginkább családbarát” országává szándékozta tenni Szlovákiát.

Fotó – Tomáš Benedikovič

A pénzügyminiszter úgy beindult, hogy gyorsított eljárásban terjesztette a parlament elé a tervezetét – erről az év végén az Alkotmánybíróság kimondta, hogy alkotmányellenesen történt. Mivel azonban az SaS elutasította a csomag támogatását, és Zuzana Čaputová is vétózott, Matovič végül Kotlebáék segítségét vette igénybe, és velük törte meg az elnöki vétót.

Ez a bizonyos csomag számos téren okozott komoly károkat az országnak. Véget vetett annak a hagyománynak, mely szerint a jobboldali-liberális kormányok a szigorú költségvetési fegyelem elve alapján dolgoznak, és akkora lyukat ütött a költségvetésbe, hogy az – egy másik környékbeli megalomán vezető szavaival élve – a Holdról is látszik. Ennek a felelőtlenségnek az eredménye lesz például az, hogy a települések drasztikusan emelik a helyi adókat januártól – habár ez sem lesz nekik feltétlenül elég, hogy kompenzálják a Matovič-csomag okozta súlyos bevételkieséseket.

A csomag politikai hatása nemkülönben drámai lett: Matovič új politikai csatateret épített ki, családellenesnek kiáltva ki mindenkit, aki nem értett egyet észbontó terveivel. A viszonylagos nyugalmat tavasz végére a könyörtelen belháború váltotta fel, amelynek néhány hónap alatt áldozatul esett a koalíció, a kormány, jelentős részben az SaS politikai pozíciója és végül maga Igor Matovič is.

A pénzügyminiszter ámokfutása akkor ért a csúcsra, amikor december 15-én, percekkel a Heger-kormány elleni bizalmatlansági szavazás előtt elment az elnöki palotába, hogy lemondjon, ám az utolsó pillanatban meggondolta magát, és visszavette a lemondását, a hivatal alkalmazottjának kezéből.

Ez volt a modern Szlovákia történetének egyik legbizarrabb politikai epizódja, amely híven szemlélteti, hogyan züllesztette idétlen cirkusszá a közéletet az az önimádó provokátor, akinek soha nem szabadott volna ekkora hatalmat kapnia.

A Matovič-féle féktelen rombolásnak viszont nyertesei is voltak, róluk szól cikkünk második pontja.

2. A gonosz nagykövetei

Ma már furcsának tűnhet, hogy az idei évre még úgy fordultunk rá, hogy nyakig benne voltunk a járványban, és nem lehettünk biztosak benne, mit hoz az omikron. Utólag tisztán látszik, hogy a Matovič- és Heger-kormányok járványkezelési kudarcai voltak az első olyan fogódzók, amelyek segítettek Robert Ficónak, hogy újra magára találjon.

Idén ugyan ezt a muníciót elvesztették Ficóék, de mindjárt az év elején kínálkozott egy másik téma, amely nyomasztó mértékben megosztotta a szlovákiai közvéleményt, és rámutatott a hazai demokrácia fokozott sérülékenységére.

Január elején Maroš Žilinka legfőbb ügyész robbantotta a bombát: az USA-val kötendő védelmi szerződéssel szemben 35 alapvető kifogást emelt, többek között azzal rémisztgetve a közvéleményt, hogy az amerikaiak a szerződés alapján atomfegyvereket telepíthetnének Szlovákia területére. Később Žilinka odáig ment, hogy az 1968-as invázióhoz hasonlította a szerződést – történt ez azokban a napokban, amikor tele voltak a hírek az Ukrajna elleni orosz invázió lehetőségével.

Másrészt az sem tiszta, hogy a főügyész miért fogalmazta meg véleményét a szerződéssel kapcsolatban. Ugyan állandóan azt hangsúlyozta, hogy szigorúan a törvényeknek megfelelően jár el, a védelmi szerződéssel kapcsolatos lépéseit nem lehet nem politikai gesztusokként értelmezni.

Ezt a szerződést egyébként a NATO kelet-európai tagállamaiban a legkisebb gond nélkül elfogadták, Magyarországot beleértve; egyedül Szlovákiában lett belőle égbekiáltó politikai botrány. Žilinkához gyorsan csatlakozott Fico és a szélsőjobb, népszavazást emlegettek, majd azok ellen a képviselők ellen hergeltek alpári és durva eszközökkel, akik támogatták az amerikai katonai együttműködést.

Fotó – Tomáš Benedikovič

Žilinka egyébként ezekben a napokban elutazott Moszkvába is, annak az orosz ügyészségnek a születésnapját ünnepelni, amely néhány nappal később már tömegesen és kegyetlenül lépett fel a háború ellen tiltakozókkal szemben.

A háború csak rövid időre akasztotta meg annak a putyinista koalíciónak a felemelkedését, amelynek élén egyrészt Maroš Žilinka, másrészt Robert Fico állt, aki mellett felsorakoztak Uhríkék, Kotlebáék, Andrej Danko és még sokan mások.

A Fico–Žilinka-szövetség akkor is jól működött, amikor a főügyészség a várakozásoknak megfelelően bevetette a 363-as paragrafust a Fico és Kaliňák elleni eljárás megszüntetésére. Kaliňák ugyan 23 napot előzetesben töltött tavasszal, ám Fico megúszta a letartóztatást, köszönhetően az OĽaNO története egyik legsúlyosabb baklövésének, amikor Matovič amatőr képviselői nem adták ki a Smer-vezért a bíróságnak.

Az Alkonyat-ügy néven indult nyomozás így egyelőre nem kell hogy nyomassza a smereseket, és egy pillanatra sem ingatta meg a támogatottságukat.

Fico, aki a járvány alatt elképesztően cinikusan vállalta fel a főbomlasztó szerepét azzal, hogy az oltásellenesek mellé állt, a háború kitörése után nyíltan helyezkedett szembe Zelenszkijjel, és uszított az ukrán menekültek ellen. Nem eredménytelenül: a felmérésekben a Smer mostanra néhány százalékponttal marad csak el Pellegrini Hlasától, és bár úgy tűnik, a növekedése jelenleg megtorpant, vannak még lehetőségei.

Az egyik, hogy összefog az idén szintén az ukránellenes hullámot meglovagoló Andrej Dankóval, akit hiba lenne politikailag leírni. Egy Fico–Danko-szövetségben

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Eduard Heger

Évösszegzés

Igor Matovič

Koalíció

OĽaNO

Richard Sulík

Robert Fico

SaS

Smer

Szlovákia

Zuzana Čaputová

Vélemény

Jelenleg a legolvasottabbak