Napunk

Tizenhárom éve él Szlovákiában, mégsem érzi magát teljesen otthon a jamaicai zenész

Carlington Codner. Fotó - CC archívuma
Carlington Codner. Fotó – CC archívuma

Carlington Codner Jamaicából került Muzslára egy dublini kitérővel. Mikor megérkezett, úgy érezte, hogy minden rendben van, nem tapasztalt semmi zavarót. Így volt ez egészen 2016-ig, amikor is váratlan támadás érte, miután a falu sportcsarnokába indult focizni.

Angolt és zenét tanít, két lánya van, Isabell és Emma, akik már úgy is több szállal kötődnek Jamaicához, hogy még nem jártak ott. A régi dolgai közül ő maga leginkább a szülőföldjén használt kreol angolhoz, a patois-hoz ragaszkodik, de a teázás szenvedélyéről sem mondana le.


Hogy kerültél a Párkány melletti Muzslára?

2006-ban Dublinban találkoztam egy lánnyal, a későbbi feleségemmel, aki 2009-ben úgy döntött, hogy haza szeretne jönni. Én azt mondtam erre, hogy rendben van, jövök vele.

Jamaica nem merült fel, hogy oda mennétek?

Igazából nem. Mikor eljöttem onnan 2003-ban, és a repülőgép London fölé ért, kinéztem az ablakon, és amit láttam, lenyűgözött. Arra gondoltam, ilyen lehet Európa, és ilyen az a hely, ahol élni szeretnék.

Viszont London egy nagyváros, Muzsla pedig egy kis falu…

Ennek ellenére soha nem merült fel, hogy visszamenjek. Volt néhány nehéz pillanatom még Dublinban, ekkor az anyám azt mondta, hogy menjek haza, de semmiképp sem szerettem volna feladni, így maradtam Európában.

Mikor találkoztál a szüleiddel utoljára?

2010-ben láttam őket utoljára élőben. Ami nagyon rossz, mert idősek már, hetvenévesek elmúltak, és az egészségük sem a legjobb. Az unokáikat nem is látták élőben, csak videón, ami persze nem ugyanaz.

Amikor megérkeztél Szlovákiába, milyen problémával találkoztál?

Dublinban olyan tapasztalatom volt, hogy az emberek, ha problémájuk volt velem, a tudtomra adták, hogy külföldi vagyok. Mikor Muzslára érkeztem, úgy éreztem, hogy rendben van minden, néha vettem csak észre, hogy néhányan nem túlságosan kedvesek velem. Egészen 2016-ig.

A falu sportcsarnokába jártam focizni. Hat körül bicikliztem a csarnok felé, amikor egy autó elment mellettem, majd megfordult, mellém hajtott, és lassan haladt mellettem. Először azt hittem, a focis társaságból valaki, mert több településről jártak oda. De a fickó ordítani kezdett velem. Nagyon megijedtem. Nem gondoltam, hogy ilyennel találkozom majd, mert már hét éve a faluban éltem. De nem falubeli volt.

Magyarul beszélt, én pedig teljesen ledermedtem először. Aztán a kesztyűtartóban kezdett el matatni, és kiszállt az autóból. Mikor ezt megláttam, elhajtottam a biciklivel, de ijedtségemben pár méter után eldőltem a biciklivel, eldobtam mindent, és futni kezdtem, segítségért kiáltozva. Ő pedig követett tovább az autóval. Mint egy filmjelenet, olyan volt.

Közbelépett valaki?

Pár fiatal volt az utcán, illetve a lakásokból kinéztek páran, hogy mi történik. Egy nő aztán beszélt a fickóval, hogy miért dühös, miért kerget az autójával. Elmondta neki, hogy itt élek már régen, és hogy ki vagyok. Ez után a fickó elnézést kért. De szörnyű élmény volt. Ezt követően féltem egyedül kimenni az utcára, például mikor jazztanulmányokat folytattam Selmecbányán, és szombatonként korán mentem és későn jöttem. Borzalmas volt.

Korábban semmi hasonló nem történt? Valami, ami ilyenre utalt volna? A falusiak hogy fogadtak?

Semmi nem történt addig, ami erre utalt volna. Nem minden gesztust lehetett barátságosnak nevezni, de ilyesmi addig távolról sem történt. Fontos ebben az a tény, hogy

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Párkány

Zene

Interjúk és podcastok

Jelenleg a legolvasottabbak