Napunk

Barak Dávid bűnügyi újságíró: A maffia lefejezéséhez kompromisszumok kellenek, így szabadulhat ki 20 év múlva egy 42-szeres gyilkos

Barak Dávid. Fotó - Tomáš Benedikovič
Barak Dávid. Fotó – Tomáš Benedikovič

Jobb lenne, ha inkább nem mondanának semmit azok, akik azzal mentegetik a gyilkosságaikat, hogy ha nem teszik meg, őket is megölték volna – mondja a csallóközi maffiával foglalkozó újságíró.

Rengetegen írtak már a csallóközi maffiáról: fikciót, dokumentumregényt, újságcikkek ezreit. Ez a hatalmas történet azonban mindig tartogat még újabb és újabb szálakat, és ahogy egyre mélyebbre merülünk benne, úgy bontakozik ki előttünk, hogyan nőtt hatalmasra a gonosz egy olyan pici városban, mint Dunaszerdahely.

Barak Dávid, a Paraméter főszerkesztője talán a legavatottabb ismerője ennek a történetnek – életét 2018, a maffiaperek kezdete óta nagyon nagy részben az teszi ki, hogy kibogozza a szálakat, érthetővé tegye ezt a bonyolult világot, és lebontsa róla a pletykák, legendák és romantizálás üledékét. Az Elásott igazság című kötete után megírta a Rossz vér című folytatást is: míg az első könyv a Pápay- és a Sátor-klán történetével foglalkozott, a második kötetben nagyobb hangsúlyt kap az ezredforduló utáni dunaszerdahelyi alvilág, a maffiagyilkosságok – és hiánypótló módon azok a vallomások, melyeket a megtört nehézfiúk a tárgyalásokon tettek.

Barak Dáviddal arról beszélgettünk:

  • miért lett ennyire olcsó az emberélet Dunaszerdahelyen,
  • mit gondol azokról, akik romantizálják a maffiamúltat, sőt, kicsit büszkék is rá,
  • miért nem lehet elengedni ezeket a történeteket, és eltemetni örökre,
  • hogyan viselkednek a maffiózók az igazságszolgáltatás markában,
  • hogyan dolgoznak a nehézfiúk ügyvédei,
  • s hogy megváltozott-e annyira a világ, hogy a maffia már sosem tér vissza.

Mi motivál egy bűnügyi újságírót? Egyáltalán, bűnügyi újságíróként hivatkozzunk önre?

Az újságíró megnevezéssel – bár nem akartam az lenni, – már megbarátkoztam. Az első könyvem megjelenése után sokan írónak neveztek, ami ellen viszont tiltakoztam. Az író máshol kezdődik, a szépirodalomhoz egyelőre nem sok közöm van.

A bűnügyi újságíró megnevezéssel nincs gondom, de én elsősorban a dunaszerdahelyi maffiával foglalkozom. Ha ez a téma elfogy, mondjuk évek múlva, akkor nem tudom, passzolni fog-e még rám ez a kifejezés.

Annak a kérdése, mi motivál, miért foglalkozom ezzel a témával, sokkal egyszerűbb. Ez a téma a legizgalmasabb. Az újságírói szakmának vannak különböző szintjei, műfajai, és én sok mindenbe belekóstoltam, de ami a témákat illeti, a bűnözésnél és az alvilágnál számomra nem létezik izgalmasabb téma. S ezt azt hiszem, az olvasók is visszaigazolják.

Nem terveztem, hogy ilyen mélyen beleásom magam a történetbe, de ahogy elkezdtem, és telt az idő, egyre inkább összeállt ez az óriási történet, amely olyan, mint egy pókháló. Ahogy futnak a szálak, minden egyes elágazásnál azon kapja magát az ember, hogy azt figyeli, mi mivel függ össze –  s ettől az egész még izgalmasabb.

Pedig a koránál fogva a csallóközi maffia uralma az ön számára inkább talán történelem. Még nem volt tízéves, mikor a Sipos- és a Pápay-klán uralkodott, és alig múlt pár évvel húsz, mikor leáldozott a Sátor-bandának. Mennyire volt testközeli élmény ez az egész?

Az első világháborúról is lehet könyvet írni a 21. században, nem tartom előfeltételnek, hogy valaki meg is élje a történteket – ahogy a távolság sem mérvadó. Mindegy, ki és mikor dolgozza fel a történetet, ha jól dolgozza fel.

A 90-es években valóban gyerek voltam, inkább a foci érdekelt. Természetesen nekem, és a családnak is vannak személyes élményei a dunaszerdahelyi maffiával. Nekem az utcán is szemmel látható dolgok tűntek fel. Az aranyláncos nagyemberek, a hatalmas Mercedesek, vagy hogy E.T. Peti, a maffia “startere” rúgja vissza az elgurult labdát a keleti lakótelepen, mert épp arra járt.

Az ezredforduló után azonban nagy fordulatot vett a dunaszerdahelyi bűnszervezet, a felszín alatt történtek azok a dolgok, melyek a 90-es években sokkal láthatóbbak voltak. Ekkor már hiába érthettem volna többet a helyzetből, nagyjából ugyanannyit tudtam, mint az átlagember tudhatott, láthatott és érezhetett.

A hangulatot a visszaemlékezők és interjúalanyok elmondásából tudom megismerni, és a saját gyerek- és fiatalkori élményeimmel tudom kiegészíteni. Ám a történtek a 2018-ban kezdődő bírósági tárgyalásokon álltak össze, s az új könyvemben épp ezeket a tárgyalásokat veszem alapul, ezek a forrásai a könyvnek.

Fotó – Elasottigazsag.sk

Egy kicsit vitatkoznék: a távolság és a kor is mérvadó egy ilyen könyv megírásában, mert dunaszerdahelyiként ismeri a kontextust, a nüanszokat, azokat a dolgokat, melyek egy kívülálló számára nem egyértelműek. S pont ebből kiindulva: volt olyan érzése a tárgyalásokon, ahogy hallgatta a történeteket, hogy ez máshol nem történhetett volna meg, csak a Csallóközben? Volt, ami meglepte?

Bizonyos tekintetben valóban közelebb állok ehhez a városhoz és régióhoz, mint mások. Tudom, milyen nyelvet beszélnek itt az emberek, ismerem a reakcióikat, a sztereotípiákat, melyekbe sokszor engem is be lehet sorolni.

S természetesen sokszor elfog az az érzés, hogy úristen, ez tényleg csak itt történhetett meg. Ám az igazság az, hogy az 1999-es tízes gyilkosság a Fontánában kriminalisztikai szempontból akkora mérföldkő volt, hogy utána tényleg nem csodálkozhatunk azon, hogy bármi megtörténhetett. 1999-ben nagyon magasra került a léc, s evés közben jött meg az étvágy. S igaz, hogy ekkor épp maffiaháború dúlt a különböző csoportok között, de azt látom, hogy ha valaki meg tud rendelni egy ilyen tízes gyilkosságot, annak csak csettintés az emberélet, és aki az útjába áll, azt eltávolítja.

S ha az ilyen kivégzésekből nagyon sok van, mondjuk 40 vagy 50, akkor a nagy számok törvénye alapján igazzá válik, hogy olyan történetek szövődhetnek ezek köré a gyilkosságok köré, melyekre az ember elsőre nem is gondolna.

A könyvéből, és az elmúlt évek szinte minden beszélgetéséből és írásából visszaköszön az, milyen keveset is ért az emberélet Dunaszerdahelyen akkoriban. S hogy ezt milyen természetességgel, és csendes belenyugvással vette tudomásul az emberek többsége. Ez miért lehet? 

Nem tudtak máshogy reagálni, nem tudták másképp tudomásul venni. Egyrészt nagyon keveset tudtak arról, mi történt, hiszen aki tudott dolgokról, azzal előbb vagy utóbb ugyanaz történt. A maffia rendszeresen végzett tisztogatásokat a saját soraiban is.

A “megelőzésnek” az is része volt, hogy az áldozatokat gyakran “átásták” egyik helyről a másikra, van olyan áldozat is, akivel ez többször megtörtént. Écsi Béla 2003-as meggyilkolásánál például csaknem az egész csapat ott volt, 8-9 ember tudta, hová ásták a holttestet – épp Écsi volt az első “átásottak” egyike, megelőző jelleggel. Később ez teljesen rutinszerűvé vált. Sőt, később már a párosok sem bíztak egymásban. Ketten megöltek és elástak valakit, ám egyikük később egyedül kiásta, és áthelyezte a holttestet máshová.

Később pedig fokozódott az őrület. Minden áron el akarták kerülni, hogy Sátor Lajos lebukjon, így egyre többekkel végeztek – még Sátor Lajos anyósát is eltüntették. Nem lehetett csodálkozni azon, hogy az emberek hallgattak. Minden “árulás” zsoldja a halál volt. Az átlagembereknél nem érzek felelősséget ezzel kapcsolatban.

Nem is feltétlenül a felelősségre gondolok. Inkább arra, hogy Dunaszerdahely kisváros, az emberek olykor azért pletykáltak – és az közszájon forgott, ha eltűnt egy olyan ember, akit a maffiához köthettek. S mintha természetessé vált volna annak a beismerése, hogy ezeket az embereket meggyilkolta a maffia, és ez a világ rendje. Volt, aki még kicsit dicsekedett is azzal, hogy ilyen veszélyes városban él. Ez feldolgozási mechanizmus?

Eszembe jutott egy konkrét történet. Egy jóbarátomnak meséltem egy sztorit a könyvemben szereplő egyik áldozatról, és ő elmondta, hogy egy lépcsőházban laktak azzal a családdal, melynek az áldozat a családfője volt. S gyerekkorában kérdezte valamelyik családtagjától, hol lehet a szomszéd, s azt a választ kapta, hogy a szomszéd “leadta az obcsianszkiját”.

A közöny egyfajta megküzdési mechanizmus, és a történtek romantizálása is valami olyasmi lehet. A Facebookon olvastam egy hozzászólást a könyvemmel kapcsolatban. Valaki arról írt, hogy szerinte milyen jó világ volt akkoriban, mert nem indult el a város elszlovákosodása, mert a szlovákok nem mertek idejönni. Na meg hogy milyen jó volt, hogy rend volt, mert este 8 után senki sem volt az utcán – miközben a maffia uralma teljesen paralizálta a város éjszakai életét, Dunaszerdahelyen évtizedek óta csak elvétve lehet hajnalig szórakozni.

A romantizálás tehát nem csak megküzdési mechanizmus, hanem tévedés is.

A másik reakció, ami szintén nagyon gyakori, és sokan megkapták már, akik a témával foglalkoznak: minek kell ezt még mindig bolygatni? Miért kell erről írni? Miért nem lehet elengedni, eltemetni a múltat? Ha ezeknek a kommentelőknek válaszolna, mit mondana?

A kriminél nincs izgalmasabb, és ha az ember küszöbén túl történik, és csak ki kell lépnie az ajtón érte, akkor még jobban felkelti az érdeklődést.

Sokat gondolkodtam ezen. Nem feltétlenül közelíteném ezt meg a küldetéstudat felől, ilyesmi különösebben nincsen bennem. Nem feltétlenül úgy közelítem meg, hogy ebből majd tanulhatunk, és biztosan jó lesz valamire – miközben természetesen ennek is van alapja.

Elég körülnézni a világban, és mindenki láthatja, hogy hatalmas változások előtt állunk. A bolygónk már nem tud így működni, sem a nemzetek közti együttélés, sem a politika, sem a gazdaság. Rengeteg mindent kell új alapokra helyezni, miközben az emberekből eltűnik az empátia. S miközben új alapokra helyezünk valamit, nem azt kell megvizsgálni, mi a jó, hanem azt, mi a rossz, mi a hiba, amiből tanulhatunk.

Akkor hogy közelíti meg?

Engem inkább a jó és a rossz örökös szembenállása, élet és halál egyensúlya érdekel, mert ez mindig érdekes és izgalmas történeteket szül.

Sokat gondolkodtam azon is, hogy helyénvaló-e az egyébként elég durva borítóval ellátott, és elég durva témákat érintő könyvemet adventkor kihozni. Mert hát értelemszerűen a karácsonyi könyvpiacra van értelme kiadni, ám mi van, ha valaki nem tartja ezt helyénvalónak. S találtam erre a kérdésre választ is: ezzel az egész történettel kapcsolatban nagyon fontos a bűnbocsánat kérdése.

Boncolgatom ugyanis azt a témát is, hogyan lehetséges az, hogy idővel együttműködő tanú váljon valakiből, aki itt élt köztünk Dunaszerdahelyen, és 20, 30 vagy 42 ember vére tapad a kezéhez közvetlen vagy közvetett módon. S az együttműködő tanúknak nem kell életük végéig börtönben lenniük, egészen nagy engedményeket is kaphatnak.

S ez a kompromisszumon múlik.  Ezeknek az embereknek szörnyű bűneik vannak, de ha ők nem köpnek be senkit, akkor további bűnözők, hasonló kaliberű gyilkosok tucatjai maradhatnak szabadlábon. Ha ezeket az együttműködő tanúkat fellógatnánk az első lámpavasra, vagy életfogytiglani büntetést kapnának, akkor rengeteg további bűnügy maradna felderítetlenül.

S talán itt van a könyv haszna: ha egy átlagember olvassa, talán jobban megérti majd ezt a helyzetet is. Érteni fogja, hogy mikor 20 év múlva feltételesen szabadlábra helyeznek egy 42-szeres gyilkost, annak az a kompromisszum az oka, amit az igazságszolgáltatásnak meg kellett hoznia azért, hogy ne maradjon szabadlábon további tucatnyi bűnöző.

A könyvében árnyalja azokat a nehézfiúkat, akiket mi csak a sajtóból, H. Lehelként vagy mondjuk K. Krisztiánként ismerünk – a hatósági bikkfanyelv elrejti, kik is ők valójában. Rengeteg tárgyalási napot ült végig azért, hogy lássa, mi történik ezekkel az emberekkel. Hogyan látta őket?

Több mint 150 tárgyaláson vagyok túl, és ez csak a dunaszerdahelyi maffiához köthető tárgyalások száma. Az első találkozások a legérdekesebbek – az ember egy idő után megszokja a bűnözők jelenlétét. A tárgyalások egyébként nyilvánosak, sokan nem tudják, hogy nem csak az újságírók mehetnek be, hanem gyakorlatilag mindenki, ha nem rendelnek el zárt tárgyalást. A valóságban azonban nagyon kevés “külsős” van, néha a jogi egyetemek hallgatói bukkannak fel, más nem nagyon.

Amikor az ember belép, azonnal rájön, hogy ez a legrosszabb hely, ahová a rendszeren belül kerülhet. Ha a Specializált Büntetőbíróságon valaki a vádlottak padjára kerül, akkor nagyon nagy bajban van. S ezt érezni a hangulaton, a légkörön, a szigoron. Ha nyolc, kilenc, vagy akár tíz vádlott van, mindenkire két fegyveres börtönőr jut. Ha a máriatölgyesi börtönből hozzák a vádlottakat, a kíséretben mindig van egy csaknem két és fél méter magas börtönőr, akinek kis túlzással szinte le kell guggolnia, mikor belép az ajtón. Mikor az ember azt látja, hogy ilyen emberek vezetik fel a vádlottakat, az megadja az alaphangulatot.

A vádlottak mindenfélék lehetnek. Volt olyan vádlott, aki eleinte, 2018-ban, mikor kezdődtek a csallóközi maffiaperek, még nagyon közönyös volt – bevallott mindent, de semmilyen érzelmet nem mutatott. Aztán ahogy teltek-múltak az évek, és más tárgyaláson is meg kellett ismételnie a vallomását, vagy más ügyekben is vallomást kellett tennie, megváltozott a hangja. Egyre halkabb lett. Szinte sírt.

Persze nehéz eldönteni, hogy ez hiteles-e. Ezért is készítettem egy trailert a könyvhöz, hogy az olvasó is bele tudjon hallgatni ennek a hangulatába.

Aztán van olyan vádlott is, aki visszafogottan indult, de aztán vagánykodni kezdett, mindenféle frappáns válaszokkal kezdett dobálózni. A tanúk sokszor kerülhetnek konfliktusba a vádlottakkal, ilyenkor lekezelően beszélnek egymással.

A bíró feladata, hogy kezelje ezeket a konfliktusokat. A legutóbbi két büntetőeljárás tanácselnöke Pamela Záleská volt, ő nagyon szigorúan lépett fel minden ilyen esetben, és a tárgyalóterem ura volt – annak ellenére, hogy sokszoros gyilkosok ültek vele szemben a vádlottak padján, de gyakran a tanúk között is.

S végül voltak olyan vádlottak is, mint Horváth Lehel, akit említett. Ő sértésnek vette, hogy vádat emeltek ellene – hiszen ő egy együttműködő gyanúsítottból lett később vádlott. Nem türtőztette magát, még az ítélethirdetést is bekiabálásokkal zavarta meg.

Az is sokatmondó, ki hogy viselkedik, mikor a sajtó a szünetekben felvételeket készít róluk a folyosón: van, aki takarja az arcát, mert szégyenkezik, mások faarccal mennek végig az újságírók előtt. S vannak, akik beszélnek, és valamilyen üzenetet akarnak átadni a sajtónak, fennhangon hirdetik az ártatlanságukat. Minden lehetséges hangulat és érzelem megmutatkozik az eljárások során a tárgyalótermekben.

Megismert valamiféle emberi vonást, vagy tanulságot ezeken a tárgyalásokon, akár a bűn és bűnhődés természetéről, akár arról, hogyan számolnak el a lelkiismeretükkel ezek a gyilkosok?

A lelkiismeretet a legegyszerűbb megfigyelni. A legtöbben, akik beismerő vallomásokat tesznek, azt az érvet hangoztatják a leggyakrabban, hogy csak azért gyilkoltak, mert ha nem tették volna meg, őket is megölték volna.

Szerintem ennél az érvnél még az is jobb, ha inkább nem mondanak semmit. Ez üres mondat, felelősségelhárítás.

Horváth Lehel viszont például teljesen komolyan gondolja, mikor ezzel mentegeti magát, és sértésnek veszi, hogy vádat emeltek ellene. Ön találkozott vele személyesen is, börtönőrök nélkül – erről ír a könyvében is, – s annak a találkozásnak is ez a tanulsága. Felfogják ezek a bűnözők a tettük súlyát?

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Dunaszerdahely

Maffiagyilkosságok

Interjúk és podcastok

Jelenleg a legolvasottabbak

Percről percre

Letartóztatták Éric Dupond-Moretti francia igazságügyi miniszter fiát, aki állítólag erőszakot követett el az élettársa ellen. “Apaként teljesen összetörtem” – mondta Dupond-Moretti újságíróknak.

Meglehetősen sótlanra sikerült a Modrá koalícia bemutatkozása. Annak ellenére, hogy Mikuláš Dzurinda projektjével az elmúlt hetekben szinte a fél szlovákiai politikai palettát hírbe hozták, az exkormányfő ma egy rakás, a politikában még ismeretlen személlyel állt ki a színpadra, írja Hegedűs Norbert a pénteki Napunk newsfilterben.

A múlt héten nagyjából 40 millió koronavírus-fertőzés okozta halálesetet regisztrált a WHO, a halálesetek több mint fele Kínában következett be. December elejétől több mint 170 ezer ember halt bele a betegségbe az Egészségügyi Világszervezet szerint. (čtk)

Nagyjából 20-30%-os volt a részvétel a cseh államfőválasztás második fordulójának első néhány órájában. Az első fordulóban ugyanebben az időszakban a részvételi arány 20% körül mozgott. (čtk)