Kossár Lajos: A karácsony tele van érzelmekkel, és ilyenkor minden rászakad az emberre
Támogasd a Napunk és a Denník N új, kétnyelvű ismeretterjesztő magazinját, amelyben olyan történelmi személyiségeket mutatunk be, akiket a magyarok és a szlovákok is magukénak vallanak. Segítsd az előítéletmentes kapcsolatokat, és járulj hozzá, hogy minél több szlovák és magyar iskolába eljuttathassuk kiadványunkat! Köszönjük!
Kossár Lajos nevét az utóbbi időben leginkább a gasztronómia kedvelői ismerhetik. Korábban a bazini és a ružinovi kultúrház vezetésével foglalkozott, illetve a Kalligram kiadó ügyvezető igazgatójaként is dolgozott.
Negyvenévesen érettségizett cukrász-szakács szakon, és fokozatosan áttért a gasztrobizniszre, éttermeket vezettett. Egy összeomlás után visszavett a tempóból, azóta fordít, cikkeket ír, rádiózik, és a barátaira főz, cateringet vállal.
Tizennyolc éve él párkapcsolatban, s a karácsonyokat egy baráti családnál töltik, majd a saját lakásuk válik baráti találkozóhellyé és lelki segélyszolgálattá.
Az interjúból megtudható:
- vajon mi lesz náluk a karácsonyi menü,
- hogy telik a karácsony egy népes baráti társasággal rendelkező párnál,
- hogy lehet segíteni a lelki problémákkal küzdő embereken karácsonykor, amikor az emberre fokozottan hat minden,
- ki mindenkinek vásárol karácsonyi ajándékot Kossár Lajos és párja.
Mi lesz nálatok a menü karácsonykor?
Attól függ, mikor… Szenteste mi egy adoptált rokoni családnál leszünk, akiket negyven éve ismerek, de igazából nem fűz hozzájuk rokoni kapcsolat sem engem, sem a páromat. Már hetedik éve náluk tartjuk az ünnepet 24-én. Egy normális család, két gyerekkel, van egy huszonkét éves fiuk és egy hatéves kislányuk. Reggel találkozunk náluk, de én már az előző napon elkészítem a süteményeket, valami exkluzív tortát, vagy amit gondolnak.
Ők mondják meg mindig, mi legyen?
Jobban szeretem, ha az emberek megmondják, mit szeretnek, és mit nem ehetnek. Egy halom allergén van, sok embernél intolerancia, valaki nem szereti például a cukrot. Ez a család nagyon egészségesen étkezik, ha valaki negyvennyolc évesen elmegy szülni, akkor annak jó kondícióban kell lennie…
De térjünk vissza a menüre.
Általában sült kacsa szokott lenni vacsorára meg valamilyen hal, és persze saláták, előtte egy egyszerű leves. De nem is ez a lényeg, hanem hogy egész nap készítjük.
Ezek szerint a kapusztnyica kimarad?
Nem marad ki, csinálunk káposztalevest, két változatban is, egyet a vegetáriánusoknak, egyet hússal. A sült kacsához megint csak klasszikust tálalunk, majonézes krumplit, de nem hagyományosan, hanem félig-meddig vegán módon. Hal pedig vagy lazac, vagy keszeg, attól függ. Mikor még a párommal karácsonyoztam kettesben, akkor rendszerint halászlét főztem, mellé rántott halat.
Mivel telik a nap?
Főzünk, szórakozunk, vacsora után ajándékosztás, aztán beszélgetés. Általában kilencen ülünk az ünnepi asztalnál, egészen hajnali háromig. Ott szoktunk aludni, s reggeli után még bele szokott férni egy séta a közeli erdőben, ha az időjárás engedi. Utána jövünk haza. Az első ünnep a nyugalmat jelenti, mindketten megpihenünk otthon. A második viszont a barátoké, mindig bejelentkezik valaki, akinek valami gondja van, vagy egyedül érzi magát. István napra mindig van ünnepi ebéd vagy vacsora.
Hogy alakult ki ez a fajta karácsonyozás a barátaitokkal?
Nekem tizennyolc éves kapcsolatom van, és a párommal nem nagyon láttam értelmét eljárni sehova, ezért mindig kettesben voltunk szenteste. Aztán egy alkalommal felhívott a barátnőm, és azt kérdezte, mit csinálunk szenteste, nem akarjuk-e velük tölteni? Rögtön azt válaszoltam, hogy szívesen. És ez így bejött aztán. Általában ők vannak ott, a nővére a tizenkilenc éves ikreivel és mi ketten.
A második ünnepen titeket felkereső barátaitok milyen problémával szoktak jönni?
Probléma abban az értelemben, hogy nincs családjuk, vagy ha van, nem biztos, hogy olyan kapcsolatuk van vele, ami idilli karácsonyt tenne lehetővé. A karácsony önmagában tele van érzelmekkel, és ilyenkor minden rászakad az emberre, a depresszió, az elhagyatottság.
Általában olyan embereket hívunk meg, vagy olyanok jelentkeznek, akik nincsenek párkapcsolatban, a szülőkhöz nem akarnak menni, mert nem akarják hallgatni a jó tanácsokat, vagy nem is biztos, hogy befogadnák őket… És vannak olyanok is nagyon sokan, akik hazamennek, de nem érzik jól magukat, akár azért is, mert még nem mondták meg a szüleiknek, hogy ők melegek.
Főleg negyvenes korosztályt érinti ez, mert különböző dolgok miatt addig elhallgatták, nem coming outoltak sem a szüleik előtt, sem máshol, bár ilyen esetben már mindenki tudja a háttérben, mi a helyzet. De nem lehet őket addig melegnek nevezni, míg ők maguk ezt ki nem mondják nyilvánosan.
És miért pont a negyvenes korosztállyal?
Mert a kezdetben, mikor gondjaid vannak, fiatalon még másképp állnak hozzá. A traumáikat munkával próbálják sokan rendezni, csak a munkának élnek, imádják azt, a jó közösséget. Negyvenévesen kezdenek el kiégni, már látják, hogy nem értékelik úgy őket, ahogy megérdemelnék, tele a hócipőjük. És ekkor jön a vágy a tartós kapcsolatra is.
Nem mindenki promiszkuis, de addig az élet mégiscsak a bulikról, a barátokról, az egyéjszakás kalandokról és a rövid kapcsolatokról szól. De negyven körül az ember már idősebbnek is érzi magát, jön a kapuzárási pánik, igényesebb lesz, és otthont szeretne. Valakit, akihez haza lehet menni, akihez hozzá lehet bújni, egy családot.
Most öt-hat ilyen emberrel vagyok kapcsolatban, és nagyon átérzem a helyzetüket, mert én is negyvenévesen döbbentem rá, hogy erre van szükségem. Addig én is dolgoztam, nem is nagyon volt időm a magánéletre, de nem is zavart. Viszont amikor eljött ez az életkor, kiégtem, vágytam egy stabil kapcsolatra, s el kellett gondolkodnom, hogyan tovább. Ilyenkor nehéz keresni társat.
Ekkor találtál rá mégis a párodra…
Szerencsém volt, mert ő nem az a „tipikus meleg”, hanem racionálisan gondolkodó, magába zárkózó, magának való, érzelmileg nem túlfűtött, aki megélt volna talán nélkülem is. Nem izgatta őt akkor ez a dolog annyira, még csak huszonöt éves volt. Mégis igent mondott, és már tizennyolc éve együtt vagyunk.
Hogy írnád le azt, amit mondtál, hogy „tipikus meleg”?
Van egy kép a melegekről, akik bárokba járnak, cserélgetik a partnereiket, promiszkuisok, nincs állandó kapcsolatuk. Valahogy így látja őket a társadalom.
Mi például nagyon sok helyre járunk ki kettesben, és a barátaink nagyobb része, kb. kétharmada heteroszexuális, családdal, gyerekkel. Ahol járunk, nem titkoljuk, hogy melegek vagyunk, nem is hivalkodunk, de a gyengédség meg egy-két dolog látható. Sok ember pedig utólag döbben rá, „és ti melegek vagytok?” Mikor mondjuk, hogy igen, az a válasz, hogy nem úgy néztek ki.
Ilyenkor meg szoktam kérdezni, hogy te hogyan képzeltél el egy meleget? A válaszban az a prototípus szokott megjelenni, azok a klisék, amit a média sugároz. Akár a Pride-dal vagy a show-műsorokkal kapcsolatban. Ezek úgy láttatják a melegeket, mint akik valamennyire exhibicionisták, 15 perces Warhol-féle dicsőséghajhászók.
Amit még a tipikussággal kapcsolatban el lehet mondani, hogy Szlovákiában egy időben divatban volt a melegség. Fiatal fiúk, akik igazából nem voltak azok, eljátszották, hogy ők melegek.
Tényleg csak eljátszották?
Igen, mert ez divat volt, ahogy most a kockás nadrág és a barna kabát a divat. Mert akkor a lányok kedvesebbek. Ha egy nőnek azt mondod, hogy meleg vagy, másképp áll hozzád, eltűnik egyfajta félelem, amit a lehetséges nemi kapcsolat okoz. Teljesen más módon zajlik a kommunikáció.
Akkor ez egy csajozós fogás volt?
Igen, és voltak olyanok is az ismerőseim közt, akik ilyen módon alakítottak ki kapcsolatot a barátnőjükkel. De valójában nem voltak melegek, még csak biszexuálisok sem. Ekkor és ezt követően kicsit szabadabb is volt a társadalmi légkör, elfogadóbb. Most volt az Inakosť (Másság – a szerk. megj.) filmfesztivál, ahol egy filmet vetítettek, amely a most tízéves Pride történetét dolgozta fel.
Az azt követő beszélgetésen felmerült a nemi identitás és a szexuális orientáció vállalásának kérdése is. A mostani fiatalok, főleg a Vár úti terrortámadás után, félnek felvállalni magukat. Ennek kapcsán gondolkodtunk el, hogy kb. 2005 és 2018 között volt egy időszak, amikor ez nem volt téma. Másról beszéltek, a korrupcióról, Ficóról, a magyarokról, romákról, de a melegek kimaradtak ebből épp. Nem beszéltek róla, így nem létezett.
Vagyis létezett, csak nem nyilvánosan…
2018-ban volt egy felmérés, amit a belügyminisztérium készített, a melegek helyzetéről. Az első helyre annak problémája került, hogy nem ismernek bennünket. Vannak faluk, kisvárosok, ahol nem merik bevallani. Még ha tudnak is, nem beszélnek róla.
Erről egy csomó, filmben, könyvben is feldolgozott történet van, hogy vannak konzervatív települések, ahol az ember leéli az életét úgy, hogy nem boldog, hogy traumája van – s a végén kiderül, hogy úgyis tudta mindenki. Csak nem beszélnek róla.
A valóságban, a környezetedben is van erre példa?
Nem pontosan erre hozok példát, hanem ennek a folyamatnak az elejére. Az egyik ismerős családot érinti, két gyerekkel, akik közül az egyik már felnőtt. A szülőket már régen ismerem, közeli kapcsolatom van velük, a szóban forgó fiúval is jóban voltam a születésétől fogva.
Különösen művelt fiúról van szó, és jó sportoló is, akire többször vigyáztam, közben pedig megtanítottam sok mindenre az önálló élethez. Most már egyetemista, ahol nagyon sikeres, több nyertes projektben vett részt. Volt egy barátnője is.
Két évvel ezelőtt, a pandémia idején, valaki elszólta magát, hogy úgy néz ki, ez a fiú meleg. Én ezt soha nem kérdeztem tőle, nem is beszéltünk erről a témáról. Vártam, hogy felhozza, elmondja majd nekem, de csend volt.
Egyszer elhívtam sörre azzal, hogy nem akar-e nekem valamit mondani. Hogy azt? Kérdezte. Azt. Válaszoltam. Aztán megkérdeztem, hogy miért nem mondta el, hiszen kiskorától ismerem. A válasz az volt, hogy mert te olyan vagy, mint a családtag, és a szüleimnek sem mondtam még el. Miközben teljesen elfogadók a szülei.
A háttérben azonban mindig van egy vörös lámpa, ami vagy azért villog, mert jézusmária, nem lesz unokám, ez a konzervatívabb reakció, a liberálisabb meg arra fut ki, nehogy szenvedjen a gyerek. Tudják, milyen bonyolult helyzet ez, és féltik.
Mégis fura, hogy a szülőkkel nem beszélnek erről, még ilyen elfogadó hozzáállás esetén sem, ami a példádban szerepel. Miközben ez az egyik legfontosabb bizalmi viszony. Miért okoz mégis nehézséget ilyenkor is a coming out?
Az elvárások miatt, amit a szülők a kezdetektől a gyerekre raknak. Nősülj meg, legyen gyereked, stb. És a szülő bármennyire liberális, a legtöbbször hat rá a bevett családminta.
Nálad ez hogy ment?
Én tizennégy éves koromban elmentem otthonról. A szüleim elváltak, az édesanyámnál laktam, először a hat testvéremmel együtt, aztán a bátyám elköltözött az apámhoz. Apámmal csak alkalmanként találkoztam. Az anyám tiltotta, nekem meg hiányzott. Ebből lett elegem tizennégy évesen.
Már akkor is éreztem, hogy valami más bennem, barátokat kerestem, idegen emberektől próbáltam azt a szeretet megkapni, amit otthon nem kaptam meg. Ezzel nem azt mondom, hogy anyám rossz volt, de neki még volt másik négy gyereke is, és volt egy mostohaapám is. Abban az időben, a hetvenes-nyolcvanas években ez nem volt egyszerű. Anyám a mostohaapámmal néha lelépett pár napra, akkor én vigyáztam a testvéreimre, főztem is rájuk.
Nagyanyám elköltözött az édesapámhoz, és megkaptam az ő garzonját. Egyedül laktam ott, egyedül jártam gimnáziumba, elláttam magam, dolgoztam is. Magam jelentkeztem az egyetemre, felvettek, és aztán már teljesen a magam ura lettem.
Akkor már tisztában voltál azzal, hogy meleg vagy?
Még eléggé ingadozó voltam, biszexuálisnak tartottam magam, bár a mai napig annak tartom magam. De volt egyéves heteró kapcsolatom, ami nagyon rosszul végződött, és akkor mondtam, hogy ebből többet nem kérek, mert nagyon rosszul viselem az érzelmi csalódásokat. És eközben a kapcsolat közben is hiányzott a fiúk társasága.
