Romsics Ignác történész: A baloldali és a jobboldali demokraták emlékét is tisztelnünk kellene

„Nem szokványos önéletrajzot vagy visszaemlékezést, hanem olyan szociográfiai leírásokkal gazdagított éntörténetet igyekeztem írni, amely alulnézetből, egy szülőfalujából kiszakadt s az értelmiségivé válás egymásra épülő stációin felfelé törekvő fiatalember perspektívájából mutatja be az ötvenes évek »szűrt levegőjét« és a Kádár-korszak »fellazult világát«” – vallja a szerző a Hetven év – Egotörténelem 1951-2021 utószavában.

Az egotörténelemként meghatározott műben, amelynek első része az 1951-től 1985-ig terjedő időszakot öleli fel, a származás, a családi háttér, a szellemi inspirációk, a szakmai fejlődés állomásai, az elért eredmények és legfontosabb életesemények bemutatása mellett sok minden más is szóba kerül. Például az, hogy egy fiatal, szabad szellemű értelmiséginek mennyi energiáját emésztette fel az 1970-es években, amíg megtanult lavírozni a létező szocializmus útvesztőiben, de az is, hogy kisgyerekként, az alsómégyi házban az édesanyja milyen csínytevések miatt térdepeltette kukoricára, hogy hogyan csápolt tizenévesen az Omega koncertjén, vagy hogy egy nyári motoros túrán miért kellett egy lóistállóban töltenie az éjszakát Esztergom mellett. Élettörténetét olvasmányosan, szándéka szerint történészi aprólékossággal és távolságtartással tárja a nyilvánosság elé, olykor azonban kiesik a szerepéből, és jó adag iróniával, öniróniával fűszerezve, helyenként már-már bizalmasan anekdotázva osztja meg élményeit az olvasóval.

A cikkből kiderül:

• miben különbözik az egotörténelem egy hagyományos életrajztól;
• milyen szerepet játszott a szerző életében a Rolling Stones és Che Guevara;
• miért döntött úgy, hogy a lázadó korszaka után belép az MSZMP-be;
• és miért került konfliktusba az MTA „vonalas” történészeivel.

Parasztgyerekből lett csúcsértelmiségi

Romsics Ignác a Napunk beszélgetőestjén először is az egotörténelem fogalmát tisztázta. „Egy hagyományos emlékirat szerzője szubjektív módon vall az életéről. Az éntörténet vagy egotörténelem esetében a szerző egyszerre szubjektív emlékező és objektivitásra törekvő történész, aki a személyes emlékeit forrásokkal támasztja alá és egyben ellenőrzi. Ha bebizonyosodik, hogy az emlékezete csal vagy torzít, akkor a felkutatott dokumentumok alapján korrigálja a visszaemlékezéseit” – magyarázta a történész, aki főleg levéltári anyagokat, iskolai évkönyveket, a korabeli sajtót, illetve saját „öndokumentációját”, naplóit, jegyzeteit, olvasónaplóit és levelezését felhasználva írta meg éntörténetét.

Vajon mi motiválta arra, hogy egy ilyen nem szokványos önéletrajz írásába kezdjen? Elmondása szerint erre az önmagával szemben rosszindulatú válasz az, hogy az exhibicionizmus, a jóindulatú pedig, hogy történészként dokumentálni akarta, az adott korban hogyan válhatott egy falusi parasztgyerekből értelmiségi, egyetemi tanár, az MTA tagja. Ezt az életutat, a gyermekkori élményektől kezdve mindig igyekezett kontextusba helyezni, ezért kerültek a könyvbe például szociográfiai betétek is.

Alsómégyet, a Kalocsa melletti, 2-300 lakosú szülőfalut és annak környékét, illetve az ott lakók mindennapi életét és annak változásait is igyekezett forrásokra alapozva, dokumentumszerűen bemutatni. A kutatások során sikerült fényt deríteni a Romsicsok és más felmenői délszláv eredetére is, amiről addig a családban senkinek sem volt tudomása.

A könyv szerkezetéről szólva a szerző megállapította, hogy az egyes fejezetek életútjának, pályájának stációihoz igazodnak, amit a fejezetcímek is alátámasztanak (A kalocsai szállások és lakóik, Gyermekkorom Alsómégyen, A kalocsai gimnazista, A kalocsai páncélosezred antikatonája, A szegedi főiskolás, A kecskeméti levéltáros, Az MTA Történettudományi Intézetének munkatársa). „Minden stáció, minden fejezet a környezet, vagy az adott intézmény bemutatásával kezdődik, és azzal folytatódik, hogy elhelyezem önmagamat ebben a közegben” – tette hozzá.

Che Guevara bűvöletében

A történész személyes emlékei között említette, hogy nagyon korán megtanult olvasni, már az iskolába menetel előtt, és aztán ez is maradt a kedvenc időtöltése, ami a falusi környezetben nem volt tipikus. Ennek köszönhetően gyerekkorában bizonyos értelemben egy fantáziavilágban élt, ahol a tizenöt éves kapitány, Sólyomszem vagy Bornemissza Gergely voltak a példaképei.

Azt, hogy a falusi környezettől elszakadva a kalocsai gimnáziumban tanulhatott tovább, a nagyapjának köszönheti. A tizenéves Ignác jövőjét megtárgyaló családi kupaktanácson ő mondta ki a döntő szót: „Hát, ha ennyire akarja a gyerök, tanuljon! Majd mi dolgozunk helyette is és érte is.”

A 60-as évek közepén tehát a kalocsai I. István Gimnázium diákja és a Hunyadi János Fiúkollégium bentlakója lett. Ekkoriban a tinédzserek megőrültek a beatzenéért, ez alól Romsics sem volt kivétel, de a beatirodalom képviselői – Ginsberg, Kerouack – legalább akkora hatást tettek rá, mint a Beatles vagy a Rolling Stones. Ez a rajongás természetesen külsőségekben is megmutatkozott, amiért Szvétek Sándor, a kollégium igazgatója nem egyszer korholta őt, figyelmeztetve népi gyökereire.

„Való igaz, hogy tizenhat-tizenhét évesen minden módon távolodni akartam attól a közegtől, amelybe beleszülettem. Idő kellett ahhoz, hogy a másik, az értelmiségi közeg és az a paraszti világ, amelyben felnőttem, harmonikusan összeérjenek bennem” – magyarázta a szerző, aki arról is nyíltan beszélt, hogy a zenei, irodalmi példaképek mellett a gimnáziumi években volt egy politikai idolja is, mégpedig Che Guevara.

A kubai forradalmár iránt érzett rajongást egyébként részben a tanulmányaira vezeti vissza, hiszen az általános és középiskolai irodalom- és történelemoktatás az 1960-as években egyszerre folyt baloldali-plebejus és hazafias szellemben. Szinte kizárólag olyan költőkkel, írókkal foglalkoztak az iskolában – Petőfivel, Jókaival, Mórával, Gárdonyival stb. –, akik azt sugallták, hogy a hazaszeretet mellett a legfőbb érték a szegényekkel való szolidaritás. Che Guevara pedig, aki értelmiségiként a szegények pártjára állt, ugyanezeket az eszményeket testesítette meg a tizenhét-húszéves Romsics Ignác szemében.

Che Guevarával párhuzamosan viszonylag korán megismerkedett Herbert Marcuse, Daniel Cohn-Bendit, Ernst Fischer és más új baloldali teoretikusok munkáival is, akik hatására nyíltan bírálni kezdte a létező szocializmust. Emiatt persze gyorsan a politikai rendőrség látókörébe került. Jóval a rendszerváltás után derült ki, hogy a szegedi főiskolán, ahol magyar-történelem szakon tanult tovább, az egyik legkedvesebb tanára, Kováts Zoltán is jelentett róla a hatóságoknak. A jelentések megtalálhatók az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában, Romsics ezeket is forrásként kezelte és dolgozta fel.

A „lázadásának”, annak, hogy aktív részese volt a március 15-ei megmozdulásoknak, illetve hogy a diákmozgalom egyik vezetőjeként küzdött az egyetemi élet liberalizálásáért, végül meg is lett a következménye: a főiskola befejezése nélkül, a harmadik év után „udvariasan” elküldték Szegedről. Kecskeméten helyezkedett el segédlevéltárosként. „Akkor persze nagyon rossz érzés volt, de utólag azt mondom, hogy jobb volt kimozdulni abból a világból, és a szakma felé orientálódni” – jegyezte meg.

A második kötetben Gyurcsány is felbukkan

Ez a „vereség” ugyanakkor teljesen kiábrándította a politikából, amelytől attól kezdve igyekezett sokáig a lehető legtávolabb tartani magát. „Soha nem merült fel bennem, hogy aktívan politizáljak, de azt be kell vallanom, hogy egy időben az indokoltnál többször találkoztam egy miniszterelnökkel, aki kíváncsi volt a véleményemre különböző történelempolitikai kérdésekben. Én pedig elmondtam, de pénzt nem fogadtam el érte” – fejtette ki Romsics, aki azt is elárulta, hogy Gyurcsány Ferencről van szó. „Amit mondtam neki, azt most is vállalom, és a második kötetben benne is lesz” – tette hozzá.

Közönségkérdésre válaszolva kifejtette: Gyurcsánynak volt egy olyan törekvése,