Tóth Krisztina: Íróként szeretek sötét helyekre merészkedni

Sokan mondják neki, hogy túl sötét a világ, amit a könyveiben ábrázol, de Tóth Krisztina úgy véli, az irodalomnak nem feladata a vigasztalás. Legutóbbi, A majom szeme című regénye sem épp vigasztaló könyv – egy polgárháború utáni világban játszódik, ahol a társadalmi szakadékok óriásira nőttek, és a frusztráció aránya is riasztó. A helyszín kísértetiesen hasonlít a mai Magyarországra, ám a cselekmény a közeljövőben játszódik.

Tóth Krisztinával arról is beszélgettünk,

• figyelmeztetésnek szánta-e ezt a regényt, hogy így fajulhatnak el a dolgok Magyarországon,
• megviseli-e, amikor nyomasztó témákról ír,
• miért kellett kinyomoznia, hogy lehet-e villámcsapás okozta hegekre tetoválni,
• hogyan tölti a karácsonyt, és milyen könyveket kért a Jézuskától.

Nemrégiben Mexikóban járt egy irodalmi fesztiválon. Milyen tapasztalatokat gyűjtött?

Ez a guadalajarai fesztivál a legnagyobb latin-amerikai irodalmi fesztivál. Rám, mint szerzőre bevallom, minden tömegrendezvény egy kicsit bénítóan hat. Ahol több ezer író, több száz könyvkiadó író összezsúfolódik egy térben, ott az ember nagyon kicsinek érzi magát ebben a kavalkádban.

A versfelolvasáson viszont meglepően nagy és jó közönségünk volt, ami örömmel töltött el, mert az ember azt gondolná, hogy verset már ott, a világnak abban a szegletében se nagyon olvasnak. Az, hogy érdeklődtek és figyelmesen követték a papíron kiosztott spanyol fordítást, nagyon jó tapasztalat volt.

Máshogy fogadta a mexikói közönség a verseket, mint amit Európában megszokott?

Érzelmes, nyitott és kíváncsi közönség volt, aminek nagyon örültem. Mi ott egzotikumnak számítunk. Alig ismert, aprócska ország.

Azáltal, hogy Európából jött?

Igen, távoliak és különösek vagyunk a számukra.

Latin-Amerikát mennyire látta vonzónak vagy érdekesnek?

Nem szívesen mondanék egy szűk hetes tartózkodás alapján semmit. Az ember turistaként csak futó benyomásokat szerez, és az soha nem mérvadó. Nem látunk a hétköznapok mélyére. Azt mindenesetre nagyon élveztem, hogy elmentem az itteni szürkeségből, és harminc fok volt, meleg vett körül. Karácsonyi díszek és ragyogó napfény.

A legutóbbi regénye, A majom szeme kapcsán is eszébe juthatnak az embernek latin-amerikai irodalmi párhuzamok. Szereti a latin-amerikai irodalmi hagyományt?

Nagyon szeretem, és azt gondolom, hogy ránk erős hatással volt. García Márquez, Mario Vargas Llosa, Octavio Paz, Jorge Luis Borges a kitűnő fordításoknak köszönhetően ismerős nevek a magyar olvasóknak és meghatározó irodalmi élményeink közé tartoznak. Természetes, hogy íróként is hatottak az emberre, és átitatták hangjukkal a mi irodalmunkat is.

Bodor Ádám mondta még régebben, hogy a latin-amerikai közeg annyiban is hasonlít a kelet-európaira, hogy mindkét helyen hasonló az emberek kiszolgáltatottsága és a fásultsága. Lát ilyen hasonlóságot az olvasmányai és a tapasztalatai alapján?

A társadalmi szakadék mindenképp nagyon éles a szegények és a gazdagok között. Ami viszont szerintem már elsőre is szembeötlő különbség, hogy én valami különös derűt és lassúságot tapasztaltam Mexikóban. Kint üldögélnek este az emberek a parkokban, és más az életritmus, mint amit itthon megszoktunk. Emberibb, lassúbb. Itthon erős a stressz, és nagy a nyomás.

A majom szemének volt irodalmi előképe, és kapcsolódik esetleg a latin-amerikai irodalmakhoz is?

Nem. Nem valamiféle irodalmi előkép alapján kezdtem el írni a regényt. Volt egy erős belső vízióm arról, hogy mit szeretnék ábrázolni.

A Covid által szerzett új egyéni vagy társadalmi tapasztalat hozzájárult ahhoz, hogy ez a regény elkészüljön?

Én a Covid alatt egyáltalán nem tudtam dolgozni, mert van egy általános iskolás korú kislányom, aki másfél évig itthon volt. Gyakorlatilag kizuhantam a munkából arra a másfél évre, és csak arra tudtam koncentrálni, hogy a hétköznapokat valahogyan túléljem.

Lehet, hogy képekben, utcaképben megjelenik a szövegben ez az időszak, de én 2017-ben kezdtem el írni ezt a könyvet, és a struktúrája 2018-ra nagyjából kész volt. Ez tehát egyáltalán nem egy Covid-regény.

A regény alaphelyzete szerint egy Budapesthez kísértetiesen hasonlító városban vagyunk, egy polgárháború után néhány évvel, a társadalmi szakadék óriásira nőtt, a szegények egy részét szegregátumokba kényszerítik, a másik részük pedig az utcákon bolyong, miközben a kivételezett réteg képviselői a rendszernek vannak kiszolgáltatva. Mennyiben szánta figyelmeztetésnek ezt a regényt olyan szempontból, hogy ha a magyarországi társadalom nem ébred fel, akár egy hasonló forgatókönyv is bekövetkezhet?

Nem fogalmaznék úgy, hogy figyelmeztetésnek szántam. Nem érzek magamban ilyesféle prófétai lendületet, és azt se hiszem, hogy íróként azzal a szándékkal érdemes nekifogni egy szépirodalmi műnek, hogy na, én most megkocogtatom az emberek vállát.

Szóval nem program vagy ideologikus megfontolás dolgozott bennem. Inkább valami belső szorongást szerettem volna ábrázolni, és arról gondolkodni a regény által, hogy azok a társadalmi folyamatok, amelyeket most, manapság érzékelünk magunk körül, milyen lehetséges irányba mozdulhatnak el. Miféle végkimenetelük lehet.

Az regénybeli Egységes Össznemzeti Kormányzóság, amelynek az élén a kormányzó áll, kísértetiesen hasonlít a NER-re. Azt ki lehet jelenteni, hogy a magyarországi rendszer mintája alapján született ez a bizonyos EÖK?

Ami körülöttünk történik, az mindenképp, mondjuk szépen így,