Napunk

Trencsík Pali zenész: A mi zenénk olyan, hogy kicsit már talán kell egy-két pofon az élettől

Fotó - TP archívuma
Fotó – TP archívuma

A párkányi születésű, jelenleg Budapesten élő Trencsík Palival, a Moyogi zenekar egyik felével, a Jóvilágvan korábbi, alapító tagjával beszélgettünk zenei pályafutásáról, zenekarairól és a párkányi zenei közegről.

Talán kezdjük ott a beszélgetésünket, hogy te magad hogy csöppentél bele a párkányi zenei életbe?

Szerintem az a kézenfekvő, ha visszatekintünk egy lassacskán húszéves távlatra. Akkoriban a párkányi Liszt Ferenc Művészeti Alapiskola egy olyan tanárbrigáddal működött, ami számomra nagyon meghatározó volt, és tényleg nagyon jó közeg volt egy művészi kondicionálásra – zseniális tanárok voltak ott.

Például édesapám – aki egyébként 40 évig vasesztergályos volt, és a gyárban dolgozott – általam bekerült az általános zeneiskola kórusába, bariton szerepbe, és szépen bevonzottuk a zenét és a művészetet a családba. A szinte mérnöki attitűdű édesapám egyszer csak szmokingban énekelte Verditől a Rabszolgák kórusát – és egyébként még külföldön is jártak turnézni –, ez szerintem önmagáért beszél. Ebből tudtam én is táplálkozni. Akkor a komolyzene és a hegedű irányába.

Átestem többféle zenei korszakon, gyerekkoromban volt az abszolút komolyzenei, aztán jött a népzenei, aztán volt ez az underground.

Ez pontosan mit jelentett? Ebből nőtt ki a Jóvilágvan?

A környezetem, a velem együtt felnövő párkányi gyerekek, szinte mindenki zenélt, és mindenki Rage Against the Machine-t meg Red Hot Chili Pepperst játszott. Nagyon jó zenekarok voltak, nagyon jó thrash próbatermek voltak, ahol szalagos magnóra játszottuk fel a dalokat. És rengetegen zenéltek.

Én kb. 16 éves koromban bekerültem egy olyan közegbe, ahol egy helyi angoltanár – egyébként úgy hívják, hogy Áron Arnold, aki akkoriban a Stonebridge Blues Bandben zenélt – összeszedte a tehetséges fiatalokat. Tényleg egy kontrollált, irányított közegen belül, próbákkal, professzionalista módon terelgetett, hangszereket hozott. Elképesztően jó hátteret kaptunk tőle, és 16 évesen a szüleink írásos engedélyével jártunk Újvárba és a környékre jam sessionökre, ahol szigorúan almalevet kaptunk koncertezés után.

Fotó – TP archívuma

Mi ebben nőttünk föl rengeteg Stinget, Alanis Morissette-et játszottunk, Cheryl Crow-nak szinte a teljes albumait, aztán Jefferson Airplane bluesokat, tehát volt egy nagyon masszív alap. Ezáltal sokkal képzettebben lettünk 17-18 évesek. És aztán voltak a többiek, a srácok, akik Rage Against the Machine-t játszottak, és sokkal vadabbul, sokkal nyersebben csinálták ezt.

Ez egy nagyon izgalmas időszak volt, és ebből nőttek ki azok, akikkel még ma is dolgozom, vagy találkozunk a zenei életben, akár Budapesten is. Például Csókás Zsolti, aki a Kéknyúl Hammond Bandben játszik, vagy a Matus Peti, aki az Irie Maffia basszusgitárosa.

A mi kicsit irányított zenei attitűdünk aztán találkozott úgymond az utca undergroundjával, és ebből lett egy massza, egy csomó minden ránk ragadt. Aztán a gimi végén, 2004-ben megcsináltuk a Jóvilágvant Szabó Mátéval, Valašek Zolival, Bokor Rékával, Baranyovics Borisszal, Gazdík Miroslavval. Mind egy gimiből voltunk és találkoztunk. Akkor megvolt minden ahhoz, hogy végre olyat csináljunk, ami saját. Nekem ez a korszak egy nagyon jó tanulómunka volt.

A zenekarban úgy alakult, hogy én billentyűs lettem, de nem a klasszikus értelemben, inkább analóg szintetizátorokról, valamint zaj- és hangképzésről szólt a történet. Meg én raktam össze a vezérfonalat, amit aztán megbeszéltem a többiekkel.

A Jóvilágvannal készült egyik régebbi interjúban azt olvastam, hogy lényegében te voltál a zenekar motorja.

Megtanultam még 14 évesen, hogy milyen összpontosítani két taktusra négy órán keresztül. És ezért én nagyon kitartó tudok lenni az életben bármiben. Így volt ez a zeneírással is. Nekem soha nem úgy volt, hogy jött valami ihlet, és percek alatt megírtam volna valamit, hanem több órán keresztül, több napig csináltam. Ez gyorsnak tűnt, mert meg tudtam csinálni gyakorlatilag egy hét alatt akár három dalt is. De ebben nettó nagyon sok munkaóra volt, szünet nélkül. És akkor azért lehetett ezt motornak nevezni, mert én rengeteg ötletet vittem le.

A zenekar azért volt jó, mert nagyon jók voltak a zenészek. Tehát ez úgy nézett ki, hogy levittem az anyagot, és nagyjából egy óra alatt meg volt egy új dal. Igaz, ez már elő volt készítve.

Valahogy az egyetem első éveiben voltak az első koncertek, amikor mentünk a Révbe, diáktáborokba, és ezzel a kis kondicionálással, meg ezzel a kis underground-nyersességgel valamit csináltunk. Akkor kezdtünk el Pestre járni, azokra a helyekre, amikből ma már egy sincs meg, kivéve a Szimplát.

Volt egy aranykora a Petőfi Rádiónak, és akkor nagy naivan azt láttam, hogy Szlovákiában nincs semmi. És hallgattam az MR2 Petőfi Rádiót, és néztem a Sziget Fesztivált. Elképesztő volt, hogy bekapcsoltam a rádiót, és olyan zenék mentek, hogy eldobtam az agyamat. Én is ilyen zenét akartam csinálni.

Akkor mondhatjuk, hogy elsősorban a magyarországi zenei szcéna hatott rátok?

Ez akkor annyira erős volt, hogy azt mondtuk, hogy mi erre a vonatra fel akarunk szállni. Azt viszont már nem tudtuk, hogy akkor már csak a végére szállhattunk volna fel. Erről volt egy nagyon jó összeállítás a Telexen. Amikor azt láttam, csak akkor esett le, hogy ez az időszak gyakorlatilag hiba volt a rendszerben; ennek nem így kellene működnie, hogy nagyon jó zenék szólnak a rádióból.

Jelenlegi zenekarod, a Moyogi megalapítását mi motiválta?

Személy szerint az összes eddigi időszakommal kapcsolatban az az élményem, hogy mindennel túltöltöttem eddig. Mind a klasszikus zenével, mind a népzenével, a dzsesszel és az undergrounddal is.

Én a Jóvilágvanban sok mindent megcsináltam. Azért is tetszett ez nekem mindig, mert számomra ez egy játszótér volt. Ott volt egy csomó jó zenész, akinek bármit mondtál, bárhogyan, megcsinálta, gyakorlatilag realtime-ban lehetett modulálni a dolgokat. Nagyon jó tanulófolyamat volt, de mást akartam. Már mondogattam a zenekarnak, ahogy a Jóvilágvan ment a pattogós-ugrálós irányba, meg nem tudom, mennyi fesztiválhimnuszt csináltunk, meg a balkáni elemek, amiket beleraktunk, hogy ebből nekem akkor már rég elegem volt.

Inkább már lírai dolgokat szerettem volna írni. Sőt, írtam is párat, amiket már nem csináltunk meg. Ahogy otthagytam a Jóvilágvant, az első tíz dalt magyarul csináltuk meg, a Kiki (Hegyi Krisztina, a Moyogi másik tagja – a szerk.) írta őket.

Ezeket hol lehet meghallgatni? A Spotify-on nem találtam meg a többi dalotok között.

Igen, a Spotify-on csak egy szám, a Vadkutyák van fent, a többinek nagyon rossz a minősége. Otthon vettük fel Pesten a kanapén, még a parketta pattogását is hallani. De Soundcloudon fent vannak ezek is.

Azóta csak angol nyelvű dalokat adtatok ki a kezeitek közül. Terveztek még írni magyar dalokat is?

Biztos vagyok benne, hogy még lesznek magyar dalok. Épp tegnap vettem elő egy csomó dalszöveget a szüleimnél, a Kiki a dalszövegeit, és azt láttam, hogy úristen, ezeket a gondolatokat el kell mondani az embereknek, mert nagyon jók.

Nem tudom, hogy fogjuk ezt ezzel a névvel felvállalni, meg az úttal, amin elindultunk, de lesz egy ilyen magyar visszakanyarodás.

Fotó – TP archívuma

Hogy írnád körül azt a stílust, amiben most alkottok?

Amikor kiváltam a Jóvilágvanból, a legelső dal, amit csináltam, egy szándékosan nagyon lassú dal volt, a határaimat feszegettem vele. Ez a műfaj igazából a slowcore. Ekkor leginkább Leonard Cohen és a Cigarettes After Sex voltak ránk hatással mint előadók. Nagyon remélem, hogy ezzel nem telítődök, mint a többivel, mert akkor nem tudom, mi lesz. Instrumentális zenét még nem csináltunk, de lehet, hogy olyan is lesz. Bár mostanság a zenénk már kezdett átfordulni egy filmzenés, atmoszférikus, sci-fis irányba.

Nagyon minimalista az egész, ketten vagyunk a Kikivel. Nagyon figyelünk arra, hogy lecsupaszítsunk mindent. Abszolút impresszionisták vagyunk. Fogunk egy kis pillanatot, amit minden ember ismer. Ezt idillnek neveztem el. Mész az utcán, és egy illat jön veled szembe, vagy elmész a Duna-partra és egy kicsit elrévedsz. Akkor van egy ilyen kis pillanatod, ez az idill. Na most mi ezt a kis pillanatot próbáljuk megfogalmazni és megnyújtani egy dal erejéig.

Tudni kell, hogy a mi zenénk olyan, hogy kicsit már talán kell egy-két pofon az élettől, nem ez a vörösboroskólás-ugrálós dolog, hanem egy ilyen fülhallgatós elmélyülős dolog.

Hallgatva a dalaitokat, mindenféle zajokkal dolgoztok. Ezeket hogy csaljátok elő?

A Kiki a dobos, de ezt a dobot úgy kell elképzelni, hogy egy Korg MS-20-szal, egy analóg szintetizátorral felveszek zajokat, és ráprogramozom egy elektromos dobra. Tehát neki a hi-hat vagy a ride, az nem ride hang lesz, hanem egy analóg szintetizátorral felvett zaj… a Kiki az egy ilyen szintetizátoros dobos.

Mi a pontos munkamegosztás? Miért maradtatok végül ketten?

Sok mindent átgondoltunk a kiválás óta. Azt láttuk, hogy rengeteg szöveg van, rengeteg gondolat és impulzus, szeretnénk ezeket megcsinálni. Jelenleg abból élünk, amit a Kiki megírt. Én is nagyon szívesen írnék dalszövegeket, de sokkal nagyobb a késztetésem arra, hogy meghangszereljem azokat a dalokat, amiket ő már megcsinált. Úgy néz ki, hogy szerintem nem fogok addig élni, hogy ezen végigmenjek. Tehát Kiki a szövegíró, a zenét azt én csinálom.

Hegyi Krisztina (Kiki). Fotó – TP archívuma

Amikor azon gondolkodtunk, hogy mit csináljunk, akkor az volt a legfontosabb, hogy egy helyen lakjunk, és ne legyen messzebb a zeneszobánk, mint a szomszéd. Ez nagyon fontos szempont, mert arra jöttem rá, hogy ha ma egy zenekar tényleg nagyon jól akarja csinálni, akkor össze kell költözni. A mai világban az úgy nem működik, hogy hetente van egy próba, vagy kettő, vagy három. Legalábbis nekem nem működik. Az én munkamódszeremmel, ami lehet, hogy kicsit spártai, de az van, hogy egyfolytában tudunk dolgozni.

Volt arról szó, hogy még beveszünk egy zenészt,

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Párkány

Zene

Interjúk és podcastok

Jelenleg a legolvasottabbak

Percről percre